Reggel itt is megbemutattuk a piknikezési kultúránkat, és köszöngettünk a nekünk köszönő belga bringásoknak is. Lesasoltuk, hogy melyik a legtunyább a mezőn legelésző bocikák közül, ő lett a legjobb haver, de persze kiesett a pixisből, mert végül ő is feltápászkodott. [Mentségére legyen mondva, csak a napra akart átvonulni, nem volt annyira meleg.] És a legfontosabb (és biztos így történt, mert ott voltam, láttam, tanú vagyok, és nem csak megbeszéltük, hogy így adjuk elő a sztorit): a belgák legelsőbb legbajnokabb legúszója ott úszott el mellettünk a csatornában búvárruhában. Mert mi is lenne jobb egy belgának, mint vasárnap reggel fél kilenckor búvárcuccban tempózni a csatornában. Ugye. Fura egy nemzet ez. Ez a csatorna dolog, plusz a vonalzóval beállítottnak tetsző síkvidék, valamint a bocikák jelenléte azért elég megtévesztő volt. Ha nem tudtuk volna, hogy hol vagyunk, azt hisszük, hogy Hollandiában felejtettük magunkat.

De induljunk el a nyugati világ  - állítólag - egyik legmeghatározóbb, és egyben belga (balga?) fővárosába… hogy aztán leigázhassuk őket. Tehát Brüsszel. Vannak alagutak. (Amúgy egész Belgiumban indokolatlanul rengeteg van.) Nagyon hosszúak, és anélkül, hogy észrevennéd, átvittek a város másik pontjára, ahonnan kevés a visszaút. Szívás. Volt buszmegálló előtt (de még a buszöbölben!) parkolás, aztán találtunk sétálóutcává nyilvánított széles utakat nyilvános könyvtárral, raklapból épített berendezéssel, amire nem szabad felmászni. (Kösz, akkor ne raklapból csináld.) [Ha nem írják rá, annyira nem is akartam volna rá felmászni.]

Aztán a Gyerek leigázta őket. Merthogy állnak a piros lámpánál a zebra előtt, ahol guruló járműnek nyoma (hangja, emléke) sincs, és akkor a Gyerek körülnéz,  és megállapítja, hogy "Szerintem menjünk át.", erre a zebránál álló fószer és csajszikám elindulnak, mintha hozzájuk beszélt volna. Konklúzió: "Ennek a népnek kell egy vezér." Megtaláltuk!
Na és hát sétálunk, sétálunk (nem, nem ültünk le a kis dombon), találtunk egyetlen vasárnap is nyitva tartó boltot, ahol természetesen az alkoholos soron volt a legnagyobb tömeg, de még annál is nagyobb volt a sorban állásnál. De kivártuk, túléltük, aztán a legközelebbi lépcsőn most már leültünk, megittuk, amit meg kellett [Troll sör] és megettük, amit meg kellett [a másik nemzeti ételt, a waffelt (aka gofri), ilyet se ehetsz másutt!], és közben megbizonyosodtunk arról, hogy a tőlünk pár méterre emelt ideiglenes színpadon fekvő ember nem halott, mert egyszercsak elfordította a fejét. Aztán sétáltunk tovább, véletlenül megtaláltuk A Pisilő Kisfiút, aki éppen pisilt (jééé), de valamikor biztosan megállhatott a növésben, mert elég kicsinyke. [Pont akkora, mint azok az utánzatok, amikből szüleink nagy örömmel töményet pisiltettek poharakba.] Igazából csak onnan jöttünk rá, hogy van ott valami, hogy nagy volt a sokadalom az előtte lévő három négyzetméteren. Követtük a vakukból ropogó fotonáradatot és ott állt.

A városban találtunk egy ilyen várfalmaradványt, de ez tényleg akkora volt, mint amennyi a képen látszik. És mivel mi megálltunk lefényképezni, ezért gyorsan mások is megálltak és lefényképezték. Mintha nem lenne más látnivaló... 

Aztán keresztül sétáltunk ezen:

Közben konstatáltuk, hogy Tintin kalandjain kívül a Hupikék Törpikéket is a belgáknak köszönhetjük, de ez még valami történelem előtti időből maradhatott ránk, mert ottjártunkkor kreativitásuk (vagy legalább életrevalóságuk) legkisebb jelét sem mutatták. Aki igen, arról kiderült, hogy turista.

De a városról szerintem ez marad majd meg bennünk leginkább:

Azért be kell valljuk, volt egy klassz hely, ahova beültünk egy kávéra (nyilván csak a pisilés miatt), és ott árultak nagyon mókás beöltöztetett állatos képeket, amik közül a mosómedvés volt a legjobb. [Aki rövid ismerkedés után Jakihoz költözött.]
És a legizgalmasabb dolog pedig egy templom volt, aminek kanyarodott a szentély része a főhajó végén. Kívülről szemlélve pedig durván körbe volt építve egy része. Valamint még világos is volt a templomban, ami egészen szokatlan volt az addigi felhozatalt tekintve.

Brüsszelben végül elengedtük a Gyereket, hadd csináljon még olyan képeket, amilyeneket még soha nem csinált senki azelőtt, mi pedig tovább indultunk kelet felé. Egészen pontosan Spa felé. Aztán meg Francorchamps felé. És mindezt pedig sikerült úgy időzítenünk, hogy odáig menet azt a szemből jövő kocsisort néztük, akik az éppen véget ért Forma1 belga nagydíjról indultak haza, és onnantól pedig a másik irányba induló kocsisor részesei lettünk. Közben azért majdnem sikerült egy nagyon lelkes szurkolónak elénk vetnie magát, és az araszoló kocsisorban páran azt is bemutatták, hogy milyen gyorsan tudnak az út mellett pisilni (ki sem találnátok, az összes férfi volt), aztán ezek az utóbbiak azt is megmutatták, hogyan kell futni az autónk után, mert az közben tovább ment a kocsisorral. A belga rendőrök egyébként roppant jól irányították a forgalmat. 
Aztán a forgalom szépen lassan elcsitult, mi pedig haladtunk tovább dél felé. Behatoltunk Luxemburgba (ez most az ország), és olyan esőt fogtunk ki az Ardennekben, hogy az ablaktörlő max fokozaton alig volt elég, viszont nagyon szép volt az út még esőben is. Náluk szerencsére nem volt nagy forgalom, sem Umleitung vagy ennek fhansziásabb Déviation változata (valaki szóljon, ha nem így kell írni), így gyakorlatilag leúszkáltunk Luxembourgig (ez most a város). Addigi kellemesebb tapasztalataink a parkolóhely kereséssel el is felejtődtek, végül egy parkolóházban álltunk meg, de csak miután mentünk három kört [kerestük a Centre nevű parkolóházat, de azóta sem tudom, hol van] a belvárosban, és kipróbáltuk az egyirányúval szemben irányú állásra történő luxemburgi reagálást.

