Az alcímet Zsolt választotta, feltehetően arra utalva, hogy ez volt az a nap, amikor sok kis "apróságot" néztünk. Én lehet, hogy a Zürich zurück címet adtam volna. De azért jó így is. Tényleg! :) [Zsolt: A Zürich zurück is nagyon jó, főleg mert az én selejtes agysejtjeim szüleménye, biztos vagyok benne, hogy előttem még senki nem ejtette ki a száján ezt a kis humoros szójátékot. Igazából annyira jó, hogy meg is toldom vele az alcímet...]

Korábban elég sokat tanakodtunk, hogy ezen a csodás hétfői napon hova menjünk, de végül úgy döntöttünk - főleg én -, hogy mivel a natürlischer nagyobb benyomást szokott ránk tenni, ezért azt hagyjuk az utolsó teljes svájci napunkra, előtte meg legyen egy könnyedebb városnézős. Ez persze azért is jó ötletnek bizonyult, mert a Pilatus után jobban éreztük a testünket, mint kellene. [Zsolt: Tervünket megerősítette az internet, ami szerint egyik felkeresni kívánt helyszín sem tart hétfői múzeumi szünnapot.]

Tehát. Utazásunk második hétfőjén nekivágtunk az "északi körútnak". Állítólag viszonylag korai indulással Zürich felé vettük az irányt, hogy aztán majd azon túlhaladva egészen Sankt Gallenig haladhassunk. Tökre nagyon szerencsésnek éreztem magunkat, hogy sikerült mindezt úgy időzíteni, hogy beleessünk a reggeli svájci csúcsforgalomba, ráadásul Igor (és mint kiderült, Svájc is) a kritikán legalulibb formáját hozta. Igor valamilyen rejtélyes okból (nyilván nettó 300 méter vagy valami hasonló lehetett az indok) úgy döntött, hogy habár azt a nyamvadt Zürichet ki lehetne kerülni, de nem fogjuk! Úgyhogy legnagyobb örömünkre reggel már autóból megcsodálhattuk mindazt, amit amúgy délutánra/estére terveztünk. Nekünk el lett spoilerezve a város, de én most rendes leszek, és nem mondom el, mi minden lett elspoilerezve.

Helyette sokkal érdekesebb információként leírom, hogy Zürichben találkoztunk a nyugati világ legidiótább közúti megoldásaival. Elsőként sikeresen kivártuk, amíg gyök kettővel átcsoroghatunk a két sávos útszűkületen, hogy aztán kiderüljön, azért haladtunk gyök kettővel, mert a gyökér svájciak a (nekünk jobb) kanyar után balról behoztak mellénk még két sávot, tehát összesen négy sáv halad egy irányba, mindezt összesen úgy százötven méteren keresztül, merthogy utána két sáv elment jobbra, kettő meg balra. És mivel aki bal felől jött, az nyilván a jobb oldaliba ment volna, és mivel a jobb oldalról érkezők meg főleg jobbra, de aztán meg kevesen (mint mi) balra, ezért újabb tíz percben telt kibogozni és megtenni ezt a rövidke etapot. [Zsolt: A svájciak ezt a rém bonyolult helyzetet úgy oldották meg, hogy minimum negyedórára megálltak a jobbról második sávban. Igor hozta a remek formáját és csak 10 perc után szólt, hogy nekünk amúgy a szinte tök üres bal szélső sávok lennének jók.] De legalább a végén mindenki jó helyen volt, és senki nem törte össze a drága merdzsókat meg bömókat meg porsékat. Zürich belseje persze totál fel volt túrva, időnként abban sem voltunk biztosak, hogy lehet-e ott a villamos síneken menni, ahol mentünk, de senki nem dudált, úgyhogy a feladat abszolváltnak tekintetett. Egyébként ez volt az a nap, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy Igort kivágom a p*csába az ablakon. [Sándor: Igor komolyan elgondolkodhatna már a tettein. Főleg, hogy St. Gallen felé felesleges Zürichnek kerülni.]

