A későbbi plágiumbotrányokat és szerzői jogvitákat megelőzendő szeretném jelezni, hogy kitörtem a szögletes zárójelek közül és Bettit száműztem közéjük. (Zsolt)

Harmadik napunk a méltán világhírű Glencar Worldwide Water Company bejáratától alig pártucat méternyire virradt volna ránk, ha a vaskos felhőtakaró engedi. A helyszín kiváló természeti adottságainak (úgy mint a Glencar Lough közelsége, a tó túlpartján emelkedő Copes Mountain festői látványa) érvényesülésére nem sok esélyt adott a vidáman ránk kacsintó ír időjárás, amely felidézte bennem Viktor (aka Kedvenc Balekunk) búcsúzóul mondott ősi ír bölcsességét: "Ha látod azt a hegyet, esni fog. Ha nem látod, esik." Nos, nálunk esett.

Vártunk egy kicsit, hátha a nap előre (és az égbolton feljebb) haladtával tisztul a kép, de aztán eluntuk és bementünk Sligo (ejtsd: szlájgó) városába. A vak véletlen elénk sodort egy olyan parkolási lehetőséget, hogy egész napra 3 kemény ír valutáért lehetett parkolni, ami magyar viszonylatokat tekintve sem tekinthető valódi rablásnak. Autót leraktuk, egy darabig megpróbáltuk meglelni a Tourist Office-t, de tökéletes rejtőzködő képességének hála egy fél városbejárással később botlottunk csak bele. [Betti: Azt meg már bevallanunk is szégyen, hogy amikor elvesztettük a nyomát, igazából ott volt mellettünk, csak mi a másik irányba néztünk körbe.] [Zsolt: Akkor mi a fenének valljuk be?!] Addigra megnéztünk egy szép templomot is, amelyben a keresztelő medence nyerte el legjobban a tetszésemet. [Betti: Nekem meg a bácsi, aki odasétált hozzánk, és megkérdezte, hogy látogatók vagyunk-e, majd felhívta rá a figyelmünket, hogy a bejárat mellett találunk információs füzeteket is. Annyira cuki volt! Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy ki is volt ő valójában, csak egy lelkes másik látogató, vagy az egyik egyházi méltóság. Azért egyik, mert a templomban oldalt a kis fülkék névre szólóak voltak, és öt nevet számoltam.] A Tourinform felszerelt minket egy térképpel, aminek segítségével megtaláltuk a Sligo Abbey-t, amely azonban zárva volt (ezt a Tourinform-os hölgy jelezte is előre), de mi kitartóan hittük, hogy lesz azért ott látnivaló. Kerítésen átleskelődve volt is valami.

Végül csak meg tudtuk elégelni Sligo látnivalóit is, így a szemerkélő eső elől beültünk egy reggelire [Betti: majdnem délelőtt 11-kor], s elfogyasztottunk fejente egy "Sligo Breakfast Bap"-ot.

Sligo Breakfast Bap: Sheerins sausage patty and honey cured bacon with house tomato relish on a soft floury bap.

A vendéglátóegység volt az első hely, ahol a "No problem" bőséges és mindent lefedő használata először a fülünkbe ötlött. (Fizetés után megköszöntem az ételt és mondtam, hogy minden nagyon finom volt, amire szintén csak egy "no problem" volt a válasz.) Betti számára azonban alighanem a hely a minipillecukrokkal gazdagon meghintett forró csoki miatt maradt leginkább emlékezetes, ami egyben ki is tűzte számunkra a maradék 4 és fél nap során feltétlenül elérendő célt: szerezzünk minipillecukrot magyar import célra. Feladat értve, mehetünk tovább. [Betti: Szereztünk! És rózsaszínű meg fehér, és mini, és torta angyalkának hívják és a sütős soron találtuk meg a limericki Tescoban.]

A következő célunk Westport volt, amelynek az öblét ajánlotta megtekintésre minden valamire való utazástervező, -szervező, -ajánló weboldal. Lehet, hogy rosszul választottunk kiszállási pontot, de számomra a szárazon álló, javításra vagy vízre bocsátásra váró hajók azon a helyen érdekesebbek voltak, mint az onnan még alig-alig látható szigetek. Kicsit talán fura módon több helyen találkoztunk Írországban azzal a jelenséggel, hogy működőképesnek már eufemizmussal sem nevezhető hajótetemek még a vízen rozsdásodnak. Itt is találkoztunk egy ilyennel és bevallom, még én is majdnem elcsábultam, hogy rámásszak és felszínre hozzam a mindenki által elfeledett kincset a gyomrából. A "Tilos az á" felirat önmagában kevés lett volna, hogy megállítson, de azért a bikával már én sem mertem viccelni...

Westportban nagyon sok sportos mamit láttunk. Idős, nyugdíjas éveiket is már jó ideje taposó emberek kocogó felszerelésben sétáltak, de nem csak úgy viccből, mint mi, hanem igazi sportsétát nyomtak. (Amikor olyan tempóval haladok, mint ők ott, akkor Betti rendre rám szól, hogy ne rohanjak már.) [Betti: Nem. Az az eggyel kisebb fokozatnál van.] Később láttuk, hogy ez a fajta aktivitás egészen elterjedt, a kora reggeli órákban a legkülönbözőbb korosztályok kezdik úgy a napot, hogy sétálnak, kocognak, kirándulnak egy rövidet.

Mivel a westporti öbölben több ígéretet láttunk, mint amennyit ki tudtunk sajtolni egyetlen kiszállással, kicsit eltértünk Igor ajánlásától és még a part mentén haladva felfedeztünk. Így akadtunk rá az írek szent hegyére, a Croagh Patrickra (Cruach Phádraig), amelyre fel ugyan nem mentünk, de Murrisk településről és környékéről jól megnéztük.

A hegy lábánál álltunk meg, ahonnan a tenger felé sétáltunk. Összefutottunk egy érdekes emlékművel, amely a Nagy Éhínségnek állított emléket. Ez igen meghatározó esemény az írek történelmében, mert több helyütt találkoztunk valamilyen [bizarr] szoborral vagy emléktáblával, ami ennek és az ehhez kapcsolódó vándorlásnak állított emléket. Szembejött ezután egy kis apátság romja, egy analóg temetőkataszter, két haverkodni kívánó, de izgatott drótszőrű igásló, rengeteg szederinda és nem utolsó sorban a tenger. Annak érdekében, hogy a tengerből (vagy gyakorlatilag az óceánból) még többet és még szebbet lássunk, átgurultunk egy településsel odébb és sétáltunk még egyet Bertra Beach-en. Érintés közelségbe kerültünk a Nagy Sós Vízzel és folytattuk az Ír-sziget elhordását, találtunk nagyon szép lukacsos bazaltdarabokat, ezekből elhoztunk egyet.

Ekkor már egészen rendesen benne jártunk a délutánban, így bepattantunk az autóba és a hátralévő időt és kilométereket a Connemara Nemzeti Parkon történő átautózással terveztük eltölteni. Egyszer-kétszer álltunk csak meg, hogy ne csak az elsuhanó tájat nézzük, hanem kicsit tapodjuk is a földjét és elmerülhessünk a látványban. [Betti: Vagy a cuppanós sárban. Nagy mestere vagyok egyébként az autóból menet közben történő fotódokumentálásnak, de azért egy-egy ilyen megálló segített gyarapítani a közszemlére tehető fényképeink számát is.]

És aztán bekövetkezett az, amire Betti azóta várt, hogy kitaláltuk az IreTrip-et. {dobpergés} {hatásszünet} Birkák állták el az utat! Amikor az első megjelent az út mellett, én konkrétan sziklának hittem, még szóltam is Bettinek, hogy "Jé, az milyen fehér szikla!", mire ő közölte, hogy az egy birka. [Betti: Nem hitt nekem.] Elsuhantunk mellette és tényleg az volt. Kanyar, fordulunk, majd látom, hogy autók állnak az úton. Előttük meg birkák kelnek át nagy nyugalommal. [Betti: Na itt már hitt nekem.] Szerencsére nem volt olyan komoly a helyzet, hogy terelgetni kellett volna őket, mint az utunknak ihletet adó filmben, de azért igen vicces volt, hogy mindenki birka türelemmel (ééérted!) kerülgeti a derék jószágokat.

[Betti: Fenti kép kapcsán fel kell hívnom Kedves Olvasóink figyelmét arra, hogy Írországban milyen fontos a figyelmeztető táblák/feliratok figyelembe vétele. Nézzük meg a birkát az út szélén, és nézzük, meg az alatta található feliratot. Ugye. Itt még a birkák is illemtudóak.]

Az ír nemzeti parkok látogatását mindenki számára csak javasolni tudom, mert a táj elképesztően szép, ugyanakkor érdemes felkészíteni lelket és gyomrot arra, hogy az amúgy kiváló útminőség ezeken a tájakon valamivel rosszabb. A Connemara Nemzeti Park esetében ez konkrétan azt jelentette, hogy az út második, Galway felőli szakasza lágy hullámvasútként emelte és dobálta az autót s benne halandó testünket és porhanyós agyunkat. Egy rövid, s a feltorlódó forgalom miatt amúgy is indokolt szünet helyre tette az addig kialakult émelygést, így Galway egyetemi öbölvárosát már teljes testi-lelki békében közelíthettük meg. A szállás megtalálásával nem volt semmilyen gond, azt leszámítva, hogy Írországban gyakorlatilag minden településen 18 óra körül alakul ki a csúcsforgalom és vele a dugó, s a "menekülőút" fogalma még a nagyobb városokban sem széles körben ismert. Cserébe viszont türelmesek és nem szól állandó dudakoncert.

