Éjjel volt egy szúnyog az autóban. Egyszer hallottam zümmögni, de nem sikerült lecsapni, és mire hazaértünk, legalább öt csípésem volt, így az a gyanúm, hogy egész úton velünk utazott. Persze ahhoz képest, hogy a Duna partján aludtunk, egy szúnyog nem szúnyog. Meg nem is voltak olyan durvák a csípéseim, mintha a szúnyogusz elvilegirtottusz hungarikusz csípett volna meg. [Zsolt: Azért azon nagyon néztem, mikor közölted, hogy úgy keltél ki a hálózsákból, hogy a lábszáradon már volt egy csípés.] [Betti: Pedig volt.] [Sándor: LOL]

Az volt az alapkoncepció, hogy hazafelé vezetek. Maradjunk annyiban, hogy már az indulás is nehézkesre sikeredett. Persze az egész nem az én hibám. Az éjszakai szálláshelynek használt pihenő kettő darab kijárható kijárattal rendelkezett a főútra. Az egyik magasabban volt, de pont egy kisebb kanyar előtt, ráadásul jobbra semmit nem lehetett kilátni a szalagkorláttól. A másik kijárat szerencsére nem tetőhelyzetű volt, nem volt előtte kanyar, viszont a szalagkorláttól itt a másik irányba nem lehetett kilátni. Végül ezt választottam. Zsolttal nagy nyaktekerészeti mutatványok közepette megállapítottuk, hogy szabad az út, kanyarodhatok, ennek neki is álltam, de mire az egyik sávon átgurultam, már szólt is, hogy várjak, ne menjek. Bukta, már kinn vagyok. Majd kikerül a másik. Kikerült. Hogy honnan ért oda, nem tudom. Nem is akarom.

További problémát jelentett számomra, hogy a környék összes útba eső falva fel volt túrva, minek következtében úgy éreztem magam, mint aki valamilyen őrült akadályverseny résztvevője. Innen markológép, mozgó!, onnan egy kikerülendő tábla, közben meg néhány szembe autó, és persze néhány a seggemben.
Emellett az út pont annyira volt kanyargós, ÉS pont úgy volt kitáblázva, hogy sose tudjam megállapítani, a következő kanyarban vajon kirepülök-e. Mert az egyik kanyart kitáblázzák 70-esnek, meg ott a sok fekete-fehér nyilas tábla, hogy figyeljek, veszélyes, és közben nem, majd a következő, látszatra ugyanilyent ugyanannyival bevéve imádkozok, hogy élve túléljük. Gyakorlatilag amit kitábláztak, az nem volt igaz, amit nem tábláztak ki, azt ki kellett volna, és ott volt ezek közös keresztmetszete. Egyszerűen nem tudtam felmérni, mi van előttem, mert az összes ugyanolyannak nézett ki.
Valamint. Német ajkú barátaink, de főleg osztrák szomszédaink imádják azt a megoldást, amikor a beláthatatlan kanyarok csúcspontján a belső íven csatlakozik be egy út. Én meg nyilván pont kifogtam egy olyan elém történő kikanyarodást, amit kb. én is produkáltam a pihenőből. Zsolt még neki is állt mellettem ezen dohogni, mert az elénk kikanyarodott autó alig kicsivel később egy kanyarban teljesen érthetetlen módon lassult be [Zsolt: És vészvillogózva meg is állt], mit csinál már, tök hülye ez, vagy mi van? És ahogy lendületből elslisszoltunk mellette balról, akkor láttuk, hogy ja, ő azért állt ki, mert amúgy a kanyarban egy autó hátsója égnek állt az árokból.

Na itt már kezdtem sokkolódni, aztán kifogtunk még a Linzbe bevezető szakaszon egy nagyobb Baustellét is, iszonytató torlódással, és szorosan álltam a másik seggébe, és a Pacim rám szólt csúnyán, és addigra nekem már nagyon elegem volt. És ezen túl jutottunk, és bementünk a városba (Igor, vazze, nem lehetne ezeket inkább megkerülni?!), és nem sokára jobbra kellett volna menni, és ezek úgy használnak széles utakat, hogy két autó elfér rajta, de rohadtul nem egyértelmű, hogy ott most hány sávon haladhatsz, és akkor megállított a lámpa, kiraktam a jobbra indexet (pedig még nem itt kellett volna kanyarodni), és a zöldnél bekanyarodtunk, lehúzódtam, motor leállít és nagyjából kiszakadt belőlem a "ha haza akarsz érni, akkor vezess te" sírás. Csak olyan kislányosan.