Eme első sokk, végtelennek tűnő káromkodászuhatag és egészségre biztosan káros vérnyomásemelkedést követően haladtunk végre immár első úticélunk, az Appenzeller sajtmanufaktúra felé. Ezt a programot Judit ajánlotta korábban, amiért ezúton is hálás köszönetünk! :)
Olvasóinknak - főleg Sándornak - fontos információ lehet, hogy van egy Appenzell nevű település Svájcban, de mi a sajt elnevezése ellenére nem oda, hanem Steinbe tartottunk. Az, hogy jó irányba megyünk, akkor vált teljesen egyértelművé, amikor pár száz méterről megpillantottuk az épület mellett található, ház magasságú sajtdarabot, melyről utólag az is kiderült, hogy valójában egy játszótér tartozéka. A Gonosz szürke Kisegér nagyon jól lakott volna vele, de azért megmentettük az utókornak ezt a kedves kis alkotást.

A sajtgyárba betérvén épp nem ült senki a kasszában, úgyhogy vártunk is kicsit, de nem jött senki, és mivel a körbetekintés amúgy is ingyenes, ezért úgy döntöttünk, hogy utunkra indulunk. A hátsó folyosó felé tendáltunk, közben tanulmányoztuk a kirakott ismeretterjesztő táblákon szereplő információkat. A kritikus útelágazásnál kis időre letértünk az ösvényről a mosdó felé, amiért is egy újabb vicces tábla került a gyűjteményünkbe:

Szerintem a táblákon egyébként elég korrektül sok infót leírtak ahhoz képest, hogy nem kérnek érte pénzt, hogy megnézzük. A legjobbnak azt ítéltem, amelyiknél ha megnyomtam a gombot, akkor az alatta lévő dobozba rejtett fűszerek illatát szagolgathattam. A Kisegérnek meg a tehén tetszett a legjobban.

A bejárathoz közeli folyósószakaszon be lehetett kuksizni a nálunk egy szinttel lejjebb található üzembe is.

Volt ott nagy kád tele keverni való tejtermékkel [Zsolt: A KIsegeret alig tudtam lefogni, hogy áttörve az üveget, bele ne ugorjon.], és mikor ott voltunk, a dolgozók éppen akkor kezdték el kiszedni az általunk csak nyomáskamrának nevezett tárolóból a már guriga formájú kezdődő sajtokat. (Az eszközt vagy akármit tutira nem így hívják, de nem vagyunk birtokában a terminus technicusoknak, így kérjük, érjétek be ezzel a szegényes fogalmazásmóddal.) A gurigák amúgy hét kilósak voltak, a néni meg csak úgy dobálta őket. Utána vitték egyébként a sós lébe ázni/mosni, és onnan megy majd elvileg abba a helyiségbe, ahol hónapokig szárítják, közben meg időről időre átmossák. És aztán, fajtától függően három-hat hónap múlva fogyasztható lesz. Megkóstoltuk, tényleg finom. A svájci sajtokkal volt már egy próbálkozásunk két éve, annál a darabnál nem tudtuk eldönteni, hogy csak a szaga tehénlábszagú [Zsolt: Mondtunk arra rosszabbat is, de az eltelt idő megszépíti az emlékeket...], vagy az íze is, de valószínű mindkettő, és végül a kukában végezte, akármennyibe is került. Ez most nem, ez nagyon finom. Elvileg van egy fűszeresebb, erősebb fajtája, meg van lágyabb is, én annyira nem éreztem a különbséget az ízben, inkább az állagban. [Zsolt: Szerintem az extrém erős volt a legfinomabb, az erős annyira nem jött be.] De nem vagyok sajtszakértő, sem kisegér. Mindenesetre azért bementünk a szuvenyírboltba, és vettünk sajtot, többfélét is, és a termék újabb jó tulajdonságai közé még felírnám, hogy bírja az utazás, és hajlítható. Legalábbis az a darabka, amelyik végül egészen Budapestig jött velünk.