Gondoltuk, ha már fizetünk szállásért, akkor megadjuk a módját és egyenesen a Fehér Házban szállásoltattuk el magunkat. Huncut módon a The White House amúgy baromira nem fehér. Viszont van saját parkolója, s mint kiderült, a jobb szélső hely is az, dacára az ott található kapunak. [Betti: A kapu tetején gipszből készült lófejeket tárolnak. Ez is egyértelmű jele volt annak, hogy nekünk szánták ezt a szállást.] Érkezésünkkor ugyanis az volt az egyetlen szabad hely, de gondoltam, kapura mégsem állok rá. Ezért megálltam a zsákutca bal oldalán, követve a többi ház előtti példát. De előrobogott a szállásunk adminisztratív ügyeit támogató úriember, akinek nevében ugyan nem vagyunk 100%-ig biztosak, de nevezzük Jay-nek, valahogy így ejtette ő maga is. Még javában pakolásztunk, mikor kijött, megkérdezte, megszállni kívánunk-e, igenlő válaszunkra javasolta, hogy inkább álljunk be a kapu elé, úgysem használja senki (Miért van akkor félig nyitva, kérdeztem magamban...), és ahogy ezek itt tolatnak (intett a ház előtt parkoló járműparkra lemondóan) még akkor is jobban járok, ha a ház melletti füves részre állok. A rutinozást követően rövid bájcsevej következett, ami során elmondtuk, hogy Magyarországról érkeztünk (nem tűnt túl döbbentnek az ország neve hallatán), megbeszéltük, hogy bezony, ilyen ez a nyaralás (Betti épp nyakig merült a ridiküljébe és random dolgokat dobált a kezembe) és még viccelődni is tudtunk (igen, mi is) méghozzá angol nyelven. [Betti: A női táskák beltartalma, valamint a matematikával hadi lábon állás minden kultúrában mosolyt képes csalni az emberek arcára, így nem volt olyan nehéz dolgunk.] Az egész udvarlási ceremónia tetőpontja végülis az volt, amikor kifizettük a szállást, majd elfoglaltuk a szobánkat.
Ezen a ponton kitérnék arra, hogy a szállásadók között végzett reprezentatív, két települést és két szálláshelyet érintő felmérésünk tapasztalata alapján az írek addig kb. nem is beszélnek a vendéggel érdemi dologról, amíg a piszkos anyagiak nem rendeződnek. Amint azonban a pénzmozgás megtörtént, rendkívül szívélyesen és alaposan elmagyaráznak mindent. A rendszer egyik nagy előnye, hogy a távozás napján konkrétan annyi dolga marad a kedves vendégnek, hogy visszaadja a kulcsot.
Jay-től az éjjeli lámpára, az ablakra, a függönyökre és még ki tudja mire vonatkozó használati útmutató mellett tippeket is kaptunk, hogy milyen vendéglátóhelyeket lenne érdemes felkeresnünk, ha már Galway-ben járunk. (Ejtése: gó(l)véj, mintha nagyon flegmán mondanád a "go away"-t) Megköszöntük az útmutatást, majd elkezdtük levakarni magunkról a sarat, valamint átrendezni az elmúlt 3 nap alatt némiképp kaotikussá vált csomagjainkat. Kívül (zuhany) és belül (cider) egyaránt felfrissítve magunkat nekivágtunk a városnak. Ez nem volt olyan korán, mint szerettem volna, mert még komoly dilemmába kerültünk a másnapi úti tervvel kapcsolatban, de erről essék szó a maga helyén (azaz holnap).

A szálláshely választása jól sikerült, a központtól kevesebb, mint 10 perc sétára voltunk. A központ maga nem nagy, este még az is beszűkül lényegében egyetlen utcára, ahol viszont egymást érik a szórakozóhelyek. Mindegyik élő zenét ígér 7:30-9:30pm időtartamra. Sajnos ekkor már 8:45 pm volt, a Jay által ajánlott hely pedig egyrészt dugig volt, másrészt zenétlen. Ezért az onnan nem messzire található The King's Head nevű pub mellett döntöttünk, legfőképp mert Bettinek nagyon tetszett a neve és ennél több információval semelyikről nem rendelkeztünk. Ez már lényegesen nagyobb hely volt, külön étterem résszel és rengeteg féle pulttal. Merthogy külön pultot kaptak a whiskey-k, a koktélok és kettőt vagy hármat még a söritalok is érdemeltek. Gyorsan felfegyvereztük magunkat egy ale/cider kombóval és megálltunk a keverőpult előtt és elkezdtük nézni a színpadon zajló Manchester United - Manchester City rangadót. A meccsből kb. fél óra volt még hátra, a United ment egy góllal. A wifi segítségével kapcsolatba léptünk szakértőnkkel is, akinek meglátásai igazolást nyertek, ez maradt a végeredmény is. [Betti: Én kislány vagyok, és habár nem abból az igazán rózsaszín fajtából, de azért egy mondat erejéig hadd álljak meg itt. Mármint ezeken kívül. Számomra igencsak megrázó élmény volt ez a szituáció, mert nem igazán tudtam eldönteni, hogy egy ír pubban turistaként viccesnek kell-e találnom, hogy a manchesteri házirangadó élő közvetítésébe csöppenek bele, vagy esetleg lincsveszély alakul ki, ha bárki is véletlenül megsejti magyar ábrázatomról, hogy mindkét csapatot szívből utálom, vagy simán csak szétverik a berendezést, bárhogy is lesz vége a meccsnek, mert ők is utálják a manchesterieket.]

Kulturális rovatunk következik. Az ír pubkultúra némi nemű eltérést mutat a magyar kocsmakultúrához képest. A pub-ok sokkal szélesebb közönségnek jelentenek közösségi teret, ahova kortól, társadalmi státusztól és nemtől függetlenül bárki betérhet és valóban be is tér. Voltak gyerekkel felszerelt családok, egyetemisták, középkorú irodai és kétkezi munkások, idősek... a düsseldorfi Altstadtot juttatta eszembe, ahol egyik kezével babakocsit ringató, másik kezével sört kortyolgató anyuka mögött a piercinges keménylegények hörpintették italukat, akik mellett a hófehér hajú házaspár merültek beszélgetésbe a saját italuk felett. Kulturális kicsapongásunk véget ért, köszönjük megtisztelő figyelmét. A szó a stúdióé.

Eztán (jócskán 9:30 pm után) végre felkerült a színpadra a zenekar, akiket felületes szemlélődésünk név szerint nem tudott egyértelműen azonosítani, de azt ígérte pár cetli, hogy "Traditional Irish Music and Dancers" várható. Zene volt, táncosok nem, de nem is hiányolta őket senki. A négy zenészből a kedvencem kétségkívül a bendzsós bácsi volt, akinek a balkeze gyakorlatilag egy elmosódott foltnak tűnt csupán egy-egy vadabb futam után. A zene nagyon tetszetős volt, énekkel kísért és instrumentális számok váltogatták egymást, utóbbiból egyet rögzítettünk is, úgy vélem, minden kedves olvasónk legnagyobb örömére. [Betti: Továbbá megfigyeltük és tényként kezeljük azóta is, hogy az angolul éneklő íreknek valamilyen genetikai okból kifolyólag ugyanolyan akcentusuk van, és bármiről énekelnek, megérteni sohasenem fogjuk őket, csak felfogjuk, hogy ákcentusosak.]

Sajnos bármennyire jó hangulat is volt a pubban, fáradtak voltunk és bár a szemeink egyre szélesebb vásznon közvetítették agyunkig az eseményeket, a fókusz sajnos kezdett elveszni, így hazafelé vettük az irányt és különösebb biztatás nélkül rázendítettünk egy kiadós alvásra.

[Betti: Zsolt átvette a szót, de arra már képtelen volt, hogy megírja az elmaradhatatlan összefoglalót, így megteszem helyette én.
A harmadik nap mérlege: egy majdnem megcsodált hegy, fejenként egy finom  - ebédnek is beillő - reggeli, egy bónusz állomás, egyharmad angol focimeccs egy ír pubban ír zenével körítve, kb. 270 km és megszámlálhatatlan NoProblem.]

Az első Írországban töltött autós éjszakánkkal jól bele is csaptunk a lecsóba. Vagyis inkább a hidegbe, mert a lecsó meleg. Szóval a lényeg, hogy amíg Zsolt - állítása szerint - egészen jól aludt, addig én a komfortzónám határait inkább már a túloldalról feszegettem. [Zsolt: A hőfok hálózsákon kívül nem volt kellemes, belül igen. Túl jó azért nem volt az alvás, be kellett még törni a kocsit.] Nagyon szép volt a csillagos égbolt, amely ránk borult éjjel, és elég romantikus az autót a százméteres morajló mélységtől egy korláttal elválasztva tudni, de valljuk be, hogy melegebb ettől nem lesz. Viszont a hálózsákok átmentek a próbán és hivatalosan is jó befektetésnek bizonyultak.
Amúgy irtó jófejek voltunk, mert este mi értünk legkésőbb a parkolóba és még pakoltunk, ajtót nyitogattunk, csukogattunk, beszélgettünk, ettünk, egy szóval zajongtunk, és reggel hatkor már szólt az ébresztő, így a kukorékolást is mi vezettük. [Zsolt: Hogy ettől miért vagyunk jófejek, azt nem tudom, de ám legyen!] A Nap nagyon későn kel. Majdnem egy óra szundi után is éppen derengett még csak a láthatár, de ez kihívás, hiszen enélkül túl könnyű lenne dokumentálni, milyen ocsmány helyen virradt ránk a reggel.

Utunk első állomása a két szirttel odébb található Dunluce kastély volt. Mivel reggel fél kilenckor Észak-Írországban még csak a szemétszedő munkások és a gyapjas tehenek vannak ébren, így a kastélyt, illetve azt, ami maradt belőle, csak kívülről csodáltuk meg, de szerencsére arrafelé olyan népek laknak, akik megengedik, hogy jegy és minden nélkül nyitvatartási időn kívül is bemenj az udvarra és körülnézz. Volt ott minden, például egykori piactérnek mondott 4*5 méteres dagonya, meg zárt kapuk. Nem körültekintő emberek biztos, hogy tehénszart is visznek haza ajándékba, mert itt szokás a történelmi műremekeket is körbetrágyázni. Biztos azért ilyen tartós náluk a zöld és a kő. [Zsolt: Persze a gyapjasmarhák pottyantási szokásaiba az is belejátszhat, hogy mindenféle koránkelő, idegenül vartyogó népek akarják őket jól megbámulni meg lefotózni már korán reggel. A kastély parkolójának másik oldalán legelésző tinimarhák mindenesetre csak addig mutattak élénk érdeklődést irányunkba, amíg nem akartuk megközelíteni őket. Utána elügettek, majdnem vágtattak. Magyar földön nem szoktam hozzá a cammogásnál gyorsabb tehén mozgáshoz, így igen komikus élménnyel gazdagodtunk már korán reggel.]