Igazából a tanulság az, hogy rohadtul alig tudok vezetni, és a Kisautó meg jobban megy és jobban szereti, ha Zsolt vezeti, én meg jobban szeretek Igorral veszekedni az anyósülésen. Szóval mindenki csinálja azt, amiben jó. [Zsolt: 1. Igorral veszekedni egy rémálom. Betti többször mondta menet közben, hogy hiányol valami léptékre utalást, hogy most egy centi a kijelzőn vajon 10 méter, 100 méter vagy 100 kilométer? Míg Betti vezetett és én Igoroltam, nekem is voltak ilyen gondjaim, a jelzett balkanyar egyszer csak előttünk volt, pedig a kijelzőről a fene se gondolta volna. 2. Betti ügyesen vezetett egy abszolút nem egyszerű helyzetben. Amikor "csúnyán szóltam rá", akkor éppen 3 sáv szűkült 1 sávra és tapasztalatból tudtam, hogy az előttünk lassuló autó pillanatokon belül meg fog állni, mert sokan elé fognak még sorolni. Szóltam Bettinek, hogy lassítson, de nem jól fejeztem ki magam, ezért ő tényleg csak lassított, nem megállásra készült, így egy utolsó pillanatos intenzív fékezés kellett, ami után még maradt azért vagy fél méter a két autó között. Abszolút megértem, hogy ez stresszes volt, de sajnos máshogy ezeket a tapasztalatokat nem lehet megúszni. 3. Akárhogy is alakult, nekem jól esett arra a 60-valahány kilométerre kinyújtóztatni a lábam és ismét köszi, hogy ennyivel is közelebb hoztál minket a célhoz.] [Betti: Ez továbbra sem változtat azon, hogy utáltam az egészet.] [Sándor: Igor egy igazi köcsög, most már biztos.]

A horror kezdés után még mindig Linzben beleakadtunk egy nem létező körforgóba, úgyhogy megint volt Igor-mutatvány, mire rájöttünk, hogy átejtett minket. Aztán a városból végre már kifelé haladva találtunk egy bevásárlóközpontot, amit megfelelőnek ítéltünk mosdózásra, maradék euró elköltésére, stb. Úgyhogy minden maradék pénzünket nasiba és Almdudlerbe fektettük. Az Almdudlerrel csupán annyi bajom van, hogy drága és csak másfél literes és csak négyes zsugorban lehet kapni. Pedig rohadt finom. Kellermájerék szerintem évtizedekben számolva szent italként tisztelik és imádják. [Zsolt: A bolt Haribo felhozatala nagy csalódás volt, csak olyasmijük volt, ami itthon is kapható, így gumicukor nélkül tértem haza.]

Végül aztán tovább indultunk és már csak úgy hatszáz kilométer volt hazáig [Zsolt: Reggel induláskor kellett 556 km-t letudnunk, ekkor már bőven 500 alatt jártunk.] [Betti: Akkor ötszáz. Bánomisén.]. Az út egy része teljesen megegyezett a kifelé vezetővel, csak most több volt az Umleitung meg a Baustelle. Végül elértünk a határig, vánszorogtunk mindenféle traktorszállító teherautó meg kamion mögött. Az út különlegessége az M85 helyett használt és kivezető utunkon kihaltnak titulált 85-ös főúti szakasz volt, ahol konkrétan több buszt láttunk közlekedni, mint személyautót. A számolást tíz után valamivel felfüggesztettem, így pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre. 

Igor utolsó nagy tréfáját Győrben próbáltuk ki. Kicsit későn, de rájöttünk, hogy valamiért Söréd felé szeretne minket hazavinni, de beintettünk, és Tatabánya felé vettük az irányt. Egy utolsó tankolás, és aztán jött a magyar módi ámokfutás az autópályán egészen hazáig. 
Komolyan mondom, az emberek nem normálisak. És kétlem, hogy mindenki azért vezetne olyan hülye módon, mert nálamnál is frissebb jogsija lenne... Még ha a svájci, német és osztrák baromságokat együtt számítom, és ezt az egészet megszorzom hattal, akkor sincs a közelében sem az életveszély szintje az itthonihoz képest. Igazából csak örülni tudtam, hogy otthon nincs a falon olyan Molly Weasley által használt falióra, ami azt mutatta volna anyukámnak, hogy halálos veszélyben vagyunk.

Végül kb. háromnegyed hatra hazaértünk. Mármint leparkoltunk az utcában. Gyorsan visszavedlettük magunkra a magyar szokásokat, és a 18 óráig fizetendő parkolást egy szolid pakolással bekkeltük ki. Én felhoztam közben fél adag cuccot, aztán visszamentem a többiért Zsolthoz és a Kisautóhoz. És miután kihúztam másfél hetet úgy, hogy egyszer sem landolt csomagtartóajtó a fejemen, pedig párszor azért közel jártunk hozzá, és mindig gondoltam is magamban, hogy ez még egyszer fájni fog, Zsolt, miután már fel voltam málházva, úgy rácsapta a csomagtartót a fejemre, hogy na. Előbb sírtam a fájdalomtól, minthogy felfogtam volna, mi történt. Az utcán mellettünk elhaladó néni kissé furcsán nézett, mikor fél füllel elkapta a "Mára már elegem van a fizikai sokkhatásokból, maradj tőlem távol!" mondatomat, de hát gondoljon, amit akar. Szóval felcuccoltunk, cicaengeszteltünk, elkészítettük a Nagy Szajré című képet, és aztán valamikor bealudtunk.