Luxembourg volt a város, ahol megtörtük addigi mekitlenségünket [vasárnap esteledvén hol máshol tudsz pisilni?], és bementünk az ottani Mekdonálcba [luxemburgiul mehdonálsz], ahol is kértünk két sajtburgert, és válaszként lesajánlóan visszakérdeztek, hogy csak ennyi lesz? Anyátok. Aztán szemügyre vettük a várost ketté osztó völgyet és túloldalát, majd kisebb harc árán hozzáfértünk a helyi térképhez, ami alapján megterveztük a sétakört. A híd, amin szerettünk volna átjutni a túloldalra, természetesen fel volt állványozva. Aztán amikor közelebb értünk, kiderült, hogy le is van zárva. Úgy teljes egészében. Viszont luxemburgi barátaink úgy gondolták, hogy saját és a mi érdekünkben rittyentenek oda egy ideiglenes hidacskát a felújítottól 15 méterre, amin potom négy sáv van jobb útburkolattal, mint amilyet az immáron tíz éve épülő magyar nyolcas számú főút legfrissebben átadott szakaszán használhatunk. Szóval áthaladtunk ezen építészeti csodán, utána pedig megcsodáltuk a többit, és persze megnéztük azt az oldalt, ahonnan eddig ezt néztük.

Az egyik oldal:

A másik oldal:

Egyébként voltak egészen szép épületeik, mindegyik valami fontos hatalmi szereppel megtöltve. Egy komplett épület például annyira fontos volt, hogy teljesen láthatatlanná is tették az egészet állványzatostul. [Még felül is befedték állványzattal.] Ez az épület például a már említett hídtákolmányon történő áthaladást követően ugrott az utazó elé, és volt egy párja is köröndszerűen, amit a képtől jobbra kell elképzelni. 

Újabb kis séta után pedig még a helyi ISP-t (Intesa SanPaolo) is felfedeztük, ami kissé megdobogtatta a szívem munkahelyi felét. 

Luxembourgból tovább haladtunk dél felé, és úgy hatoltunk be Franciaországba, hogy a táblát nem is láttuk. Végül egy település mellett kialakított, majdhogynem észrevehetetlen pihenőben álltunk meg és rendezkedtünk be, hogy eltöltsük az éjszakát. Az autó melletti fás-kerítéses túloldalán tutira volt valami, valószínűsíthetően négy lábú, mert este még árulkodó fujtatásokat hallottunk, de végül senki nem kopogott be álmaink közben.

A hetedik nap mérlege: leigázott balga belgák, Forma1, három ország (mind csigaevő, kb. 420 km.

Korán keltünk, nagyon. Nem szeretjük a korán kelést. De ügyesen lecuccoltunk, újra berendeztük a Kisautót, immár három főre. Aztán elindultunk, persze richtig balra mentünk, mert Igor még nem tért magához (biztos neki is korán volt, mondtam én...), és ahogy balra mentünk, Igor richtig magához tért, és richtig jobbra ment volna a balra helyett. És akkor irány Hollandia! Ki sem lehet találni, hogy mit néztük meg, mert alig van belőle náluk. De mielőtt még a meglepetés úticél kiderülne, elmesélem azt is, hogy most, hogy már hárman voltunk, amiből egy fő a hátsó ülésen utazott, és nem mi voltunk az, hős szállásadónk hirtelen átalakult A gyerekké. („A gyerek alszik már a hátsó ülésen?” Mert muszáj. Ez van. Nálunk mindenki erre a sorsra jut.)

Kipróbáltuk a holland autópályát is. Egész jó… lenne, de hullámokat csináltak bele. Nyilván mert ezzel is növelik az ország átlagos tengerszint feletti magasságát. Út közben megálltunk egy pihenőben, hogy a világ azon lapos tájékán is megmutassuk minél több embernek: a magyarok aztán nem akármilyen pikniket tudnak csapni a motorháztetőn! És tovább indultunk, és a fiúkák megkérdezték, hogy amúgy mit is nézünk meg? Én meg mondtam, hogy a szélmalomrendszert Kinderdijknél. (Tááá-dááááá, meglepetéééés!) Kérdezték, hogy milyen? Én meg mondtam, hogy nem tudom, mert sosem láttam. És akkor le kellett lepleznem utunk ezen állomásának indokoltságát. Ugyanis ki lett találva, hogy Hollandiába is megyünk, akkor meg Gúgli barátunk majd segít, és ”hollandia szélmalom” khmm… kifejezésre történő keresés első találata nekünk éppen megfelelő lesz úticélnak.

Na így mentünk Kinderdijkbe szélmalmokat nézni. És láttunk is. Jó sokat. Meg hápikákat és verebeket, és ká sok biciklist is. És nagyon tetszett, hogy nem igazán jönnek zavarba attól, hogy a folyékonyan beszélt négy nyelv közül épp melyiket használják. Sőt, poénkodni is tudnak, legalábbis valami olyasminak számított, mikor az angolul beszélő idegenvezető csávó (nem a mienk, nekünk nem kell vezető, a malmok jobban látszanak nélküle…) mesélt valami régiről, amit az ő „grand-grand-grand-grandpa”-ja mondott. 