Természetesen mint az várható volt, a kastély egy része erősen fel volt állványozva. Mindezt nyilván csak azért csinálták, mert tudták, hogy megyünk látogatóba. Tavaly már bebizonyosodott, hogy ezek a nyugati vendéglátó népek igencsak odafigyelnek erre.
A kastély mellett volt egy kicsike lépcső, ami a tenger irányába tartott. Szerencsére csak pont annyira csúszott, hogy enyhén életveszélyes legyen. Becsületükre legyen mondva, kétoldali korlát is volt - olyan hideg, hogy mire leértünk, korlát alakú görcsbe állt a kezünk kabátostul. Viszont ká szépen nézett ki az öböl és a magaspart. Találtunk egy barlangot is, de nem másztunk le, mert hittünk a táblának, miszerint ha mégis bemerészkedünk, akkor esetleg hiányosan, vagy egyáltalán nem is térünk vissza. (A jegyzőkönyv miatt megjegyezném, hogy ez úgy általában igaz a sziget necsináldmertmeghalsz típusú tábláira. A jegyzőkönyv miatt azonban azt is hozzátenném, hogy vannak kevésbé komolyan vehető tábláik is, de erről később értekezünk.)

A Dunluce kastély tanulmányozása után még egy kicsit haladtunk visszafelé a térképen egészen az Óriások Útjáig. A Giant's Causeway minden valamire való földrajzos lelkületű ember bakancslistáján szerepel onnantól kezdve, hogy tud a létezéséről. (Az ebbe a kategóriába nem beletartozó emberek viszont általában nem is tudnak a létezéséről.) Sikerült ide is még annyira korán érkezni, hogy a parkolóban a megengedettel ellentétes irányban sem zavartunk senkit és még a Visitor Centre sem volt nyitva, hogy jegyet vegyünk, amiben a parkolás is benne foglaltatik. Ki van ez találva. [Zsolt: Maga az Óriások útja azonban VisitorCentre-tlenül is látogatható, turistautak kísérnek végig. Számunkra a parkolás és a "civilizációs bázis" miatt azonban igencsak kapóra jött. Különösen tetszett az a gondolat, hogy ha nem kocsival jössz, hanem a faluból busszal vagy gyalog, akkor a látogatásod által hagyott ökológiai lábnyommal fordítottan arányos a belépti díjad mértéke.]
Az egész Ír-szigeten egyébként tombol a Visitor Centre mánia. Tele vannak velük. Mindennek saját látogatóközpontja van a természeti látnivalóktól a templomig. Hihetetlen. Gyakorlatilag egy komplett iparágat építettek ki erre, majd tökélyre fejlesztették. Az itteni központ alapterületre egészen hatalmas, viszont ha nem abból a harminc fokos látószögből nézed, ami a parkoló bejáratát jelenti, akkor fogalmad sincs, hol van a létesítmény, úgy beépítették a környezetbe.
Kis várakozást követően végül azért csak eljött a nyitás időpontja, kaptunk jegyet és körbecsodáltuk magát a központot. Volt ott egy család, a gyerekek puszta szórakozásból saccperkábé negyvenhétszer rohantak oda a barlangot imitáló lyukhoz, hogy az óriás rájuk förmedjen, mert az olyan vicces. Cukik voltak... :) Volt egyébként 3D fénykép, meg párosítós-találós kérdéses, meg mikroszpókos, meg képeslapos, meg vonatos, meg csónakázós, meg filmvetítős meg minden. Mindez egy nagy légtérben, úgyhogy a végére erősen zsongó fejjel mentünk ki a túraösvény felé. Kaptunk audio guide-ot, nyakba akasztós, riasztós, érintőképernyős, amit már annyiszor érintettek, hogy van rajta egy fekete folt és angolosan udvariasan meg is kér, hogy ne foglalkozz vele. A helyről magáról egészen érdekes dolgokat mondott el, viszont a legjobb az a hamisítatlan angol humorral átszőtt és előadott történet volt, mikor Finn, az óriás hazamegy teára a feleségéhez Humphrey-n, a tevén. Mert mi máson közlekedne egy óriás, mint tevén. 

Humphrey egyébként tényleg létezik, van egy "The Camel" elnevezésű sziklaképződmény az egyik öbölben. Humphrey ott éppen pihen.

Az óriások (meg gondolom a teve is) esznek egyébként hagymát is ("Onion rocks"), és Finn levetette a cipőjét is. (Mivel pasiból van, ezért nyilván szerte szét hever páratlanul. 

A világnak ezen a felén az óriások olyannyira entellektüellek, hogy tudnak orgonázni is ("The Organ Pipes"). Valljuk be őszintén, ez azért el is várható, elvégre a hely arról híres, hogy a bazalt öt/hat/hétszög alapú oszlopokban, úgynevezett orgonákban szilárdult meg. [Ha Zsolt szeretne, akkor majd itt tart egy gyorstalpalót a bazaltvulkanizmusról.] [Zsolt: Vulkán, láva, kihűlt, eltört, kopott, kész. Magyarországon a Hegyestű ilyen, tessék (újból) meglátogatni.]

[Zsolt: Az audio guide szerintem legjobb része az volt, amikor előadta a legendát, hogy miért és hogyan alakult ki a causeway, ami a Google Translate szerint "töltésút mocsáron át". A legenda úgy szólt, hogy Finn (az ír óriás) viszálykodott nagy riválisával, aki Skóciában élt, s mindig csak átordibált Finn-nek. Finn barátunk elunta, gondolta, meg kéne már agyalni. S bár az óriások hatalmasat tudnak lépni, nem szeretik, ha vizes lesz a lábuk. (Ezt pl. nem tudtam az óriásokról.) Ezért építette az utat. Át is ment, de aztán megrémült, mert a skót óriás még nála is hatalmasabb volt. Haza is szaladt a feleségéhez, akinek elpanaszolta (a legjobb ír ákcentussal), hogy "That scottish giant is... GIANT!". Ezen a ponton annyira elkezdtem röhögni, hogy nem igazán tudom, mit mondott az asszony, de a végén szétzúzták az utat, hogy a skót ne jöhessen át, ezért látható ma már csak az eleje.]

Kicsiny családom ismerőinek lehet fontos az információ, de mivel az utókornak írunk, ezért mindenképp szót kell pazarolni arra, hogy van oroszlán alakú sziklájuk is. Mármint oldalnézetből a szikla kiköpött olyan, mintha egy oroszlán feje lenne. [Zsolt: Csak mondom, hogy az az oroszlánfej bitang jól nézett ki. És nem vagyok benne teljesen biztos, de lehet, hogy miattam említette meg Betti.] [Betti: Biztos lehetsz benne.]
És habár a leírásból talán nem tűnik olyan gáznak a hely, azért elég veszélyes. Kis mennyiségű víz segítségével könnyen kitörheti bárki a nyakát, annyira csúszós a terep. Észak-ír barátaink ennek megfelelően állandó, több személyből álló, fényvisszaverő mellényes alakulattal vannak jelen, hogy megakadályozzák a hülyeségedet, vagy ha már megtörtént, próbáljanak érdemeiden felül megsegíteni.
A hely egyébként három ösvényen járható be. Az egyes a puhap*csöknek való, le sem visz a tengerpartra, csak fentről láthat valamit az ember abból, amit kihagy lent. A közepes ösvény majdnem mindent megmutat, de ebben már benne foglaltatik a csúszós parti rész, és ezzel együtt grátiszban a vágott szemű, mindig rohanó turistahordák elől való hirtelen kitérést is elsajátíthatjuk. [Zsolt: Ki tudja miért, de itt még csak szelfibottal fel nem szerelt csürhével találkoztunk. Később azért előkerültek a botosok is, helyre állt a világ rendje.] És aztán van a piros ösvény, ami csak a vagányaknak ajánlott, amúgy annyira nehéz, hogy még én is végigmentem rajta, sőt, a kétszer ennyi idősek is. Ezen lemész, aztán csúszkálsz, aztán felmész, majd sétálsz szintben az út végéig. Az út végén van egy betonkapu, amin átmehetsz, de ki van írva, hogy necsináldveszélyes, és mivel arra mindenki jól nevelt, ezért tényleg nem mennek tovább, hanem szintben visszamennek, majd egy ponton eldöntik, hogy visszafelé is arra haladnak-e, amerre lejöttek a partra, csak ugyanott most felfelé kell menni, vagy nekimennek a csúszós lépcsősornak, és gyúrnak egyet acélpopóra. A mienk már kemény. Cserébe fentről még magasabbról is megnézhettünk mindent. 
Visszatérve a látogatóközpontba kétszer átfésültük a csetreszboltot, aztán kifizettük a legszükségesebbnek és otthagyhatatlannak minősített produktumokat (és közben tanulmányoztuk, hogy ott a bögrecsomagolás sem szarral gurigázás), majd úgy döntöttünk, hogy megérdemeljük a giga lattét és hotcsoklitot, elvégre csak eltekeregtünk három órát. [Zsolt: Megküzdöttünk a wifivel, mert hogy a free wifi valóban free, csak kér egy olyan extra OK-zást böngészőben (ki tudja, milyen célból), ami nálunk nem divat. Nyertünk, életjelet adtunk.]

[Zsolt: Fontos még kiemelnem, hogy a design mennyire fontos része a helynek. A logójuk nekem speciel nagyon tetszett, de az épület is zseniális, ahogy Betti is utalt rá. A part és a Causeway felől zöld, a zöldtető miatt konkrétan nem is látni. A civilizáció felől pedig olyasmit formál, mint a bazaltoszlopok. De még a parkoló térkövezése is hatszöges lapokból került kialakításra.]

Így már újult erővel vágtunk neki a hátralévő másfélezer kilométernek (melynek egy része természetesen mérföldben mérendő, csak hogy ne unatkozzunk). Olyannyira messze jutottunk, hogy visszamentünk az alvóhelyre és megnéztük, hogy mit nem láttunk hajnalban. Például a Dunluce kastély már látszódott onnan is. És mivel nem tudunk betelni a természettel, ezért (és még azért, hogy elmondhassuk magunkról, hogy ott jártunk) elindultunk a sziget legészakibb pontja, a Malin Head/Banba's Crown felé. [Itt Zsolttól kérünk magyarázatot arra vonatkozóan, hogy mi a különbség, mert nekem még nem teljesen tiszta.][Zsolt: Nem ciki, végülis ott is le volt ám írva szép táblákon... A Malin Head a földrajzi hely, a félsziget, a legészakibb pont. A Banba's Crown a torony, amit a magaslatra építettek és rádiótoronyként használtak sokáig.]