 A tizenegyedik nap mérlege végül: kb. 560 kilométer, 1 árokba borult autó, temérdek hülye az utakon [Zsolt: főleg Magyarországon], sok cicanyávogás.

A SwissTrip nagy tanulsága, hogy Svájc elképesztően drága, úgyhogy aki nekivágna, az tartalékkal tegye. És habár biztosan jobb volt a fogyasztásunk [Zsolt: Átlagosan egy literrel, ami szerintem döbbenetesen sok], mint idehaza, és Sándornak hála nem volt szállásköltségünk sem, ezen nem lehet annyit spórolni, hogy az árbéli különbségeket az ember kigazdálkodja. Az árazásban nekem három nagyon meglepő dolog volt:
- a hűtőmágnes kétszer annyiba kerül, mint a kulcstartóként hasznosítható minibicska, viszont ezek ár-érték arányban sokkal drágábbak, mint egy plüss sárkány,
- azt, hogy nem egészen húsz dekányi szeletelt marhasonkát, akkor is, ha marha, átszámolva majd' négyezer jó magyar forintért kapok meg, szerintem durva, [Sándor: A hús, főleg a vörös hús iszonyat drága, az elmúlt 1 évben jelentős százalékkal csökkent a fogyasztásom.]
- öt gombóc fagyi is benne volt ugyanennyiben. A fagyi viszonyt nagyon finom, és ami ott egy adag gombóc, az nálunk úgykét és fél, így nekem gyakorlatilag egy főétkezésként is funkcionált. [Sándor: #bachmannmasterrace]
- [Zsolt: majd' minden hegytetőn elhelyeztek minimum egy panorámaképet, ami a környéket mutatja. Néha olyan látcsövet is, amely "kiterjesztett valóság" logikát követve feliratokat helyez el a látott táj előtt, hogy tudd, éppen melyik csúcsot nézed és az milyen magas. Kivéve, ha a legmagasabb csúcsra mész fel, ott semmi ilyen nem lesz.]
- [Zsolt: rajtunk kívül mindenki úgy gondolta, ez a nászutunk, mi nem annak fogtuk fel. Annyiban azonban mindenképp más (és esküvősebb-házasosabb) volt ez az út, mint a korábbiak, hogy az ujjunkon ott a leégetlen sáv, a gyűrű nyoma. Betti kezén élesebben, az enyémen halványabban, mert nekem lazább a gyűrűm.]
Ha úgy fogjuk fel, hogy náluk eszmeileg az 1 frank annyit ér, mint nálunk a 100 forint, akkor értem az árakat [Zsolt: Én még úgysem mindig, pedig ezt az elvet én szoktam követni, erőltetni.]. A probléma, hogy az ő 1 frankjuk nálunk most is 270 forint, és rohadt nagy mázlink volt, mert nyár eleje óta majdnem harminc forinttal olcsóbban lehet váltani.

A külföldre utazás további tanulsága, hogy nagyon könnyű megszokni, amikor a cuccaidat az autóban hagyhatod, mert valószínűleg senkinek nem fog eszébe jutni kirámolni téged. Amikor majd hazaérsz, akkor meg ne felejtsd el kipakolni az autód, mielőtt más teszi meg.

Szintén autó témában tapasztaltam a legmeglepőbbet, bár ez még kifelé történt az osztrákoknál, mikor megálltunk az Eurosparban vásárolni. Mikor kijöttünk a boltból és átvágtunk a parkolón, nem messze a kiasutótól állt egy sötétített üveges bömó járó motorral. Először azt hittük, ül benne valaki, de kiderült, hogy nem. Még ettünk, ittunk, tornáztunk, és ezen egész idő alatt az autó gazdája nem került elő. Az autó viszont végig ott állt járó motorral. Nem találtam magyarázatot.

Maradt még jó pár olyan látnivaló, amihez most nem jutottunk el, például a Bernina Express híres spirálviaduktja, a Rhone-gleccser, a Matterhorn, úgyhogy visszatérést még tervezünk majd egyszer, de azt már biztos nem a Kisautóval. Akármennyire is jó állapotban tartották előttünk, és mi is próbálunk rá vigyázni, azért mégis egy húszéves autóról van szó, és helyenként úgy éreztem, hogy nagyon a határait feszegettük. [Zsolt: Ugyanakkor ismét és sokadszor elmondjuk, hogy a Kisautó mekkora hős és mennyire jó, hogy ezeket a kalandokat vele élhettük át. De tény, a jövőben [még] jobban kell majd vigyáznunk rá.] [Sándor: Jöttök ti még az én utcámba! ;)]