És ha már van szuvenír bolt, akkor épp itt az ideje valamire végre pénzt költeni. Úgyhogy gyorsan szereztünk egy bögrét (mert még nincs elég), ami ká drága volt (természetesen), de azért nagyon beleszeretés volt (nyilván). Meg hát muszáj már egy malmos hűtőmágnest, bocsánat... hüttőmágnest szerezni, mert forog rajta a forgója! :)
És mivel az 5, azaz öt ajrós parkoláshoz jár egy ingyen kávé a kiállító teremnél, ezért mindenképpen át kell menni oda is. Átmentünk, és végignéztük az oktató filmet, úgyhogy most már tudjuk, hogyan ugrottak a helyükre viccesen ezek a malmocskák, és pisiltünk is (mer' ingyé' van), és tulajdonképpen az is egy szuvenírbolt volt, ezért hát úgy alakult, hogy itt is költöttünk még kább sok pénzt. Mert természetesen amit itt vettünk, az nem volt az előző helyen. De az ember mégsem hagyhat ott egy húsz centi+farok hosszúságú plüsshódot, aminek szteppelt a farka és még bábozni is lehet vele! És ha már kettő darab a készlet, vigyük el mindkettőt, hogy a többi turistáknak ne maradjon!

Kinderdijkből kifelé ismét megszállt az ennekatelepülésneksosemleszvége érzés, ami már odamenet is kissé elhatalmasodott rajtam. Viszont láttunk egy nagy hajót, legalábbis azt hisszük, hogy azt láttunk. És mivel már mindent láttunk és éreztünk Hollandiából, amit érdemes (értsd: bocikák, hápikák, malmok, trágyaszag), ezért elindultunk Belgium felé, akkor még nem is sejtve, milyen történelmi pillanatokat fogunk ott átélni.

Az út ezen szakaszán egyértelműen az antwerpeni stau volt a legjobb. Ott volt, belementünk, kikerülni nem lehet, és egyszercsak vége. Balesetnek, elütött jószágnak, rendőrnek, útépítésnek nyoma sincs, csak azt veszed észre, hogy jéééé, innentől lehet haladni. Érdekelne a miért, de félek a választól.
A staun túl már A Nagy Sós Víz várt minket Oostendében. Kiderült, hogy este hat körül simán lehet ott is stau, mert mindenki a vízben pancsol, de a vízig mindenki autóval megy. Bár minden erőnkkel azon voltunk, hogy a számos parkolóház valamelyikében végre fizethessünk a parkolásért, nem lehetett, tízperces várakozások után még mindig csak rövidült a sor a bejáratig, így hagytuk a kilátástalan küzdelmet és követtük az egyik renitens őslakos példáját és a füvön parkoltunk, ami jó eséllyel nem parkolónak volt kijelölve. Szégyelltük magunkat, úgyhogy ezt a szégyenérzetet is felpakoltuk a törcsik mellé és irány a tenger!

Volt sok víz, sok ember, sok kagyló, még több homok, és temérdek sirály. És úgy csináltak a homokban, mint a Némó nyomában című klasszikus animációs filmben: "Táp! Táp! Táp!" és összevesztek a tápon és alacsonyan repültek és cukik voltak, csak kevésbé fotogének.

Aztán kifürödtük magunkat, emlékül lapátoltunk egy kis homokot a papucsba, cipőbe, táskába, törülközőbe, nadrág visszahajtásába, és bárhova, ahova lehetett, hogy majd később emlékeztessen minket arra, milyen jó is takarítani. A Kisautóban azóta is strand-hangulat uralkodik, bár a két (szándékkal elhozott) kiskagylót már kiköltöztettem belőle. A Kisautóhoz visszamenet azért picit tartottunk attól, mi történt, amíg oda voltunk, de más is parkolt már ott, úgyhogy mi is megtehetjük, és különben sem látnak többet.

Oostendéből Brugge felé indultunk – immár haza, hiszen innentől egyre közelebb voltunk a cicához. (A távolságnak cicától való messzeségi egységek segítségével történő számítása talán szemet szúr néhány embernek, de igen, vagyunk annyira őrültek, hogy így mérjük. Aki meg ismeri Dödöllét személyesen, az úgyis rajong érte, ergo már így méri a távolságot. Ugye?!)

Tehát Brugge. Személy szerint az In Bruges című filmből ismerem, melyet még megboldogult kollégiumi élettársaim egyike ajánlott, és most én is ajánlom. A városka központja zsúfolásig tele van cirádás téglaházakkal, és mégis, mikor benne sétálunk, akkor egyáltalán nem érződik túldíszítettnek. Kicsit olyan hangulatunk támadt tőle, mintha egy angol településen lennénk. Ez persze lehetetlen, mert angol barátaink legalább rájöttek, hogy a sült krumpli önmagában unalmas, és hozzácsaptak egy kis halat. Erre még visszatérünk…

A városközpontot helyenként kisebb csatornák szelik keresztül, oldalukban borostyánnal benőtt házfalak, bennük seggüket égnek állító hattyúhadak. Aki esetleg túl lustának érzi magát a sétához, az a fő tér közepén sorba állhat, hogy kizárólag nőnemű kocsisok által hajtott kocsin guruljon körbe. Nyilván a lovak lettek volna a legnagyobb élmény, de azért mi inkább nem fizettünk be. Még lehet, hogy erre is visszatérünk.

Volt táncház is, vagy legalábbis valahol az egyik téren sokan salsára ringtak, még többen nézték őket. És ha már a nézőkhöz könnyebb csatlakozni… Képzeljük el a téglalap alakú teret, melyre minden oldal közepén van bejárat. A tánc a téglalap egyik felére koncentrálódik, mivel a másik felét asztaloknál ülő emberek foglalják el. A két férfi nyilván beveti magát a tánchoz közelebbi oldalbejáraton, ahol ketten együtt kb nyolc embert löknek fel, majd miután átverekedték magukat, elmennek a hátsó részre, igen, a másik bejárathoz, ahol egy tank is befér, annyi hely van. Utolérem őket, majd egy perc elteltével közlik, hogy mehetünk. Köszi fiúk, szeretlek titeket. 