Mivel az emberek tömegesen szeretnek sokat utazni azért, hogy elmenjenek valaminek a végére, majd visszaforduljanak, így a Malin Head annyira nem egy tipikusan nagy látogatottságú hely. Ennek ellenére mikor mi mentünk, nyilván mások is akkor mentek pont oda. Például előttünk a Skoda [Zsolt: Rádióból megtanultuk, hogy ejtése: szkóda.], amiről kiderült, hogy két mamlasz nőszemély bitorolja és nem az útviszonyoknak megfelelően vezeti. Aztán alig találtunk parkolóhelyet (a saccperkábé max nyolc hely egyikén).

És akkor egyszercsak ott voltunk az eddig ismert világ végén. Merthogy büszkeséggel tölt el a tudat, és ezennel hivatalosan is bejelentem, hogy ez volt eddigi létünk legészakibb pontja. {pezsgőpukk, pohárcsiling}
A Malin Head egyébként gyönyörű hely, rám az egész hét alatt ez tette a legnagyobb benyomást. Kicsit le kellett mászni a vizes süppedős fűcsomókon a sziklákhoz. Oda, ahova rajtunk kívül abban az időben senki más nem ment le. Csak egy család jutott félútig, hogy belenyomorgassák magukat egy szölfibe, majd elindultak visszafelé, és apa bátorkodta a meredekebb utat javasolni felfelé, mire anya csak annyit mondott neki erősen lesújtó pillantással és hangsúllyal kísérve, hogy "You go first." Ezzel fel is iratkozott a Szimpatikus Turisták, Akikkel Valaha Találkoztam listámra, amin rajta kívül kábé még négy ember lehet... :)

Visszatérve a helyre és a nagy benyomásra: a tengervíz és az erős szél irtózatos erővel pusztítja nagyon régóta azokat a mészkőszirteket. Ennek, valamint magának a mészkő vékony rétegződésének köszönhetően egészen félelmetes látványt nyújt. Körbenézve helyenként nekem olyannak tűnt, mintha a jégvarázsos Elsa járt volna ott, csak jég helyett mészkövet növesztett volna tüskésre a földből. A víz nagyon hangosan morajlik, és egy akkora hasadék van keresztben a sziklák között, hogy nyolcvanszor belehalok. Ennek ellenére órákig el lehet hallgatni ezt a helyet. A mészkőben vannak kisebb kalcittelérek is, és mi meg szeretünk mindenhonnan geoszuvenírt is hazavinni, így Zsolt kitalálta, hogy majd ő lekalapál egy marokravaló mészkődarabbal egy pici kalcitot a széléről. Szépen le is guggolt, neki is feküdt a nehéz fizikai munkának velem szemben. Én meg hápogva annyit tudtam mondani, hogy hagydabbakeljlfölmostazonnalfelejtsdelnemkelltetisztahülyevagy. Életem párja ugyanis a mögötte néhány méterre kezdődő szakadéknak háttal guggolva állt neki mindeme mutatványnak. Ő persze nem látta ilyen drasztikusnak a helyzetet, de majd biztos mindjárt meg is magyarázza. [Zsolt: Nincs ezen mit magyarázni. Nem volt ott semmi veszély, de vállalom, hogy én vagyok a hülye, mert így már csak 1,5 örökkévalóságig fogja a fejemhez vágni ezt a dolgot valaki, akit nem nevezünk nevén. Voldemort. Hopsz!] [Betti: Annál azért szebb orrom van!]

Kicsit feljebb mászva szabadott még sétálgatni a kiépített ösvényen a Hell's Hole felé, de annyi ilyen ördögliknak beillő hely volt ott, hogy nem tudjuk, melyik is volt az ténylegesen, bár Wiki képe alapján feltételezhetően csináltunk róla saját fotót is. Amúgy meg se az, sem a többi hasadék nem volt olyan ijesztő, mint amihez a legelején közelítettünk. [Zsolt: Egyetértek. Sok helyen próbáltam meglesni az első hasadék alját, de ameddig az életösztön és a józan ész közösen engedtek, onnan sehol nem láttam. Amit ezek Hell's Hole-nak hívtak, ahhoz képest egy wellness.]
Az autóhoz visszasétálva két lábcirkáló majdnem leugatott minket az ösvényről, aztán a csomagtartónál még rendbe tettük Zsolt egyébként kalapálás közben megsérült ujját, majd elindultunk vissza a sziget belseje felé.

Estefelé megérkeztünk Letterkennybe, ahol belefutottunk az első nagy stauba (ja nem, bocs, az itt traffic jam), de kétszer is átmentünk rajta, mármint a dugón, hogy aztán feljussunk a Church Square-re, ami méltán kapta nevét, mert volt két egyházi intézmény is a téren. Az egyik St. Eunan katedrálisa, a másik pedig egy kisebb plébánia volt. Utóbbi esetén külön kiemelendő a kiscica, aki a kertben kuporgott az egyik sír tövében. 
Kinn egészen más az egyházi építészet és a díszítés. Barokkos magyar templomdömpinghez szokott szemünknek általában jól esett az írhonban tapasztalt egyszerűség, letisztultság. Nem volt túlcsicsázva, nem volt ázottsárga színű, hanem inkább minden célratörő. 

Az Írországban eltöltött héten egyébként megdöntöttünk minden eddig temetőlátogatási rekordot is, amit magunkénak tudhattunk eleddig. A végén már-már olyan természetességgel mászkáltunk a több száz évestől néhány évesig terjedő sírkövek között, mintha csak a hátsó kert volna. Ennek egyébként az lehet az oka, hogy nekik kábé tényleg az. A régi olvashatatlan sírköveket számtalan módon újrahasznosítják (később láthattuk őket kisebb domb megtámasztójaként, mozgássérültek részére rámpaként, stb.), és a temetők szomszédságában gyakran legelnek állatok. Ez meg nyilván az ország sajátossága.

Habár már Letterkennyben is sötét volt, mi azért még elmentünk Donegalba is. Autós túrákon mindig jól jön egy esti városnézés, ha nem akarsz túl hamar a kiszemelt alvóhelyre érkezni. Így hát megnéztük Donegalban a hatalmas városi forgatagot, ami úgy húsz civilből és az indokoltnál sokkal nagyobb járműforgalomból állt. A város közepén lévő szögletforgalmon (biztos, hogy nem körforgalom volt) kívül csak az öblöt tudom felidézni, ahol kócsagszerű madarak matattak a poshadt szagú vízben, ami mellett amúgy ott volt a temető. Ez szerintem irtó fura. [Zsolt: A temetőn túl ott volt egy apátság romja is, amelyről lőttünk néhány olyan képet, amin még mi is csak az időrend miatt tudjuk, hogy mi szerepel.] Azért elsétálgattunk, megcsodáltuk az összes helovín-kirakatot, de hát ezt is el lehet unni, úgyhogy visszacsattogtunk a tütühöz, és felkerekedtünk a második alvóhelyünk felé.

A második alvóhelyünk egy tó partján volt egy nagy parkolóban, és a túloldalon egy batár nagy sziklás hegy feküdt - bár ezt beigazolni már csak reggel volt várható. (Na ez milyen igeidő, azt mondja meg valaki.)

A második nap mérlege: hajnalban nettó 5°C, egy pipa a bakancslistán, eljutás a legészakabbra eddigi életünkben, kb. 320 km.

Nagyon sok várakozás után végre eljött a jól megérdemelt kéthetes szabadságunk kezdete. Az Utazás Előtti Nap annyira jól és hasznosan alakult, hogy gyakorlatilag mindenféle kisebb hiszti és amolyan reszkessetekbetörőkös őrület nélkül sikerült bepakolnunk és csak annyi dolgunk maradt, hogy aludjunk még egyet.

Hétfő reggel - a cicától történő szívfacsaró búcsúzást követően - fél nyolckor indultunk a Kisautóval és Kedvenc Balekunkkal Ferihegy felé, majd meglepő módon meg is érkeztünk oda. A gép az Aer Lingustól kapott visszaigazolások alapján a 2B terminálról indult. (A jegyzőkönyv kedvéért meg kell említenem, mert a nyitó értekezésből udvariasságból még kihagytam, de azért ez a repjegyvásárlás sem volt egy egyszerű menet, mert valaki - Zsolt - nem létező email címet adott meg a vásárláskor. De aztán ügyes volt és nagyfiú és megoldotta a problémát. [Zsolt: Számításaim szerint ezt már csak 34 év + 0-4 emberöltő fogja a fejemhez vágni...])
A 2B terminálon a mi gépünk rohadtul nem volt kiírva, az információs pult meg lekezelő mosoly kíséretében közölte, hogy "Az a 2A-ról megy." És mert nincs is jobb, mint tizenöt kiló össztömegű zsákkal egyik terminálból a másikba sétálni, ezért átsétáltunk. Majdnem belefulladtunk a Frankfurtba utazókba [Zsolt: Persze az sem segített, hogy először rossz helyre álltunk sorba, de viszonylag hamar átláttuk a rendszert és még az újabb megaláztatás előtt feltűnésmentesen átosontunk a mi check-in pultjainkhoz.], de végül sikerült feladni a csomagokat. Aztán a Security Checknél álló, szintén bájos modorú hölgy közölte velünk, hogy leszünk kedvesek a 2B részen sorba állni, mert itt ugyan nem fogunk. Visszasétáltunk hát oda, ahonnan jöttünk, majd jól nevelt módon végigkacskaringóztunk a szalagok között, megharmincszorozva ezzel a futószalagos vetkőztető pultig megteendő utat.

Mivel Zsolt a férfi, ezért én előre szoktam engedni idegen helyen, hogy bármivel is van dolgunk, az ne nekem ártson először. Így történt ez most is, és nekem már csak annyi dolgom maradt, hogy utánozzam, amit csinál. Mindketten nagyon ügyesen zöld jelzéssel jutottunk át a Dementoros Kapun (az igazi neve unalmas, bocs.), Zsolt még az övét is átcsempészte alatta. Aztán ő visszakapta a cuccát. Én meg nem. Az én cuccom elkanyarodott a másik futószalagra, mert nyilván én leszek az az éppen jelen lévő hatvan utazóból, akin a rutinszerű protokollt végre kell hajtani. Szóval nyissam ki a táskám, de nem érjek semmihez a belsejében. És én nem tudom, sőt, inkább nem értem, hogy miért vicces az, amikor

"- Kié ez a táska?
- Az enyém lesz.
- Csak lesz?"

