Esős reggeli piknikezés után Metzben kötöttünk ki. Éreztem a történelmi egyházszagot. A város érkezéskor nagyon kis bájosnak tűnt. Budapesti közlekedésen szocializálódott fejünknek roppant furán a nagy széles utcákon középen volt a buszsáv, és csak a járdák túloldalán az autós sávok. Nagyon sok templomuk van, amiből a legszebb ő volt és nem csak a virágok miatt:

Láttuk a színházat és operát, ami egy nagy épületkomplexum volt, de szerintem az egész olyan széchenyifürdős volt. Beljebb sétálva megtaláltuk a katedrálist is, és kicsit megijedtünk, hogy nem lehet bemenni, mert a főbejárat teljesen le volt kerítéselve, de aztán kiderült, hogy egy oldalajtón keresztül azért bejutunk. Haaatalmas. És meglepően sötét, főleg ahhoz képest, hogy mekkora ablakai voltak. 

A székesegyházból kifelé jövet már igazán szerencsések voltunk, ugyanis addigra kinyílt a főbejárat [úgy már nem volt annyira sötét, de sajnos így a hangulat is megfakult], így már ott távozhattunk. A városban sétálva a bájosság egy idő után valami furcsa érzéssé változott, aztán még néhány épület után rájöttünk, miért. Ugyanis egyetlen szó, vagyis inkább egyetlen szín van, amivel az egész hely jellemezhető: sárga. Barokksárga. De nem az a vidám sárga, hanem az a harmicéveújrakellettvolnafesteniésazótamégazárvíziseláztatta-sárga. De minden. Láttunk egy házat, amit épp újrafestettek. Sárgára. Kopott barokksárgára.

[Zsolt közbeszól: kívülállók számára teljesen lényegtelen, de a maximális korrektség kedvéért meg kell említenem, hogy Metzben találkoztam egy rendes, kedves és mostmutasdmeg nyelven még a franciától is elszakadni hajlandó francia bácsival.]

[Zsolt még mindig közbeszól: Metz nagyon szép példája volt annak, hogy a Madagaszkár 3-ban elhangzó "Hát máshol is dívik a kanadai munkamorál!?!" bizony abszolút nem alaptalan sztereotípia. Hétfőn 10 és 11 között úgy zárva volt minden, mint egy vasárnapi augusztus 20-án a veszprémi Kossuth utcán.]

Metzből Strasbourgba indultunk, útközben újramostuk a Kisautót az esőben, és végül meg is érkeztünk. Ottlétünk közben végig esett, így hivatalosan ez lett az esős városnézés a EuroTrip alatt. Strasbourgban az óvárosi részt néztük meg. A magam részéről ez volt az első olyan hely, ahol hirtelen megrohantak a civilizációval együtt járó elemek is, mint a hajléktalanok, kéregetők. Brüsszelben is volt már néhány, de ott még valószínűleg aludtak. Itt viszont... Plusz még a turistatömeg is, pedig azt hinné az ember, hogy esőben azért kevesebben császkálnak az utcán. 

Mint mindenhol, itt is meg kellett néznünk a katedrálist, ami kivételesen csak egy toronnyal rendelkezett. A legjobb kép, ami elkészült róla, egyben tükrözi is a kiváló kiránduló időt:

Ami viszont nagyon tetszett, hogy az oldalában lévő téren komolyzenét játszottak hangfalon a népnek, és volt hozzá kikészítve úgy két-háromszáz nyugágy is. Esőben nyilván csak mutatóba, de azért egészen kellemes és hangulatos volt tőle a hely. A tér másik oldalán egyébként egy hatalmas, klasszikus épület volt több múzeummal telepakolva. Mi csak Rohani Kapunak hívtuk, de igazából ez tényleg a Palais Rohan.

Nem ebben a városban találkoztunk a jelenséggel először, de itt tökélyre fejlesztették, hogy élet- (vagy kicsit nagyobb) nagyságú emberalakokat ábrázoló szobrokat raktak a közterületre. Volt egy komplett szoborcsoport, akik valami vigadalmat imitáltak. Voltak hirdetőoszlopok tetején gyermeküket tartó anyák (ez szerintem ijesztő), voltak botra támaszkodó öregek és mindenféle megtévesztő dolog. Akartam róluk képet keresni a neten az előbb, viszont helyette érdekesebbet találtam, és ezt most nektek is elmesélem. A Notre Dame katedrális melletti tér, amiről már az előbb beszéltem, mint kiderült, nem is oly régóta olyan lekövezett és gyalogosoknak átadott tér, amire csak úgy nyugágyakat lehet kipakolni, ugyanis egy 2009-es Gúgli Sztrítvjú fotó szerint itt még egy tágas parkoló volt. Na ezt kapjátok ki!