Brugge-ben egyébként vannak városkapuk, amiken tilos gyalogosan keresztül menni.

Vannak malmok is, de olyat már láttatok, ezért nem kaptok róla képet. Úgyis félhomály volt.

Vannak a csatorna partján fényképezkedő egerek.

És vannak olyan egerek is, akik a csatorna partján fényképezkednek úgy, hogy a szemben lévő házban lakó kutyus is látszódjon a háttérben.

Kaja. Mint azt már a fentiek alapján sejteni lehet, kipróbáltuk a belgák egyik legmenőbb nemzeti ételét, aaaaaa …….. {megint dobpergés} ……. sült krumplit is! Igen, sült krumpli. De még csak nem is sózzák. Ebből persze egyenesen következik, hogy főként forró italok mellé kapott csomagolt adag cukor és falat keksz listája kibővül a belga sült krumpli mellé kapott sóval. Szinte sajnálom, hogy nem mentettünk meg egyet és hoztuk haza emlékbe, mert soha nem fogjuk tudni bizonyítani, hogy ilyen létezik. De elég a túlzásokból, és ne írjuk le még ezt a találékony népet. Merthogy. A sült krumpli mellé lehet ám választani valami szószt is! Volt valami olyan nevű, amiben szerepelt a belga szó, így persze ezt kellett kipróbálni. Magam részéről soha többé. Valami hagymadarabos szósz volt, de olyan savanyú, hogy az állkapcsom belegörcsöl. A színe alapján pedig az óceán mélyén is világít. Viszont a halas hamburger egészen halízű volt. (Mert kb. azóta vágytam halra, hogy utazás előtt megvettük a tonhal konzervet.)

A kép homályos, tudjuk, és köszönjük az észrevételeiteket.

De mivel ránk sötétedett, és félő volt, hogy tele pocakkal már nem sokáig bírjuk ébren, visszacsattogtunk a Kisautóhoz, és elindultunk szálláshelyet lelni három főre. Addigra már kiismertük Igort, így tudtuk, hogyan trükközzünk ahhoz, hogy a megfelelő helyekre vigyen minket. Ezért ő levitt minket a főútról, át egy pici hídon, majd tovább küldött a főúttal párhuzamosan a csatorna másik oldalán, ami egyébként a táblák szerint zsákutca volt. Viszont. Olyan széles füves sáv volt az út nem csatorna felőli felén, hogy a Kisautó vígan leparkolt, ráadásul vízszintesen (mert ugye Belgiumban vagyunk), plusz még egy bő sátornyi hely is maradt a mezőig, így a Gyereknek is lett helye. Sátrat is kapott hozzá, polifoamokat és pokrócot. Külső réteget nem, mert úgysem esik és lusták vagyunk. A szépálmokat-sör belga gyártmány volt, furcsán édes és értelmetlenül alkoholos (9,8%). A forgalom egy ideig furcsán nagy volt a túloldalon, de azért köszönjük, nagyon jól aludtunk.

A hatodik nap mérlege: egy gyerek, egy bögre, egy mágnes, egy-két stau, két hód, negyed tucat ország, fél tucat hattyúsegg, legalább húsz malom, egy sereg sirály, tengernyi homok (he-he), és kb. 460 km.

Röviden: a jól megérdemelt punnyadásnál nincs is jobb és a döner nagyon finom.

Sokáig aludtunk, 11-kor reggeliztünk, filmet néztünk. Nagy erőfeszítések árán megtaláltuk a világ legjobban eldugott és egyben legbénábban megközelíthető Lidl üzletét. De volt benne elszabadult, érme nélkül tolható bevásárlókocsi, mert megérdemeljük az ilyen kényeztetést a Sorstól, amikor nincs nálunk megfelelő méretű aprópénz. Hallottunk, majd aztán láttunk is egy német fickót ordibálni a zebrán állva befelé egy - szintén a zebrán álló – autóba. Mert egyszerűbb az út közepén feltartani a forgalmat, mint kulturált megoldást keresni. Néztünk még egy filmet. Felkerekedtünk a városba és rágyúrtunk a vízhólyagok számára. Ettünk dönert.

[Gyerekek, a döner nagyon jó dolog. Aki még nem élvezhette a török kultúra ezen áldását, annak megsúgom, hogy olyan, mint a gyros, csak nem pitában adják, hanem valami kenyérféle dologban, némiképp nagyobb, így piszok laktató, az alkalmazott fűszerek kevésbé csípősek, de nagyon ízletesek.]

Láttunk Tesla autót. Jakit bent hagytuk a városban zülleni, mert neki már nem kellett pakolnia. Mi hazamentünk, pancsiztunk, összepakoltunk és szörnyülködve beállítottuk az ébresztőt másnap kora hajnalra (értsd: Korán. Nagyon.)

Egy szóval Düsseldorf.

Reggeli, nagy pancsipancsi, meg mitvegyekfelnincsegyrongyomsem után elindultunk felderíteni a várost. Elsőként kimentünk a dokk részre, ahol volt néhány fura épület. [Zsolt közbeszól: ez a városrész leginkább a londoni Dokknegyedhez hasonlítható, egy egykori, felhagyott ipari terület (=dokk) rehabilitációjáról van szó, ahol az egykori szutykos, romos raktárakat, hangárokat, stb. eltakarították, és irodaházakat, lakóházakat, szirszar hoteleket (Marriott, Hyatt) hoztak létre, modern, posztmodern, szupermodern és utramodern, stb. stílusban. A szó a stúdióé.]