Miután kisajtoltuk magunkat, Sankt Gallen felé vettük az irányt. Ott sikerült találnunk egy parkolóházat, ami Einstein nevét viselte, és egy konferencia vagy valami hasonló puccos központhoz tartozott, cserébe viszont közel volt a mindenhez. [Zsolt: Reflexből beálltam az első szabad helyre, amiről utóbb kiderült, hogy a fittness részleg számára fenntartott hely. Végülis mozogtunk mi is...] Besétáltunk az óváros teljesen közepébe, szereztünk Zsoltnak a TourInformból szóróanyagot, aztán belesétáltunk egy csapat öltönyös úriember és úrihölgy fotózásába. De ez még nem volt elég tartalmas program, így úgy döntöttünk, hogy elsőnek megkeressük utunk célját, az Abbey Libraryt, vagy ahogy ott hívták: a Stiftsbibliothek. A dublini Trinity College után nagy volt az elvárás, de megugrotta a szintet. Valljuk be, ez nem nehéz, ha olyan szép régi a padló, hogy csak a lábamnál öt számmal nagyobb mamuszban lehet bemenni. Ennek egyenes következménye volt, hogy a női látogatók a belépőjegy kifizetésén túl még jót is tesznek, hiszen folyamatosan polírozzák a parkettát. [Zsolt: A gyerekek meg csúszálnak és elesnek. Volt egy szerencsétlen, szerintem mondjuk ötödszörre már direkt dobta el magát, szüleit bosszantandó.] A könyvtár, legalábbis a látogatható része elég picike, de nagyon csecse. Elég sok kódex van vitrinben kiállítva, de láttunk néhány ékszert is. Ezen a helyen dőlt el az is, hogy ha valaha védőszentet választok, akkor az Wiborada lesz. Hozzátenném, az ő érdeme volt az is, hogy a magyarok meg voltak említve az egyik vitrinbe tett táblán. Azt a tényt inkább hanyagoljuk, hogy azért voltunk megemlítve, mert előlünk kellett az értékes középkori manuszkriptúrákat menekíteni a tizedik században. [Sándor: Vándorló őseink nagy ívben tettek az országimázsra.] Dicső múltunk persze eltörpül amellett, hogy a kalandozásinknak szentelt táblától néhány méterre egy 2700 éves egyiptomi múmia feküdt. Igen, itt olyan is volt. És volt még egy glóbusz is! Nagyon tetszett! Egyrészt érdekes biológus szempontból is, mert az óceánokba olyan lények voltak lefestve, hogy az ezeregyéjszaka is megirigyelné őket. Másrészt meg geográfus fejjel nézve jót derültem a korabeli kontinensábrázoláson. Aztán meg azon a két fószeren, akik percekig hangosan gondolkodva tanulmányozták a földgömböt és keresték a választ arra, hogy hol van Ausztrália, majd mikor már a teremőr néni nem bírta tovább, közölte velük, hogy ne keressék tovább, nem lesz rajta, mert Ausztrália még nem volt akkor felfedezve. Ba-dum-tsssh! [Sándor: Hasonlóan jó lehetett, mint az Európa-földgömb.] [Zsolt: Viszont ezen (nem az Európa-földgömbön) rajta volt szépen Hungária is.]
A dublini könyvtárral szemben itt nagyon élveztem, hogy a könyvek gyakorlatilag szagolhatók és megérinthetők. Persze nem szabad, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nincsenek úgy hermetikusan elzárva és elkerítve. Órákig el tudtam volna nézegetni, hogy mi mindent őriznek abban a teremben... Volt ott csillióféle Biblia, héberül, minden létező görögül, és egyéb korszerű nyelveken is. Egyik másik akkora volt, hogy én max. egy gyerekdömperrel lennék hajlandó mozdítani is. A legnagyobb felfedezésünk Bonfini Historia Hungaricájának egyik példánya volt. Ez az a mű, amiről tanulsz általánosban, aztán gimiben, aztán akár még egyetemen is, és a legtöbben annyit tudnak róla, hogy belövik Mátyás idejébe. És itt meg itt volt egy példány! Úgy megöleltem volna... Tudom, nem vagyok normális, főleg nem, ha könyvekről van szó. [Zsolt: Érdekes volt, hogy egyes népek történetének mennyi kötetet szenteltek. Persze nem tudjuk, mekkora betűkkel íródtak, de valamiért a németekről szóló kötetek másfél szekrényt megtöltöttek, míg a belgákról szóló csak egy polcot. Magyarokról meg egy könyvet találtunk.]

Végül rávettük magunkat a távozásra, különben még órákon keresztül ott csúszkáltunk volna a mamuszban. Kifelé még lefényképeztük az épületkomplexumról készült régi alaprajz falra kinagyított változatát, amit egyébként a teremben valódi méretben is megtekinthettünk az egyik vitrinben.

És habár a könyvtárban nem lehetett fényképezni, arra gondoltak, hogy mindenki le tudja magát fényképezni a könyvtárral, így a folyosó egy viszonylag jól megvilágított sarkában a falra kimatricázták a könyvtárról készült képet, és csináltak egy szelfipontot. Kipróbáltuk, jó ötletnek tituláltuk. [Zsolt: Mégsem a szölfit rakjuk be, mert azon elég jól kitakarjuk a lényeget. Hiába, addigra sok csoki és sajt lecsúszott a torkomon...]