Hülyét kapok ezektől. (Ugyanez a kategória volt, mikor Noé Zárkája sorozatunk győri részében az étteremben ugyanazt kértem, mint Zsolt, majd a pincér közölte velem, hogy ugyanazt vagy ugyanolyat? Anyád.)

Na szóval, bár a szimatos kutyát és a vetkőztetést kihagytam, végül azért csak kiderült, hogy nem vagyok terrorista, sem csempész, és úgy egyáltalán nem akarok egy reptéren/repülőn ártani a társadalom hozzám hasonlóan és még inkább becses tagjainak, így haladhattunk tovább a gép felé. A duty free után megpróbáltak ránk tukmálni egy WizzAir kártyát, de Zsolt udvariasan nemet mondott. A csajnak sales-ből amúgy csillagos ötöst adtam volna, de a csávó arcát majdnem bezúztam a végén. Vágja a pofát a telefonos ügyfélszolgálaton a kuncsaftjaira, mert ott nem látszik, de ne az arcomba. Ez is egy anyád. (Bocs mindenkitől, ma ilyen szidós hangulatomban vagyok.) [Zsolt: A "kuncsaft"vadászat egyszerre volt lenyűgöző és gusztustalan, így nem éreztem lelkifurkát, hogy az udvariasságomba némi pimaszságot is csempésztem. ("Nem is a WizzAir-t választottuk...")]

Aztán kaptunk kaput, aztán még egyszer megnézték, azok vagyunk-e, akiknek állítjuk magunkat, aztán buszoztunk egyet a gépig, ami olyannyira frissen állt a helyén, hogy gyakorlatilag még le sem szállt az érkező társaság egésze, amikor minket már vittek a gép felé, és mikor odaértünk, akkor még minimálisan, de forgott a hajtómű. Amúgy a repülőrajongók kedvéért megjegyezném, hogy Airbus A320, és a főnéni nagyon kedves volt beszálláskor, mert rögtön azt mondta a felmutatott papirosomra, hogy "That's lovely, thank you!" és stílusosan ír zene ment a gépen (pl. ilyen). Kényelembe helyezkedtünk, Zsolt ülhetett az ablak mellett, ezért kaptam egy másik szomszédot is. Nos, a fiatalember roppant körültekintéssel bánt a frizurájával, nem kevésbé a könyökével, amivel sokszor volt kedves finoman a bordáim alá találni, de ezt a nagyon trendi bőrdzsekijén keresztül feltehetően nem annyira érezte. Vagy nem annyira érdekelte. A füleséből szűrődő zene alapján nagyon balkáninak, vagy még inkább töröknek véltem. Vett érdekes illatú kaját, meg mindenféle drága dolgot, amit sehol máshol nem lehet és nem is érdemes megvenni. Ilyen például a karóra. (Nyilván velem van a probléma, de amit én esetleg megfontolás tárgyává teszek, az max az Aer Lingus sállal ellátott plüssmackó vagy az Airbus legó.) Ó, és mielőtt elfelejtem, az út felénél szerencsére kért magának egy deciliter Jack Daniel'st is, úgyhogy onnantól alkoholgőzös állapotban töltöttük a maradék időt. A kegyelemdöfést a végére hagytam: egy nőnek is büszkeségére váló méretű kézi poggyásza volt, ilyen igazi könyökhajlatban cipelős, disznópörzsölőt belerejtős, leopárdmintás. Igen. Leopárd. 
Azért elképesztő, hogy mekkora ipar lett ez a repülőgépen vásárolunk dolog. El vagyok képedve. Bár minden hasznosat lehet kapni, parfümöt, karórát, ékszert, plüssmacit, legórepülőt, napilapot, és még ki tudja, mit nem vettem észre. Mindezt abból a pici zsúrkocsiból, amit a sztyuvárdesszek tologatnak. És fizethetsz bankkártyával. Tíz éve repültem utoljára, akkor még nem tartott itt a világ. Hiába, öregszem.
[Zsolt: Mindeközben az ablak túloldalán meglehetősen felhős időjárás tette látványossá a repülést, a vattaszerű tájon kívül nagyjából semmi látnivaló nem volt. A 3 órás út nagyobb része kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a kör alakú szivárványt, amely kitartóan kísért minket, valójában a repülőgép lámpája kelti életre... nem vagyok büszke a sebességemre, de legalább 1) észrevettem 2) rájöttem. Írország felett már tisztább idő volt, így életemben először megosztottam Bettivel azt a nagyon fontos és hasznos tudást, amelyet Európa természetföldrajza kurzus vizsgája során 7:20 és 7:25 között sikerült olyan mélyre vésnem az emlékezetembe, hogy még a koporsóm belső oldalára is ezt fogom karcolni: "Mi az Ír-sziget meghatározó alföldje?" (Annak idején ezt a tanárnő kérdezte tőlem. Ekkor a 10 darabos beugró 3. eleménél jártunk.) "Az... Ír-...alföld.(?)" (Válaszoltam én okosan, ekkor már kb. 24 perc 47 másodperc kínvallatás után.) Ebből már sejthetitek, hogy láttuk az Ír-alföldet. Aki még nem látta, annak a fontos információk: 1) lapos 2) sövényekkel és kerítésekkel tagolt 3)... nincs több fontos információ.] [Betti: Valóban most hallottam ez először. Ha nem számítjuk az előző kilencszázötvenhárom alkalmat. Szinte olyan, mintha én is ott ültem volna azon a vizsgán...]

Na aztán megérkeztünk, és szerencsére a csomagjaink is. A retinánkon volt egy repülőgépablak alakú fényes folt is. Megkerestük autót kölcsönadó barátainkat, ahol a srác elmondta, hogy a földszinten balra, aztán még egyszer balra, aztán egyenesen. Ez egy utca túloldalán lévő parkoló lett volna, de aztán újabb felhomályosítást követően [Zsolt: Nem lett volna hasztalan információközlés már elsőre sem, hogy egy buszmegállót keressünk. Semmi gond, így kétszer is lifteztünk.]  kiderült, hogy majd a busz elvisz minket, ahova kell. Elvitt. Ott egy másik srác [Zsolt: Ő történetünk fontos szereplője lesz később is, ráadásul azon kevesek egyike, akinek a nevét is tudjuk, így a történetírói kötelességünknek megfelelően szerepeljen itt: Padraig] közlése alapján kiderült, hogy az "Opel Corsa or similar" autónk átváltozott "Nissan Micra or similar" formájúvá. Na, ennek annyira nem örültünk [Zsolt: Főleg, hogy ez ott már kimondottan egy Nissan Micra-t jelentett. Egyben bocsánat a Nissan és/vagy Micra drukkerektől, amiért nem lelkesültünk.], de felfedezve az arcunkra kiülő tanácstalanságot, kapott az alkalmon és megpróbált rábeszélni minket egy eggyel nagyobb autókategóriára. Sikerült neki. [Zsolt: Érvrendszerében az egyik fontos elem az volt, hogy nagyobb. Ezenkívül dízeles, vagyis optimálisabb a fogyasztása. Tehát voltaképpen amivel többe kerül, azt meg is spóroljuk. Rábólintásunk és záporozó kérdései között épp csak annyi darab milliszekundum telt el, hogy lyányos zavarunk kialakulhasson, így a "With full coverage?" kérdésre is csak egy bátortalan bólintás volt a válaszunk, agyunk ekkor persze még kb. a "with" szócska fordításánál tartott. Rövidtávon ez némi adminisztrációt spórolt nekünk, mert egy csomó papír kitöltése helyett, amelyek az autó állapotát hivatottak dokumentálni egyelőre "before", csak annyit mondott, hogy "You only have to worry about the key." Ekkor még nem tudtam, hogy mi a megfelelő válasz, de most már csak annyit válaszolnék: "No problem!"]

Így költségeink jelentős szorzóval történő módosítását követően mondhatni elégedetten távoztunk a fekete Opel Astránk felé, ami olyannyira frissen volt mosva, hogy még vízcseppes volt. Beletelepedtünk, elkezdtük mantrázni, hogy "balra kis ív, jobbra nagy ív", beüzemeltük Igort, aki már tavaly is hű társunk és sorsunk navigálója volt, majd elindultunk első úticélunk felé, amely a Swordsban található Lidl. Tudjátok, kell a fokozatosság, muszáj ragaszkodni néhány bevált dologhoz, nem lehet egyből mindent lecserélni. 

Ez a néhány kilométer igen izgalmas volt, hiszen ezek az őrültek mindent a másik oldalon csinálnak. A Lidl parkoló meg annyira tele volt, hogy sorba kellett állni a bejutásért. Zsolt hibátlanul parkolt a már-már űrhajónak is beillő szekerünkkel egy szűk helyre. Vettünk magunknak mindent, ami kell a motorháztetős piknikekhez [Zsolt: Meg olyat is, ami abszolút nem kell. Pl. nedves törlőkendő helyett kakis pelenkák illatos tárolására való nylonzacskókat... cirka 100 darabot. Vagy egy nagy zacskó helovíncsipszet.], majd a második, habár utunk szempontjából az első igazi állomás felé haladtunk tovább.

Newgrange egy nagyon szép hely, legalábbis a parkoló és a Visitor Centre-ből a kilátás. Az történt ugyanis, hogy habár odaértünk még időben, de a bejáratnál az a tájékoztató papír fogadott minket, hogy aznapra már nincs több jegy. [Zsolt: Honlapjukon előzetesen tájékozódva azt mondták, csak csoportos látogatás esetén van lehetőség előzetes jegyváltásra, így hibáinkból okulva, ide korán menjetek oda. Amúgy kisbuszokkal vittek volna minket a nagyonrégi korból származó nagyonősi helyekre.] Kénytelen-kelletlen madártávlatból azért megcsodáltuk kőkori barátaink munkáját. Mivel itt több hasznosra már nem nagyon futotta, ezért elindultunk tovább Belfast felé.