Néhány elgondolkodtató kérdés: 
1. Miért hasznos, ha egy épületen spirál alakban van egy akármicsoda?
2. Miért kell műanyag, csoportosan szivárvány-, de egyénenként egyszínű búvárbékáknak felmásznia egy épületre? Szerintem ettől nem lesz díszesebb, de még csak viccesebb sem. [Zsolt közbeszól: szerintem ez vicces épület.]
3. Miért jobb sokkal drágább és csúnya épületet építeni, mint egy kulturált kinézetű, ám fele akkora költségvetésűt?
És még lehetne sorolni, de nem fogom. De így legalább az ott dolgozók szép helyen fogyaszthatják el ebédjüket műanyag dobozaikból. 

Utána leültünk picit egy padon, néztünk egy fószert, akinek valószínű egész napos programja volt nagy nyomású vízbizgentyűvel megtisztítani a ladikjának valami leplét, majd befizettük magunkat a Rheinturmba. Igen, ez az a nagy torony, amibe fel lehet menni. Minden német tudásomat összeszedve annyit mondtam, hogy "zwei Erwachsene, bitte", de a bácsi értette. Aztán a második csoporttal be is fértünk a liftbe (merthogy két lift van ám, de az egyik nyilván nem működik), és felmentünk egészen addig, ahol a számláló azt mondja, hogy "168,0". És ott kiszálltunk, és volt körbejárható üveges folyosó, és mindenfelé ellátott az ember, mert helyenként azt is kiírták, mit lehetne látni.

És nagyon magasan voltunk, és nagyon sütött a nap, és körbejártuk, aztán - immár sokadszorra - megállapítottuk, hogy sok paraszt van a világon, a turisták még inkább, és nincs udvariasabb a magyar embereknél. És ez most komoly. De végül ilyen terhes gondolatokkal is lejutottunk a toronyból, és elsétáltunk egy fura épületegyüttes mellett, amiről nem tudtuk, mi az, és odakinn nem mindig divat ráírni, nem úgy, mint nálunk. Végül kiderült, hogy valami tartományi főakármicsoda, ahol fontos döntések születnek és teszik jobbá az életet. Átsétáltunk egy hídon a szembe oldalra, és nagy nehezen találtunk egy boltot is, feltankoltunk, aztán lesétáltunk a partra, ami egy nagy füves placc volt egy idő után fű helyett kaviccsal. Természetesen az egész sűrűn borítva kutyagumival. És kacsáztunk, és voltak nagy hápikák [Zsolt: egyes vélemények szerint ludak][Betti: nekem minden vízben úszó madár hápika.], és okos kutyusok, és megállapítást nyert, hogy a gyereklelkesedéshang az bármilyen nyelven gigacuki.

Aztán visszasétáltunk egy másik hídon, meg kóboroltunk, meg leültünk a lépcsőre, és ittunk sört és radlert, és a megélhetési utcalakó bácsinak adtuk az üvegeinket, aztán felforrtunk és odébb álltunk, és találtunk egy szabad padot egy pici utcában, amire leültünk. Illetve négy pad is volt, de nem vagyunk telhetetlenek. És tegyük hozzá, hogy Düsseldorfban tényleg nagyon kevés pad van, alig lehet normálisan leülni valahová.

Ezt követően már csak hazacsászkáltunk Jakihoz, ahol végül eldőlt, hogy egy napot még ott maradunk, és akkor szombaton ő is tud velünk tovább jönni világot látni.

A negyedik nap mérlege: 168 méter magassági különbség, öt vízhólyag lábtájékon, boldog államalapítást kívánás mindenkinek.

A Naturpark pihenője nem csak vacsihoz kiváló, de mint kiderült, reggelihez is. Az élménybeli különbséget amúgy nagyjából a fény, és ezzel fordított arányban a csillagok mennyisége jelenti. Nagyon jól lakás és nagyon jóllevés közepette indultunk útnak, szemünk előtt már az estére várható falak közé zárt szállás reményképe úszkált. De. Addig még sok szép zöld úton kellett átmennünk. 

Első állomásunk egy újabb reggeli városnézés volt Wormsban. Annyira jó helyen parkoltunk, és annyira kevés ideig lehetett csak ott parkolni, hogy a városnézés végül a sétáljunkátazúton-kerüljükmegaztazépületet-ittakatedrális-menjünkbenézzükmeg-csináljunkmégképet-siessünkvisszaazautóhoz menetrendben zajlott le. Egyébként felújítás alatt. Azért elég impozáns épület. Egészen nagy orgonával. És jó sötét. Kinn volt előtte egy kicsinyített változat is, hogy az olyan látogatók, mint mi, lássák az egészet állványok nélkül is...

Wormsból újabb zöld út reményében Koblenz felé indultunk, és így visszagondolva talán útunk autókázásai közül a legszebb rész volt a Rajna-völgy. Természetesen az Umleitung nem maradt ki, voltak balfék olaszok előttünk, és nagyon forgalom, de azért az elég jó, mikor minden kanyar után egy újabb vár/kastély/rom bukkan elő a következő hegyoldalban, vagy éppenséggel mindkét oldalon. Nagyon baba volt. Megállni sajnos annyira nem sok lehetőségünk volt, mert az útnak elég szűk helyet hagytak, hogy még a vonat is beférjen a hegyoldalba, úgyhogy elővettem utánozhatatlan szélvédőnátfényképezős és ablakonmenetközbenkifotózós képességem. Sikerességem közúti táblákban, fákban, és drótokban, valamint tükröződő ablaküvegekben mérhető, de azért sikerült ilyet:

És ilyet:

Meg ilyet is:

Végül még Koblenz előtt lekanyarodtunk, egyrészt mert megszűnt a zöld jelölés a térkép szerint, akkor ugyan mifenének menjünk mi arra tovább, másrészt elég sok időnk volt még, és akkor meg inkább keressünk még szép helyeket ahelyett, hogy megpróbálnánk bekeveredni Kölnbe, parkolóhelyet keresni, és megnézni a dómot, amit a Gúglin is meg lehet keresni. Na jó, ez így erős túlzás, de a mérleg kezdett a kellemes autókázás irányába dőlni. Tehát elmentünk Limburg an der Lahn felé (imádom a településneveiket), majd onnan ÉNy-ra Altenkirchen (Westerwald) felé tovább a zöldön, és az is nagyon szép volt. Az eleje azért egy erős hegymászás volt, ahol kilométereken keresztül faggattam Zsoltot, hogy "de ilyen utat úgy mégis hogyan lehet csinálni??? legurul az úthenger a hegyről!!!", aki ezt hősiesen tűrte, és még különböző, a valóságtól nyilván nem elrugaszkodott elméleteimet is végighallgatta. Akit érdekel, privátban felkereshet! :P Viszont megállapítást nyert, hogy ez jó bemelegítés arra a pici szakaszra, amit autós hegymászással töltenénk majd az Alpokban. Kisautó megdicsérve, úton továbbhaladva, egyszercsak kiderült, hogy megtaláltuk Umleitung végét!