A könyvtár elhagyása után bemerészkedtünk a katedrálisba is, amely felépítésének leírását meghagyom Zsoltnak, neki ez jobban megy.

[Zsolt: A templomról olyan benyomásom volt, mintha egy korábbi kisebb templom mögé építettek volna még egy templomot. A bejáratot pedig mindig fura helyre teszik a svájciak. Magyarországon teljesen megszokott, hogy az alaprajznak valamelyik rövidebb oldalán nyílik a kapu. Itt rendre valamelyik (vagy mindkettő) hosszabb oldal derekában nyíltak az ajtók.] Arról viszont én számolok be, hogy a templomban épp valami orgonakoncertre készülődtek, és mikor benn voltunk, az számított a legnagyobb látványosságnak, hogy három férfi állt a klaviatúránál és néha fura hangokat erőszakoltak ki a hangszerből. Hatalmas orgonáról van egyébként szó, és az életben ilyen mélyen szólni még nem hallottam ezt a hangszert. Úgy mondanám, hogy nem is hallottam a mély hangot, hanem inkább éreztem magamban. Talán így mindenki el tudja képzelni. (Ez egyébként egy újabb bizonyíték volt számomra az "az orgona ijesztő hangszer" témakörben.)

A városban kicsit mászkáltunk még, ennek során megtaláltuk a rendőrséggel szembeni legfurább pince/garázs/nemakarjuktudnihovavezet bejáratot is. [Zsolt: Művészet!]

A település magjának további érdekessége, hogy egzotikus állatok vannak a falra festve...

... vagy a kirakatba állítva. [Zsolt: Mókás, hogy ezt most Betti berakja, mert ott lazán elsétált mellette. Lehet persze, hogy csak az agya törölte a megjelenés pillanatában a parókás őz képét, de én azért hazahoztam emlékbe és mindenki okulására.]

Sankt Gallen egyébként nagyon kis hangulatos város, legalábbis az általunk bebarangolt része. El tudom képzelni, hogy még visszamenjünk. [Zsolt: Kisegér is visszavágyik, mert itt is barátkozott persze, megtalálta a berni kőmaci egyik rokonát és diskuráltak egy sort.]

Képzelődés helyett viszont vegyük az irányt inkább Neuhausen am Rheinfall felé. Bizony, már a nevével lelőttem a poént, hogy miért is megyünk oda. Azért, mert amikor úticélokat kerestünk, találtunk egy cuki képet és cuki kis vízesésről a Rajnán. Neuhausen felé szerencsére elkerültük Zürichet. Igor utasításait is felülírtuk, mert a célhoz közeledvén az autópálya melletti táblákon megjelent a Rheinfall felirat, és jóval kevesebb kilométert jelentett, mint amit a navigáció mondott. Döntésünk helyesnek bizonyult, és egy turistadömpingre kialakított parkolókomplexumban találtuk magunkat. Az eredeti célkordinátákhoz képest annyi volt a különbség, hogy a folyó másik oldalán voltunk, így nem kellett keresztülvergődni a településen. Továbbá a cuki kis vízeséshez 5 Fr(ank)ért [Zsolt: Na, így tényleg nem vicces...] kaptunk egy kicsi kastélyt is. A kastélynak nagyjából annyi célja volt egyébként, hogy fizess a belépésért, és ebből bőven tudják fedezni a lift javíttatásának költségeit. [Zsolt: No ,meg ha szeretnél, ebédelhetsz benne, mert amúgy étteremként (és lehet, hogy hotelként is?) funkcionált.]

Az előbb azt mondtam, hogy cuki képet láttunk a cuki kis vízesésről. [Zsolt: Volt egy kis félelmem, hogy mit találunk majd ott. Attól tartottam, hogy az interneten, ami bár sosem hazudik, csak jól beállított, kicsit megkomponált képeket láthatunk és valójában egy pici vacak ez az egész Rheinfall. Döntsétek el a képek és videók alapján, ezeket mind profi amatőrök csinálták, azaz mi.] Valójában ennyire pici és cuki:

Elképesztő vízmennyiség zubog át a másodperc töredékrésze alatt a keresztmetszeten. Irtó hangos.

Naaaaagyon szép. Persze sokan is vannak. Egy komplett hajóipari alág él meg abból, hogy a sokat fizető turistákat hajóval bevigyék a vízesés alsó részére, majd kisodortassák a hajót.