Belfastról őszintén szólva én annyit tudtam, hogy Észak-Írország és van focicsapata, de azért valljuk be, hogy az Egyesült Királyság területén ezt az információt nagy téttel is betippelhetném. Ehhez képest kiderült, hogy a legizgalmasabb város volt, amiben jártunk. A belfastiak nagyon tudják, hogyan kell élni,

de emellett rendelkeznek az ELTE lágymányosi campusán található halandó műremekek tartós változatával, sokáig nyitvatartó Lidl üzlettel, semmire sem jónak tűnő kilátóépülettel - természetesen Viktória királynőről elnevezve -, de ezen kívül lehet náluk EKKORA halat fogni,

valamint gyaloghídon átkószálni, óratornyot nézegetni, poshadvány szag által összetartott rozsdás hajóroncs mellett sétálgatni Charlie Chaplin kíséretében. Nagyobb a Titanic kultusz a városukban, mint Kate és Leo 1997-es alakítása óta bármikor bárhol a világon, hiszen Belfastban építették a majdnem elsüllyeszthetetlen ócsodánjárót. (Akit nagyon érdekel a téma, dióhéjban itt.) A kultusz nagyságát jelzi a vízpartra épített, a világ legnagyobb Titanic kiállításaként aposztrofált látogatóközpontjuk is. Az épület modern módon érdekes, megvilágítva egészen jól is néz ki, és lehet előtte Titanic feliratban fényképezkedni (melegen ajánlunk hozzá a lentieknél jobb fényviszonyokat).

Belfast városa a fenti csodálatos dolgok ellenére egyetlen esemény kapcsán fog megmaradni emlékezetünkben: itt pisiltem drogtanyán. Bezony. Van ilyen cuki húsz pencés bedobós utcai vécéjük, amiben belül a tescos szatyorral letakart kamerán túl nagyjából öt embernek elegendő mennyiségű eldobható tű hevert szerteszét. A jó hír, hogy amúgy beszél hozzád, elmondja, hogyan csináld a pisilést, van mindenre tizenöt perced, és korlátlan a papíradagoló, amiben grátiszban még papír is van. Kaland, kockázat.

Belfastban elég jól eltelt az este, viszont még feladatként hátra volt eljutni az alvóhelyig. Mivel az egész szigetre a szűk jelző illik legjobban, így már korábban sejtettük, hogy jobban járunk, ha előre keresünk potenciális alvóhelyeket, mert a spontaneitás nem menne olyan könnyen, mint tavaly, amikor gombamód nőttek a pihenőhelyek. Ráadásul náluk a kevés lehetőség még kevesebb, mert sokszor kinn van a necsináldnealudjittmerttilos tábla is. Google StreetView barátunk és Zsolt koprodukciójának eredményeként választásunk végül egy tengerparti parkolóra esett, ahova kb. másfél órás autókázást követően érkeztünk meg. A parkoló nyilván nem volt üres, mert vannak más hülyék is, akik október végén autóban szeretnének aludni [Zsolt: "No caravanning" tábla ide vagy oda. Hitvitát lehet folytatni, hogy az első ülések hátradöntésével elkövetett autóban szunyálás vajon egyenlő-e a "caravanning" tevékenységgel, amely ige létezéséről ezt megelőzően lövésem sem volt.], de azért elfértünk. Alattunk zúgott a tenger, felettünk sütöttek a csillagok a Tejúton.

Az első nap mérlege (csak hogy megint mondjunk nagyokat): Ferihegy 2 komplett bejárása, 1 db lekésett látnivaló, 1 db elsüllyedt látnivaló [Zsolt: Amit így nem is igazán láttunk...], 1 db drogtanya, 3 db főváros, kb. 270 megtett kilométer az út rossz oldalán. [Zsolt: Meg néhány száz a levegőben, de az nyilván nem számít...]

A tavalyi EuroTripen felbuzdulva nagyon jó ötletnek tűnt három hétre útra kelni és elautózni a Nordkappig, majd vissza, azonban a kivitelezésbe munka, cica, autó (és nyilván a lustaság) miatt belebuktunk. [Zsolt: Aligha nevezném bukásnak, mivel lényegében el sem kezdtük, voltaképp pont az volt a baj, hogy röppentek tova a hetek, mi meg ugyanúgy nem csináltunk semmit, amit egy ilyen utazáshoz ildomos vóna.] [Betti: Tehát a lustaság miatt.]
Öröm az ürömben, hogy így Betti a várva várt augusztusi osztálytalálkozójára mégis el tud menni. [Zsolt: Hittük akkor még nagy naivan...]

Aztán (egy filmtörténeti műremeknek is köszönhetően) úgy döntöttünk, hogy Írország is rajta van a bakancslistán, van ott elég látnivaló, és olcsóbb is lesz, menjünk inkább oda! Nagy körültekintéssel foglaltunk is repjegyet a kiváló október 24-31 időszakra (a nyári repjegy ká drága, és október végén az ír időjárás annyiban fog csak különbözni az augusztusi északitól, hogy itt még az eső is esik majd...). Zsolt rábeszélésére engedtem az időjárástól való félelemnek, és beleegyeztem, hogy - időben szépen elosztva - két estére is foglaljunk szállást, elvégre az elmúlt nyárhoz képest biztos mi is sokat nyugdíjasodtunk, nem bírjuk már úgy az autóban alvást, mint fénykorunkban, amikor még fiatalok voltunk és szépek. Meg hát az elázott cuccokat illene valahol megszárítani, és ki tudja, milyen autónk lesz. (Utóbbira mindjárt visszatérek.)
Üröm az örömben, hogy Betti osztálykája közben október végére tolta az osztálytalálkozót, így mégis lemarad róla. Gyakorlatilag ebben az évben másodszorra, hiszen az augusztusiról is lemaradt volna. Legalábbis volt úgy... :) 

És ha már van szárnyas jármű oda-vissza, és ha már van szállás [Zsolt: Saját szlengünkban csak "civilizációs bázis"] is az autóban alvások számának csökkentése, valamint a komfortérzet növelésének érdekében, akkor már csak a négykerekű táltos jószág hiányzik, ami ténylegesen el is juttat minket a birkák földjének rejtett zugaiba. Így hát fantasztikus leleményességgel foglaltunk magunknak túl olcsónak tűnő összegért az egyik híres-neves kölcsönzőnél egy "Opel Corsa or similar"-t. [Zsolt: Bíztunk benne, hogy a foglalásnak köszönhetően nem csak az összeg, de a körülményesség is csökken majd, ami egy másik filmtörténeti remekműben oly' kiválóan került lefestésre.]

Nyaralás (legyen inkább őszölés - aztán majd néha őszülés) leszervezve, cicaszitter leszervezve, szuvenír igények rendbe szedve (a kedvencem - bocs, Anya, de ezt muszáj leírni is: "Nekem trollt hozzatok!" :) ), utazós zene dögivel összeválogatva, Gonosz Szürke Egér elcsomagolva, Igor élesítve, indulhatunk!

Pr(el)űd

"Ott vagyunk már?"

"Milyen út ez?" "Te mondtad, hogy vazézzek, cs*szd meg!"

Ilyen mondatokkal vette kezdetét a Noé Zárkája nevű kiváló programsorozatunk (noha a nevét még akkor sem tudtuk, amikor hazaértünk) pilot-ja.

Az ötlet - avagy az őrületbe vezető út egy kis hülyeséggel kezdődik

Az állatkertet szeretjük, a Szép kártyák [Betti (köz)beszól: az enyém már inkább Gyönyörű, bi-bi-bíí.] számláin gyűlt a lé, hát gondoltuk, kössük össze a kellemest a zéróhoz konvergáló kiadással és nekiindultunk, hogy jól megnézzük ki(e)s hazánk minden, valamire való állatkertjét. A Sors (ügynöke, Ági) úgy akarta, hogy az első a győri Xantus János Állatkert legyen Győrött. Dátum rögzítve. Szállás foglalva. Haj fixálva. [Szigorúan Tafttal.]

Első nap - avagy a Duna és Rába összefolyása felett őrködik a Halvas

Egyszervoltholnemvolt, volt egyszer egy 2016. augusztus 11-i reggel, amikor 7:32-kor elhangzott, hogy "Már elmúlt fél!". Pakolás. Liftezés, Kocsiba be. [Ablakot le. Könyököt ki, Kettesbe be.] Biztonsági öv bekapcsolva, gázpedál betaposva, út elrajtolva. 9:40 körül már a Győri Állatkert parkolójában bámultuk azokat, akik bámulták a zárt kapukat. Közéjük somfordáltunk, meglestük a kiírást (A4-es papír, Times New Roman, 12pt, 1,5 sorköz) és 10:00-kor nyitottak, hát visszaültünk a kocsiba és megettük a külön az erre a célra készített almás süteményt. Finom volt. [Egészségünkre.]

Talán nem lényegtelen megemlíteni, hogy Paci és Paci ezúttal Dani és Ági társaságát élvezve és/vagy attól szenvedve keltek útra és (!) tértek haza. [Ennek a két, élményekkel teli, csodálatos napnak sok tanulsága volt. Főleg a lányok részére. Erre lehet, hogy még visszatérek, mert előfordulhat, hogy Zsolt esetleg nem mondja el a teljes igazságot.]

10 órakor belopakodtunk a pénztárnál kígyózó 5 elemű sorba és szigorúan Szép kártyát [Az enyém még mindig Gyönyörű és én fizettem. Ennek is köze van a tanulságokhoz.] használva bejutottunk. Az első sokkoló élmény a bejáratnál ért minket, amikor egy mosolygós, de amúgy marcona külsejű helybéli kolléga eltépte a vadonatúj jegyünket. Miután ekképp valójában egy rablás áldozatai lettünk, ahol a jó öreg "Pénzt vagy életet!" rigmusból már csak a "Pénzt!" maradt, a bűnszövetkezet egy másik tagja vetődött elénk, aki fotonágyújával a lelkünket rabolta el. Én próbáltam nagyon trendi (menci) lenni, de Betti elcapcarászta a kiegészítőimet, így végül egy teljesen átlagosan randa önmagamat tudta csak leképezni.