Aztán autópályára egy idő után muszájból rátérve (a Düsseldorfba bevezető utak 98%-a autópálya) kiderült, hogy Köln körül elég nagy a Stau (germán területen ritkán autózók kedvéért: forgalmi dugó, torlódás), cirka sechs km öt sávon, mivel néhány lehajtó véletlenül lezárásra került, így nem ott lehet bemenni a városba, ahol szeretnének, hanem ott, ahol tudnak. Kötöttünk sok-sok életre szóló barátságot a többi autóval, és mutattunk nekik magyar zenét, és félrehúzódtunk, amikor a dudára tenyerelve közeledett egy naaaagy autómentő. Aztán egyszercsak vége lett a Staunak, úgyhogy onnan már egyenes úton haladhattunk Düsseldorf felé. Kiderült, hogy annyira jó helyre megyünk, hogy az autópályáról lehajtás után kábé még háromszor kellett kanyarodnunk és ott is voltunk. Leparkoltunk, de ott fura tábla volt, ezért átparkoltunk...volna öt méterrel odább a sarok másik oldalára, de ott béna volt a padka és nem engedte az autót beállni, és akkor kiürült egy hely szemben, és oda már úgy beálltunk, mint a pinty. Ha a jutyubon Corsa színű autós parkolást láttok, biztos nem mi voltunk. Amúgy ingyen parkolás, és ráadásul gyalogos szempontból is olyannyira voltunk jó helyen, hogy a Hauptbahnhof pár perc sétára volt tőlünk.

Aztán kicsit körbesétáltuk azt a néhány háztömböt, amik ott voltak, sikerült nem megnyugodni az utcán korzózó nem echte dajcs, de ott élő lakosságtól, majd végül hazaért Házigazda Jaki, és felcuccoltunk, és volt lakásban idegenvezetés, meg fiúkáknakjárasör, aztán elindultunk be a városba, és megnéztük a lement napot, meg hogy nincsenek padok, és ittunk pohár sört, és ettünk nagyon érdekes, de finom dolgokat. Mint például inkább véres, mint májas hurkát, Frankfurter Wurstot, és volt ott valami speciális sajt speciálisan elkészítve, ami a körözöttre hasonlított, de azért annál krémesebb volt, és ettünk olyan kenyeret is, amire ránézésre nyers darálthúst raktak, de nagyon jó volt. És akkor nekem már csak annyi emlékem maradt, hogy félálomban hazasétáltam a fiúkkal és elaludtam. Pedig állítólag még beszélgettünk is közben.

A harmadik nap mérlege: nagy autókázás, nagy zabálás, nagy parkolás, kb. 350 km, ágyban alvás, civilizáció.

Kiderült, hogy a kis parkolónk egészen forgalmas reggelente. Olyannyira, hogy még Haltestelle is volt mellette. (Nem, sosem fogjuk már buszmegállónak hívni...)

Német barátainknak megmutattuk, hogyan is kell a parkolóban gázfőzőn zománcos edénykében két személyre teát kotyvasztani, és ha ezt nem bámulták volna meg, azt már biztosan, hogy mi magyarok milyen takaros kis reggelit rittyentünk össze a motorháztetőn. Eskü csak a kockás abrosz hiányzott. Úgy lett volna igazi hungarikum.

No de. Tovább előre! Beautókáztunk Regensburgba, találtunk ingyen parkolóhelyet, de csak 37 percre, mert utána már fizetni kell, szóval győzött a smucigság, de még inkább a gyorsaság, és rendeztünk egy "Regensburg fél óra alatt" túrát. Volt benne ideiglenes körforgalom műanyag terelőelemekkel piros-fehér összeállításban, volt benne dóm, aminek nagy része természetesen fel volt állványozva, méghozzá rémprofin, potyogó darabok elleni tölcsérekkel meg mindennel...

Annyira hatalmas volt és olyan pici helyen, hogy ennyit láttok belőle. A főbejárata egyébként elég érdekes volt, gyakorlatilag egy pici háromszög alapú előtér volt kialakítva, és két külön ajtó nyílt belőle az épületbe, és így az egész bejárati kompozíció a bélletes kapuzat 3D-s kimaxolása volt.

Következő látványosságunk a Kő-híd a 12. századból, természetesen felállványozva és lezárva. De legalább kisétáltunk a partra, ahol mindenféle lánc és korlát nélkül akár a nálamnál két méterrel lejjebb folyó vízbe is bevethettem volna magam.

Aztán még elsétáltunk egy kis órás torony felé, aztán Igor gyalogos üzemmódjának jóslatával ellentétben a kocsiig visszavezető 800 métert nem harminc perc, hanem kb. a harmada alatt tettük meg, elvégre lejár az ingyen parkolás.

Ez a kis reggeli városnézés egyébként nagyon jól esett mindkettőnknek, mert a Kisautó bármennyire is kényelmes, azért jó volt picit mozogni az egész napos csücsülés előtt.