Olyannyira, hogy a hajók sorban állnak egymás seggében. Szerintem annyira nem veszélytelen, legalábbis felülről nézve, de biztos ki van ez találva.

Miután a kastély alatti teraszokról megcsodáltuk a víztömeget, a lift felé vettük az irányt, ahol összefutottunk a nyár legszőkébb [Zsolt: És halmozva hátrányaikat: francia] nőivel, sőt, velük mehettünk fel a feljebbi felszínre is. Utána egy éles kanyarral ismét a folyó felé vettük az irányt, és a vasúti hídon kialakított járdán átkeltünk a Rajna túlpartjára.

Ott egészen sokáig lesétáltunk a víz mellett, majdnem addig a hajóállomásig, ahonnan a hülyéket beviszik a vízesés közepébe.

Utána persze vissza kellett mászni, amiért rohadtul utáltam az egészet, de azért elviseltem, mert ismét tanulmányozhattam a hápikat, ráadásul sikerült róluk egészen extraterresztrikus képet készíteni. Profizmusom mértékét mutatja, hogy a mutatványt úgy vittem végbe, hogy semmit nem láttam a telefonom kijelzőjéből.

[Zsolt: Eközben én lefilmeztem a Pacimnak egy hápit, aki nagyon elfoglalt volt és nagyon nem zavartatta magát a körülötte zubogó elenyésző mennyiségű víztől. Tessék, Parip, Boldog Kacsanapot!]

A környék gazdasága a hajózási tudomány felhasználásán túl is erősen függ a víztől, viszont egészen komoly környezetvédelmi okokkal tudják alátámasztani tetteiket:

Ezen felbuzdulva vettünk is egy kevés 0,33-as kiszerelésű fémdobozolt Rajna-vizet. Utólag azt mondom, ha tudtam volna, hogy ilyet árulnak, mindenki ezt kap ajándékba! A sajátunk persze a polcon fog porosodni, mert hát sajnáljuk meginni. [Zsolt: A marketinges előtt ismét meg kell emelnem sosem hordott kalpagomat. "A homokot a sivatagban" inverz allegóriája, a zsenialitásánál már csak az ára meredekebb.]

[Zsolt: Szintén a marketing szakma előtt tisztelgek az alábbi fotóval. Nekem nagyon tetszett, hogy a helyszínről szóló információkat és az éppen aktuális vagy közelgő programokat ilyen formában teszik elérhetővé. Ötletes.]

A Rheinfallt még el tudtuk volna nézegetni jó ideig, de eléggé beleszaladtunk a délutánba, és még várt ránk Zürich - másodszorra. Nem igazán mondanám, hogy a közlekedés könnyebb úgy, hogy szánt szándékkal vetjük bele magunkat a citybe. Azért találtunk egy jó kis parkolóházat (Urania), amihez már feljutni sem volt egyszerű. 
Déli irányban indultunk el a parton haladó keskeny gyalogos sávon. Csodálattal adóztunk a folyón kialakított térnek a Rathausbrückén (akkor még nem tudtuk, hogy így hívják) [Zsolt: Valamint nem nézett ki hídnak. Ha nem a folyóparton érkezem, egy térnek gondoltam volna, eszembe sem jutott volna, hogy alattam a beton túloldalán a folyó halad.], majd a híd túloldalán álló ókori építészetet idéző Kantonspolizei épületének. Mivel úgyis átkeveregtünk a folyó másik oldalára, és ott túléltük a villamost és a bicikliseket is az úttesten való szabados átkelés alkalmával (tisztára, mint Genf), ezért úgy döntöttünk, hogy egy utcával feljebb megyünk, ott biztosan nyugisabb lesz. Ez azt eredményezte, hogy végigsétáltunk azoknak a márkaüzleteknek az utcáin, amiket azért nem ismerek, mert már tényleg annyira drága, hogy nem is hallottam róla.

[Zsolt: Közben kiértünk egy nagyon nagy templomhoz, ami természetesen felújítás alatt állt. Az ajtaja (ami itt is az oldalában nyílt), tetszett a legjobban, gyönyörű bibliai jeleneteket ábrázoló domborművekkel volt tele. Lefotózni már nehezebb volt, mert vagy éppen közlekedtek rajta vagy álldogált előtte valaki. Az egész templomot csak kicsinyítve tudtuk lefényképezni, mert szerintem nincs olyan földfelszíni pontja a városnak, ahonnan látszik az egész, de így legalább a Kisegér is trollkodhatott megint.] [Betti: A nagytemplom egyébként a Grossmünster volt.] [Zsolt: Felvágós!]