Ezen rettentő élmények okán kissé szipogva indultunk neki az állatkertnek, először rossz felé is indultunk, de aztán megtaláltuk a gyógyírt a galoppozó vizes vidra képében. Az igen aktív és aktívan csipogó emlős átélte az Olimpiát, mert legalább 20 versenyszámra edzett egy időben. Elnézve ezt a derék jószágot, rá kellett jönnöm, hogy a hónapok óta az ágyamat őrző Emil Vidrovszky nem csupán rendkívül élethű, hanem emellett méretes is. (Nem méretarányos, hanem tökéletesen egyező méretű egy élő, rohangáló [ázsiai kiskarmú] vidrával.) [Ez a vidra amúgy kiakasztotta a cukiságmérőt. Menet közben is fel-le hullámzik a segge, és .... na szóval egyszerűen gigacuki. Órákig tudtam volna nézni.]

Fotó: Dani

A vidra szomszédságában hozzá hasonlóan vérmes ragadozók laktak, pl. parlagi sas, fehér bengáli tigris, valamint fekete és natúr jaguár. A ragadozó ösztönök ébren és életben tartására a gondozók ezen a területen gondolták legeltetni a pulykákat. [Mármint nem a ketrecekben, hanem a köztük elterülő pázsiton. Csak azért, hogy a látogató gyerekek is megpróbálhassák őket levadászni és jól megijedjenek, hogy a pulyka mérges rájuk.] A másik cél az lehetett, hogy a pulykák még novemberig halálra rémüljenek, így legyen alibi megsütni őket, de ha így volt, akkor nem jött be, a szárnyasok pimaszul észre sem vették az őket cserkésző nagymacskákat.

Fotó: Dani

A győri állatkert bár nem túl nagy, de nagyon szépen kipofozták és míg ott voltunk, addig is épült-szépült. Nagyon szimpatikus volt, hogy az állatoknak nagyon sok helyük volt és egészen ötletes megoldásokat találtak ki arra, hogy az állatok minél többet mozoghassanak. Több helyen lehetőséget biztosítottak arra is, hogy az állatokkal egy térben mozoghassunk. Szerencsére nem az örvös medvékkel (bár első arrajártunkkor bőszen szundítottak, és {dobpergés} második ottjártunkkor is!, és akikről mondjuk az okosító célzatú tábla segítségével sem tudtam meg, hogy miért jó nekik, hogy hurkás tarkójuk az arcukba lóg), hanem az olyan ártalmatlannak tűnő állatokkal, mint pl. a makik, dámvadak, kecskék.

[És még egy bizonyíték, hogy jó hely a győri állatkert:]

Fotó: Betti

Szisztematikusan csoszogtunk végig az állatkerten [Hát ja. Nevezhetjük így is azt, amikor előre sejtjük a kapott brossúra alapján, hogy merre is kellene menni, de a sok eldugott, zeges és zugos és ötletes ösvényt találomra követve végül oda lyukadunk ki, ahova terveztük.], az albínó kenguruk fetrengése és mosakodása, valamint a törpevízilovak reggelije után értünk el arra a helyre, ahol nem sokkal később (11 órakor) kezdődött az Állati bemutató. Ennek mi nagyon örültünk, mert az amúgy sem tömött állatkert népsűrűsége az általunk felkeresett részeken jelentősen csökkent. (Továbbá nagyon szimpatikusnak tartom azt a pedagógiai célt, hogy szegény naiv, gyanútlan tehenekkel, sólymokkal, baglyakkal, tevékkel, stb. ennyiféle állatot megismertetnek.) Ezt a röpke fél órát használtuk ki arra, hogy felkeressük a fehér oroszlánokat, ahol Anya a középső sziklán őrködött (khm... aludt, mint a bunda), míg Apa legalább színlelés nélkül aludt, mint a bunda a kifutó egy olyan szegletében, amit természetesen sehonnan sem lehetett normálisan látni. Végignéztük a zsiráfbanda vonulását az amúgy is terjedelmes kifutóból egy még nagyobba, és hiányoltuk a varacskos disznót, reméljük, nem a páviánok falták fel őket. [Szerintem a varacskos disznó simán csak elment megkeresni a rókamanguszta barátját, hogy aztán együtt hulázhassanak a hiénáknak. Bár nincs se rókamanguszta, se hiéna az állatkertben.] [Zsolt visszabeszól: Hiénából volt egy szobor, amúgy meg Hakuna Matata!] [Betti is visszabeszól: Addigra ez engem már nem izgatott, mert a papagájos résznél a Rio zenéjét játszották a hangosból, ennek következtében pedig nagyjából az állatkert háromnegyedén szambáztam és énekeltem végig. Jó buli volt, nem volt probléma odaképzelni a hiénát sem.] [Zsolt szerint ebben az egészben nincs logika. Mármint abban, hogy először leírom, hogy nincs hiéna, majd hagyom beszólni, majd leírom, hogy de én odaképzeltem a hiénát. Zsolt szerint ez az utolsó kis összefoglaló mondat is csak NAGYJÁBÓL korrekt és az egésznek csakis a furmányos női logika szerint van értelme. Erről ennyit.]

Ezen a ponton értünk el a véleményezésünk szerint ősi és újkori állatkert határára, amit nagyjából a veszprémi állatkert vs. Gulya-domb vagy a budapesti állatkert vs. Vidámpark esetekkel tudok párhuzamosítani. Hatalmas nagy területet kaptak a derék patások, akik közül a valaha látott legfotogénebb tevét emelném ki, aki fényképezőgéppel együtt emelkedett és süllyedt. [Értsd: ez a teve egy showman. Fetrengett a kis tevegödrében és porban mártózott, de amint közel értünk, azonnal talpra ugrott, és nekiállt pózolni. Amikor viszont továbbindultunk, azonnal visszarogyott. Nyilván nem fogja magát produkálni a hátunknak és a távolodó objektívnek.] Valamivel később beértünk a dámvadak és őzek lakta területre, ami talán az egész állatkert legfélelmetesebb része. Az eleinte "cuki kunyerának" induló bőgéssel aláfestett serte-perte viszonylag hamar a zombik "Aaaagy!" mormogását idéző vonulássá fejlődött. Főleg, mikor a mögöttünk érkező apuka megpróbálta rávenni kisfiát, hogy adjon nekik zoocsemegét. A patások másodpercek alatt ellepték őket, a kisfiút nem is láttuk többet. (Ebben közrejátszhatott, hogy totál nem érdekelt minket, mi lesz velük és nem is néztünk arra.) [Azok a jószágok úgy lepték be apukát és a zoocsemegés zacskót, mint a méz Micimackót egy kiadós reggeli után. Nem is. Inkább úgy, mint a sár Micimackót, amikor kis fekete felhőt játszik.]

Erdei sétánk után a büfé felé indultunk, de két kecskegida megakasztotta utunkat, mert hát cukik és "Paciugyeleszmajdkecskénkis?!?!". Kiderült, hogy a tevék kecskeszagát alapvetően az okozza, hogy a tevelak a kecskesimogató mellett található. A kecskék amúgy meg sem próbáltak cukinak tűnni, olyannyira zombultak az ajtó felé, hogy az sem tűnt fel nekik, hogy én közben bementem. Egy kicsi ki is siklott a lábam mellett, kisebb fajta pánikot okozva Betti, Ági és Dani soraiban. Utóbbi kettő el is menekült, hogy páholyból nézze végig az arénában zajló kecske vs. Betti küzdelmet. A kiszökött ifiúr némileg vonakodott visszamenni, konkrétan nem mozdult Betti lécci-léccinek beillő bökdösésére. [Mindig megkapom, hogy már elsőre is milyen zsarnok vagyok. Amikor meg végre megpróbálok udvariasan megkérni valakit valamire - esetünkben ez ugye a cuki kecskegida noszogatása az otthon felé -, akkor meg az a baj, hogy kedves vagyok.] Így aztán kicsit megtoltam és rögtön bement. Betti sértett büszkeségén csak az segíthetett, hogy ő is megcsillogtathatta kecskebűvölő tudását, így intett a két, még korábban látott szökevény gidának, akik parádézó lovakat megszégyenítő léptekkel vonultak be a karámba. Én így emlékszem. Muszáj, mert Betti itt ül mellettem. [Csak hogy mindenki értse. Volt a játszótér, ahol egyes és kettes számú szökevény kecskécske épp élvezte az illegalitást. Aztán volt az első ajtó, amin belül volt a kecskelőszoba. Ide szökött ki a hármas számú kecskécske, aki rohadtul nem hallgatott a szép szómra. Meg volt a második ajtón túl a kecskeotthon, ismertebb nevén kecskesimogató, ahol a zombik és eljövendő potenciális szökevények voltak. A hármas számú visszaterelését Zsolt megoldotta, miután az én meddő próbálkozásaimat a nagyközönség már a fenti kilátóteraszról végigröhögte. Az egyes és kettes számú viszont roppant jól nevelt módon követte utasításaimat. Mintha én lettem volna a sárga-fekete kockás Follow me! autó a reptérről. Ezt bezzeg már senki nem látta Zsolton kívül, ő meg nyilván nem akarja elismerni az erényeim. És csak a teljesség kedvéért megjegyezném, hogy egy pocsék kávéval később már megint volt egy szökevény kecskécske a grundon, a négyes számú.]

Végre eljutottunk a büféig, ahol megihattam életem legrosszabb állatkerti kávéját. (Egyben a legjobb is volt, mert sosem ittam korábban kávét állatkertben. De valójában szar volt.) A többiek is felpörgették magukat a kávénak nevezett lötty illúziójával, így megnéztük még az állatkert korábban meg nem tekintett részeit (további kismajmok, kapibara, nagy mara, lajhár, fejünk felett szundukáló leguán, stb.). Meg a tengeri malacokat. [Van menetrend szerint közelekedő Tengerimalac vonat járat is, de arról sajnos lemaradtunk.] Távozás előtt engedtünk a korábbi zsarolásnak és jelentékeny összegért visszavásároltuk a lelkünket. [Tehát mindkét pár begyűjtött egy-egy példányt az amúgy közös állatkerti fotóról, amit még a belépéskor csikartak ki rólunk. Én speciel vörös fejjel röhögök rajta. De vigasztal a tudat, hogy Dani bekeretezve fogja ezt nézegetni az oltárán, amit amúgy a minyonos dolgoknak tart fenn. Vehetjük akár megtiszteltetésnek is.]