Regensburgból Rothenburg ob der Tauber felé indultunk tovább. Ez egy picinyke város, lakói feltehetően az év 365 napjából 370-en keresztül a turizmusból élnek. Szűk utcácskák, régebbinél régebbi gerendavázas házak, és szuvenír boltok egymás mellett több száz méteren keresztül. Érdekesség, hogy a főtéren a Rathaus melletti épületen van egy kültéri óra, és minden egész órakor a ház oldalán kicsi ablakok nyílnak ki, mögötte pedig figurák szürcsölik fel a kezükben található korsó tartalmát. Ha minden igaz, zenél is, de erről mi lemaradtunk. Az óváros egyébként egy hegyen van, és várfal veszi körül. Kis és nagy gyermekek örömére a várfalon egy gyilokjáró fut körbe, amin végig lehet sétálni, sétánkat pedig megszakítani időnként szembejövő és kikerülhetetlen körmérettel rendelkező családapák miatt. Mindenesetre elég hangulatos. És ha már egy olyan városkáról van szó, aminek az év egészében nyitvatartó Karácsony boltjai vannak, akkor mi más lehetne az ott kapható legrothenburgibb finomság, mint a Schneeball.

Mi a képen is látható hagyományos izűt kértük, darabja potom 1,5 Ajró. Leginkább a barátfüléhez hasonlított ízre, kívül dugig volt porcukorral, és ez a gombóc finomság olyannyira laktató, hogy Zsolt nehezen tolta le az egészet, én konkrétan a feléig jutottam, és a többit elraktároztam későbbre. A hagyományos mellett kérhető még csokiborítással, mandulával, másikféle csokival, másik csonthéjassal, harmadik csokival, ezek tetszőleges kombinációjában, a felsorolás pedig nagyjából olyan hosszú lenne, mintha Forrest Gump BB-je sorolná nekünk a rákos kajákat. Mondani sem kell, minél jobban hangzik, annál drágább.

Rothenburg egyébként kiváló hely volt A Nyugati Civilizáció megtapasztalásához, ha eddig nem vettük volna észre a hosszúsági kör változását. A Rathaus (nem, ezt sem fogjuk magyarul mondani) lépcsőjében konnektorok voltak. Nem egy-két darab... kettesével öt méterenként, több lépcsőszinten is. Kültéri konnektorok, hátha az idióta turista ott szeretné használni a kütyüjeit. Hozzá wifi. Nem teszteltük a lefedettségét, de a főtéren biztosan.

Végül turistacsömörrel, tele pocakkal tovább álltunk, természetesen csak a parkolónál felépített fullextrás ingyen vécé használata után. Mert olyan is volt. Megint. A németek értenek a komforthoz, ha pisilésről van szó.

Rothenburgból ismét egy zöld úton indultunk el Bad Mergentheim felé. Én már jártam itt korábban, gondoltam, visszaviszem Zsoltot és megmutatom neki, de igazából a dupla umleitungos autókázás eléggé elvitte az időt, így végül csak a Lidlig jutottunk, aztán még keresztülgurultunk a városon Heidelberg felé.

Heidelberg volt az első parkolóházas állomásunk, és ezzel együtt talán az a fordulópont, amikortól inkább hajlandóak voltunk fizetni a parkolásért ahelyett, hogy órákig keringjünk és találjunk valami helyet.
Először nagyon ügyesen beautókáztunk a sétálóutcára, aztán - miután hajlandóak voltunk megválni a Kisautótól - megnéztük gyalogosan is. Tele volt, zajos volt, de ügyesen kimanővereztünk a híres neves Öreg-hídhoz, ahol magunkat meglepő angolsággal lefényképeztünk két pasit (ők kértek meg rá és a saját gépüket használtuk :D), aztán ők lefényképeztek minket (már nem a saját kütyüjükkel, elvégre minek kellenénk mi emléknek).

Aztán visszamentünk a városba, hogy.... hogy megmásszuk a hegyet és felmenjünk a várkastélyba. Persze a meredekebb úton, úgyhogy növesztettünk acélpopót, melyek közül íme kettő:

A kastélyból szép a kilátás, de szigorúan nappal szemben. Máshogy nem is lenne értelme körbefotózni a világot, csak ellenfényben. Ott kicsit nézelődtünk, de az épületbe magába két okból sem mentünk be: 1. böszdrága, 2. már zárva volt. Amúgy is valami gyógyszerészeti múzeum volt benne, ami annyira érdekes, hogy csak na. Helyette a kilátós részen szurkoltunk a hülyéknek (mert fel kell állni a várfalra, hogy a szelfibot igazán jó képet készítsen), pisiltünk nagyon szép helyen, majd lejöttünk, akkor már lépcsőn.
És van otthon egy sváb macim, amit még nagypapámtól kaptam, és Heidelbergben árultak ugyanolyat, és aztán később kiderült, hogy elég sok helyen árulnak olyat Németországban. Csak én kiskoromban elkönyveltem a macit, mint amit Misi papa hozott ajándékba messzi földről, amikor sokáig el volt utazva. És igazából az enyém még most is szebb, mint amiket árultak. Kun tun.

Heidelbergből végül este indultunk el zöld utat keresni, hogy aztán megtaláljuk az addigi legjobb alvós placcot: egy Naturpark parkolóját. Túl a sövényen vigyázott ránk egy kamion, a sövényen innen pedig Bambi és anyukája a fára kiragasztva.

A második nap mérlege: egy király alvóhely, két Schneeball, három acélpopó (ebből egy még mindig a Kisegéré), majdnem 400 km.

Utazásunk egy szép hétfői reggelen, cicától könnyes szemmel búcsúzva, cuccokat Kisautóba besakkozva kezdődött, majd Komárom irányába haladva folytatódott. Az első állomás az ottani Tesco áruház, az országot viszonylag gyakran (évtizedenként egynél sűrűbben) elhagyók számára az Utolsó Meghitt Otthon északi irányban, hiszen van ingyen vécé, péksütemény, és mint kiderült, idő előtt jó áron megjelenő Végre Otthon! DVD is, így az első szuveníreket be is szereztük.