TourInformot persze nem találtunk Zsoltnak, így kénytelen volt beérni a tó sarkánál kialakított villamosmegállóban található sablonos közlekedési hálózat ábrázolásával, valamint a szuvenyírosnál árult képeslapokra került térképrészletekkel. Egyik sem volt ínyére. [Zsolt: Mentális pillanatfelvételt készítettem róluk, ami alapján kiválóan tájékozódtam a későbbiekben.]
Ha már a tónál voltunk, elsétáltunk kicsit még délebbre mellette [Zsolt: Megcsodáltuk a túl felén égre szökkenő gejzírt, egy valamivel kisebb, ám feltehetően összetettebb Jet-et, mint a genfi, igazi...]

..., aztán átmentünk egy nagy térre, ami az Operaházhoz tartozott. Az operaház épülete elnyerte tetszésem, sokkal spártaibb, mint a pesti.

Nagyjából ezen a pontos állapítottuk meg, hogy szerencsére még egy magyarral sem találkoztunk, ezért nyilván a tér másik sarkán rögtön el is ment mellettünk egy a telefonján csacsogva. Az elkapott fél mondat annyira pont elég volt, hogy még kevésbé örüljek neki. Benéztünk a helyi Migrosba, hátha találunk olyan baziliszkusos chipszet, amit néhány napja vettünk, de nem volt, így csalódottan távoztunk. Visszamentünk a partra, majd észak felé vettük az irányt, vissza a tó csücskéhez. Én eközben sirattam az egész délutánt, mert ott volt mellettem egy újabb víz, de nem volt lehetőségem belemártózni, ahogy szoktam. Végül a Quaibrücke északi oldalán lévő kikötőnél találtunk egy helyet, ahol a vízig le lehetett menni a lépcsőn, úgyhogy újra boldog voltam. [Zsolt: Én meg kicsit aggódtam, mert a helyi vízimadár banda a hattyúké volt, azok meg nagyon agresszívek és köcsögök. Amint leültünk, el is indult egy felénk, hogy beszedje a védelmi pé... morzsákat. Nem engedtünk a terrornak!] Persze nemcsak ez volt az érdekesség, hanem a kitáblázott Das Fundstück is.

Kicsit még északabbra haladván belebotlottunk a Wasserkirche épületébe. Szép volt, templom volt, be is lestünk.

De leginkább az fog róla megmaradni, hogy a nyitvatartás szerint hétfőn zárva, márpedig én hétfőn benne voltam. [Zsolt: Nekem meg az, hogy a belső terei lényegében a vízszint alatt voltak és még ment lépcső lefelé a kriptába. Azért tudtak ezek a középkori emberek, hogy máig nincs gond a vízszigeteléssel.] Ezen ellentét megállapítása után térjünk is vissza a Limmat nyugati partjára. Ott még hősiesen próbáltunk császkálni, megszakérteni a kantonok zászlajait, mert ahogy minden svájci városban, itt is volt egy utca, amin végig ezek a zászlók jelentették a dekorációt. Azután eljött a pont, amikor elégnek nyilvánítottuk a városnézést (nem mintha nem lehetett volna még mit megnézni), és elégnek a lábfájást is, ezért az Urania felé vettük az irányt. A parkolóház bejárata szerencsére a domb tetején volt [Zsolt: Innen még láttunk egy épületet a túlparton, amiről úgy döntöttünk, hogy az lesz a Kantonparlament és le is fotóztuk, már amennyire lehetett...]

..., így felmászhattunk rá, majd egy lépcsőn lemehettünk, majd az autóval a rossz sávba álltunk be kifelé, ezért felspirálozhattunk a domb tetejére, majd le, és egy szűk kapun, egy beláthatatlan kanyaron, és néhány nem elgázolt gyalogoson túl már folytathattuk is Luzern felé tartó utunkat.

Hazaértünk, elfáradtunk. Ám Sándor volt olyan jó fej, hogy csirke fajitával várjon bennünket.

A nyolcadik nap mérlege: kb. 350 km megtett út, 8 kanton, 1 UNESCO Világörökség, 1 vízesés, 2 Zürich.