Természetesen Strasbourgban sem hagyhattuk ki a folyóparton történő mászkálást és hápivadászatot. Mily meglepő, itt is bírnivalóak. Ők például még arra is vigyáztak, hogy ne legyen esős a csőrük. :)

Strasbourg volt viszont az a hely, ahol végérvényesen elegünk lett a csigazabáló franciákból. Hétfő volt, a nap hétágas közepe, és még akkor is, ha esik az eső, nem hiszem el, hogy ők egyszerűen nem dolgoznak. Zárva a bolt, a butik, a vécé, a vendéglátó egység, a minden. Naplopó népség. Addigra ez már a sokadik volt a rovásukon, ami még az automata tankolás bájaival kezdődött, szóval mostanában nem vágyunk fhansziákra, köszönjük.

Ennek örömére gyorsan vissza is mentünk Dajcslándba, és továbbra is dél felé tartottunk, hogy másnap majd újabb országo(ka)t pipálhassunk ki. Konstanz volt napunk végcélja. Az utazás egészen ezen pontjáig az volt a terv, hogy kényeztetésképpen befizetjük magunkat egy éjszakára Konstanz mellett a Bodeni-tó partján egy kempingbe és aznap éjjel sátorozunk. Viszont mivel esett az eső, és úgy sz*r sátrat állítani, meg be is fülled, meg még szarabb a vizes sátrat elpakolni, és ráadásul még napokig poshadna összecsomagolva, ezért - plusz mert ilyen körülmények között egyszerűen smucigok leszünk kiadni vagyonokat - úgy döntöttünk, hogy márpedig jó lesz nekünk a Kisautóban alvás is. 

Végül Reichenau vasútállomáshoz közeli P+R-ben kötöttünk ki. Ez nem az a P+R, amit mindenhol jelölnek, hanem az eggyel kijjebbi, aminek a bejárata erősen felforgatott a parkoló oldalában dúló földáthalmozási munkálatok miatt. Ennek következtében nem túl feltűnő, hogy ide be lehet hajtani, és nem is használják sokan. Olyannyira nem sokan, hogy másnap reggel rajtunk kívül összesen két kocsi fordult meg a parkolóban. [Két perc erejéig, egy leparkolt, vezetője áthuppant a másik autóba és csikorgó kerekekkel rajtolt.]

[Zsolt közbeszól: A telekocsi rendszernek ez volt a második jele kint jártunk alatt. Szóval bárki hülyítene benneteket, hogy "bezzeg A Nyugaton nincsenek egy sofőrös kocsik" vagy ilyesmi, megnyugtatlak benneteket, elég sok autót láttunk, valamivel jobb az átlagos utas/autó arányuk, de nem számottevően. Egész számban holtbiztosan nem, de szerintem még tizedesekben sem mérhető a különbség.]

Ami még fontos, de fogalmunk sincs, mikor történhetett, hogy út közben valamikor Franciaországban megálltunk egy E.Leclerc (általam csak Löklerknek hívott) nevű miniatűr hipermarketben, mert az igazi fhanszia, és bevásároltunk sört, meg minyonos üdítőt, meg finom sajtokat és és és bagettet! A bagettek egészen sokáig húzták frissességügyileg. Az üdítőről és sörről nincs tapasztalatunk, ezért kérjük majd az érintettek beszámolóit. [Betti ezek szerint nem sejti, hogy ott nem csak szuvenírnek vettünk sört, hanem saját fogyasztásra is hoztam egyet. Jelentem, a német jobb. És egyik-másik magyar is hozza azt a szintet.] A sajtok királyok voltak. Az egyik egy lapos henger alakú penészes külsejű lágy sajt volt (ezt Zsolt tudja róla elmondani) sárga csomagolásban (ezt én tudom róla elmondani). A másik sajt pedig henger alakú volt, Brie külsővel álcázott kecsketúró volt tulajdonképpen. [Zsolt közbeszól: brie-szerű sajtba volt beletekerve az említett túró; nehéz volt vágni, de nagyon jó választás volt Betti részéről.]

A nyolcadik nap mérlege: két ország, túl sok eső, túl sok francia, túl sok vartyogás, kb. 400 km.