És ha már a lehető legtöbb országot szeretnénk kipipálni, akkor természetesen Szlovákián keresztül vezet az út. Két éve már megpróbáltunk átkelni a Pozsonynak nevezett útvesztőn (ez néha nem csak képletesen értendő), sikerült is, de csak nagy szenvedések és sok káromkodás árán. Bizonyítandó, hogy akkor biztosan a navigáció volt megbízhatatlan, nem pedig a navigátor béna, most is belecsaptunk. Sokkal jobban sikerült, mert most már a tetején mentünk annak a csomópontnak, amit legutóbb csak alulról láttunk, de ez sem a tökéletességgel egyenértékű. Így a fenti, reprezentatívnak minősülő mintavétel alapján hivatalosan is kijelenthető, hogy soha többé nem megyünk arra.

Következő állomásunk egyben minden földrajzosok minden nyugati irányú, Ausztrián átvezető útjának első fontos állomása Hainburg. (Akit érdekel a miért, utána néz, hogy okosodjon.) Legutóbbi próbálkozásunkkor olyannyira volt jó idő, hogy ennyi látszott belőle:

Most kegyesebb volt velünk az időjárás, és még szélvédőn keresztül is ebben gyönyörködhettünk:

Remélem, mindenki látja a jó időt... :)

Hainburgban picit sétáltunk is, közben világosabb is lett. Ééééééés....{dobpergés}..... vettünk szandált. Szépet, kislányosat, normálisat, valódibőröset. Egyszóval olyat, amilyet szerettem volna, csak nem kaptam hazánkban. És mikor ott elegem lett a keresgélésből, azt mondtam, hogy kimegyünk, és úgyis az első helyen találunk egyet. Bingó.

Hainburgból Bécsen keresztül mentünk tovább Melk felé.

Bécsbe csak a muszáj erejéig mentünk be és egy Ringen keresztül próbáltunk átkeveredni. Természetesen már itt mutatkoztak a kalandos út első jelei. Sávszűkítés, annyira, hogy a Corsa is kitöltötte széltében a rendelkezésre álló helyet. És akkor kapsz egy pirosat, és azon szurkolsz, hogy a tőled balra lévő gép a felmarkolt betontömböket úgy emelje át a kocsid felett, hogy az a tömb is átérjen a túloldalra, amelyik félig kificcen a markolóból. (Sajnálom, a pontos szakkifejezésekkel bajban vagyok.) Aztán tovább haladsz, és pár tucat méterrel később a betontörő gépizé annyira jól működik, hogy emberfej nagyságú betontömböket lő a kocsi elé. Padlófék, reméled-hogy-megállsz. Megálltunk. Tolatásnál majdnem rátolattunk a munkásbácsira, aki a kétméteres rácson átszivárogva (másképp nem tudom, hogy kerülhetett oda) közben kitalálta, hogy mögöttünk oson el az autó eleje felé és szedi ki az imént eltévedt darabokat, de végül nem sikerült. Út megtisztítva, haladjunk tovább.

St. Pöltenen keresztül értük el Melket, ahol megmutattuk osztrákéknak, hogy a magyarok milyen ügyesen autóznak a parkolóból a járdán át buszmegállóban is, aztán felsétáltunk az apátsághoz, és kicsit a városban, és vissza a Dunához hápikat nézni. Műveltségünkre nézve szánalmas, hogy csak annyit tudtunk, hogy apátság. Ugyanakkor annál nagyobb volt a meglepetés, amit a látvány okozott. Hatalmas, szép, felújított, ilyen messzebbről:

És ha az embernek Michelin térképe van kontinensünkről, annak nagy előnye, hogy tervezheti az utat a zöld (értsd: erre menj, mert nagyon szép) úton. Elsőként a Melk és Passau közötti szakaszon teszteltük, megérte.

Passauba már sötétben értünk be, és csak annyit néztünk meg, amennyi a kocsiból látszott, viszont a különböző Umleitungoknak [germánok lakta vidéken ritkábban autózok kedvéért: útmunkák miatti forgalomelterelés, szó szerint elterelés] köszönhetően ez így is soknak mondható. Onnan még elindultunk Regensburg felé, hogy aztán megtaláljuk az első szálláshelyünket: egy halastavat rejtő kukoricás melletti körforgalom egyik szeletében kialakított parkolót Wörth an der Donau közelében. 

Az első napi mérleg: négy ország, kb. 670 km, és legalább nyolc(száz?) átkelés a Dunán.

Régóta dédelgetett tervünk volt, hogy utazzunk egy nagyot Európában amolyan huszonegyedik századi autós nomád módon. Ehhez az álomhelyeket már régebben jelölgettük magunknak Gúgli (aka Google) barátunk segítségével, aztán vettünk térképet is, aztán lefújtuk az utat, mert inkább költöztünk, aztán mégis el akartunk menni, aztán megint lefújtuk (bár Zsolt biztos kijavítana, hogy inkább csak egyes szám első személyben beszéljek...), aztán ez így ment egészen sokáig, aztán egyszer csak úgy lett, hogy biztos elmegyünk. [A fenti igen rövidített változata annak a Canossa-nak, amit ez az útiterv bejárt. - Zsolt]

Számoltunk durva benzinárral, meg drága szállással, ha esetleg szükség van rá, meg kihasználtuk a bankot, meg szereztünk cicaszittert, és még indulás előtt elköltöttünk egy csomó pénzt, hogy elindulhassunk.

És akkor elindultunk a kissé megpakolt Kisautóval és rábíztuk magunkat Igorra (aka iGO Primo), a navigáló programra. Utóbbi néha majdhogynem hibának tűnt, de végül hazahozott minket. Meg világot is látott nekünk.

A bejegyzésekben olvasható, látható, hallható, szagolható, és bármilyen érzékszervvel bármilyen módon felfogható országok, emberek, állatok, vélemények, előítéletek és tapasztalatok szigorúan kitalációnak minősülnek. A valósággal történő bármilyen egyezés kizárt. Kivéve a Gonosz Szürke Kisegeret.