Az állatkertben eltöltött 3 óra alatt egészen meg is éheztünk, így elindultunk Győr belvárosa felé az előre kinézett étteremben elfogyasztott ebédet célul kitűzve. Az első kihívás a parkolás volt és ismét ráébredtünk a nagy bölcsességre, hogy felesleges parkolóhelyet keresni az utcán, be kell állni egy parkolóházba. Egyfelől ott tuti van hely, ha az van kiírva [Kivéve, ha az Allee-ról van szó.], másfelől így annyit fizetek, amennyit maradok, nem kell az automatánál előre kitalálnom, harmadszor az egész gyorsabb, negyedszer esetünkben feleannyiból megúsztuk volna. A második kihívás az volt, hogy megértsük, délután fél kettő órakor miért nem lehet egy étteremben á la carte rendelni, miért csak a menüt hajlandók kihozni. Jól ott is hagytuk őket a francba. Dani felmérgesedésében azt javasolta, hogy menjünk fel az Ételbárba a Skála áruház második emeletére. Kétkedve fogadtam a javaslatot, mert a földszintet egy Spar foglalta el, az első emeletet és a második emelet nagy részét pedig egy kínai ruha- és cipőbolt. Többnyire nem nézek ki sokat egy olyan étteremből, amelyhez bugyikon és talpgumiszagon keresztül vezet az út, de kellemesen csalódtam. Az étel finom, a minket kiszolgáló hölgy kedves és figyelmes volt. Viszont Szép kártyát nem fogadtak el (Gyönyörűt sem, mielőtt Betti megint kifakad.) [Nem én fizettem, minek érdekeljen?!], így az Erzsébet-utalványoké lett a főszerep.

Jóllakottan csatangoltunk még egyet a Belvárosban. A Nemzeti Színház mellett nagyjából egy tucatszor mentünk el, bementünk a bazilikába, ahol pótoltuk a giccsesbarokktemplombelsőhiányunkat. [Tudom, hogy illetlenség, de annyira kikívánkozik belőlem, ezért megosztom: a velünk együtt belépő nagyon idős néni számomra roppant zavarba ejtően ájtatos és egyben ijesztő volt. Elképesztő, hogy mindenki mennyire másképp éli meg a hitét.] Ámulattal néztük a Dunakapu tér hatalmas burkolt síkságát, jó turistaként megforgattuk és lefotóztuk (vagy kéttucatszor) a nagy domború tükröt is. [Meg magunkat is.]

Fotó: Betti

Utána felmásztunk a hídra, hogy a lehető legjobban lássuk (nappal szembe, hogy máshogy?) a Duna és Rába összefolyását, amit egy hátul hal, elől szarvas lény őrzött, aki vagy Szarhal vagy Halvas, én az utóbbit választottam. (És nem, Dani, az nem egy ló!) Még gyorsan belemártottuk az ujjunkat a Dunába (de abba a felébe, ami a Rábából jön) [Őszintén szólva öröm volt látni, ahogy a taníttatásomra fordított forinthalmok segítsége nélkül most végre élőben is láthattam két folyó összefolyását működni. Ilyen a Zegyetemen nem volt.], aztán mentünk nagy erőkkel vissza a kocsihoz, boltba, feltankoltunk nyam-nyammal estére és elzúztunk a Győr-Gyirmót városrész területén fekvő Achilles Parkba, ahova a szállásunkat foglaltuk, szigorúan Szép kártya elfogadóhelyekre koncentrálva. [Nem, itt sem én fizettem, ezért nem reklamálok.]

[A történeti hűség kedvéért kölcsönvettem az alábbi képet Dani művei közül, mindenki döntse el, hogy Szarhal, vagy Halvas.]

Fotó: Dani

A szállással kapcsolatban egyetlen negatívumot tudok csak említeni, sem érkezéskor, sem fizetéskor, sem távozáskor nem tudtam elsőre fellelni az illetékest. De aztán minden elsimult, elfoglaltuk a két kis faházat, ami minden igényünknek megfelelt. A Park közepén van egy bájos kis tavacska, körülötte szépen gondozott park/strand. Sétáltunk egyet, majd lejátszottunk egy party varázsló-/boszorkánysakkot, ahol a királynőket Ági és Betti alakították. Mindketten lecsaptak egy-egy parasztot, mielőtt iszapbirkózás keretében kiirtották egymást. A sakkjátszmát néhány kör Dodge City-vel felturbózott Bang követte, aminek az első köre igen lassan sikerült, mert pont akkor kaptak ki vízilabdás lányaink az Olimpián. Az estét egy Dixit játszmával zártuk, majd mindenki ment a saját kalyibájába. Fürdés. Alvás. Zzz...zzz...zzz... [Szállásra visszatérve: nem tudtam, hogy van olyan két rétegű vécépapír, ami vékonyabb az egyrétegű ipari vécépapírnál.]

Második nap - avagy íme a legnagyobb... kicsinyítve

A szállás kellemes, nyugodt alvást biztosított mindannyiunknak. Mondjuk 5 körül kellett egy kicsit hasznosítanom a McGyver tudásomat, hogy a törölközőket az ablak elé hegesszem, s így kizárjak némi felesleges, ámde pimasz módon az arcomba ordító fényt. Ez azonban oly' mértékű szellemi és testi aktivitást igényelt, hogy ezt követően hosszan már nem tudtam szundikálni. A nap első sárgás színű pásztáját meglátva úgy döntöttem, csak megnézem már magamnak ezt a kora hajnali (később kiderült, kb. 05:55 körüli) tájat. Szép volt, a tó gőzölt, még a közeli főút forgalmának zajától eltekintve is meglepően csendes volt minden.

Fotó: Zsolt

Mászkáltam egy kicsit, majd hosszan olvastam, mert Dani végül csak később került elő, pedig úgy volt, hogy míg a lányok szundikálnak, Carcassonne-ozunk egy-két kört. No de, ha már mindenki talpon volt, elmentünk reggelizni, svédasztalosan teleettük magunkat, majd pakoltunk kicsit, illetve Ágival és Danival csak tető alá hoztuk a Carcassonne partyt. (Betti eközben elmondása szerint pakolt.) [Valójában is ez történt, csak közben élvezte a country partit, ami a telefonjából áradt. Éljen az akciós Spotify!]

Kocsiba bepakolás. Kulcs leadás. Biztonsági öv bekapcsolás. Murván finoman elpörgő kerekekkel rajt. Tacskó megbámulás. [Ő is cuki volt! :D] Irány Komárom!

Komáromott [Zsolt, nem biztos, hogy ezt ott így mondják. Meg máshol sem biztos, hogy így mondják...] a Monostori Erőd volt a célállomás. A lányok legnagyobb örömére a fiúk csendesen sziporkáztak ("Az Erőd legyen veled!", "Az Ébredő Erőd" / "The Fort Awakens", "Ez a redő már az erőd?", "Erőd teljében...", "Nem látom a fától az erőd!", stb.). [Valóban nagyon örömteli volt. Tényleg.] Vettünk jegyet, döbbenten szemléltük, hogy Szép kártya elfogadásról még csak szó sem eshetett. De legalább csúnya kártyát elfogadtak. Aztán némiképp morogva konstatáltuk, hogy a francnak vagyunk szabálykövető jó polgárok, mikor 1) rajtunk kívül látszólag senkit nem izgatott a sok behajtani tilos tábla és nagyjából a vizes árok mellett parkoltak le, míg mi egy csomót gyalogoltunk ugyanodáig; 2) a jegyünket még ott sem kérték, amikor a külön belépős, forgókaros beengedőhöz értünk... Mindegy, támogattuk a jó magyar örökséget és annak fenntartóit. [Az olyanok nélkül, mint mi, ezt az erődöt már ledöntötte volna egy másik erő.]

A Monostori Erődről azt kell legelőször is tudni, hogy nem igazán szól jól, mert csak mono. De uniós támogatásból zajlik a fejlesztése és várhatóan 2020-ig már sztereóban fog szólni. Hogy ekkor átnevezik-e arról még nem született döntés. [Kac-kac.] Fontos továbbá, hogy nagy. Nem kicsit, nagyon. [Tényleg.] Szerintem nagyon hangulatos volt sok-sok éve is, de azóta láthatóan ráköltötték pár millió európai polgár egy évi adóját, így a hangulatosan árnyas folyosók és termek egyike másika kis kiállítást, dekort, néhol interaktív eszközöket kapott.

Fotók: Dani és Ági

A világítás nekem kimondottan levont az értékéből, de tény és való, hogy balesetveszélyessége csökkent. [Biztos ott a bibi, hogy rajtunk kívül senki nem akar valósághű kazamatákban közlekedni, ha már úgyis feltaláltuk a mesterséges fényt.] A Dunai bástya kimondottan pofásra sikeredett, a kiállítás, a kávézó, a parti szakasz, a kilátó is igen csinos. De a legjobb szerintem még mindig a kazamata, aminek a neve szerintem megtévesztő, mivel két olyan folyosóról van szó, amely egy belső, illetve egy külső falban halad, s a kettőből prímán szitává lehet lőni azokat, akik a két fal közötti folyosón akarják ostromolni a várat. Nem ez az első alkalom, hogy rájöttem, nem lennék én jó katona, de megmondom őszintén, hülye lettem volna bemenni oda a két fal közé. Egyfelől úgyse jutsz el azon az árkon sehova, másrészt meg csak a hülye nem látja, hogy rommá fogják lőni. De a kiírások tanúsága szerint nem mindenki gondolkodott így, vagy régebben még elhivatottabb anyagból készültek a katonák, mint én. Emléküket örökké őrzi néhány márványtábla. Nem irigylem őket. Ha valaki követni akarja nyomainkat, akkor először a belső kazamata porában keresse, majd a Nyugati bástyánál osonjon át a külsőbe, ami szerintem milliószor hangulatosabb, mint a belső. Szűkebb, sötétebb, kazamatább.

[Az erőd amúgy egy kisebb Móriát is rejt magában. Voltak folyosók, ahol vártam, hogy jön a Balrog és elvisz.]

Fotó: Betti

A falakban való végiggyaloglás elég fárasztó és legalább annyira koszoló volt, így Dani és Ági elment kicsit letisztogatni magukról az út porát, Bettivel mi ezalatt megnéztük a lokátorokból, gép- és natúr ágyúkból hamarjában készített kiállítást az udvar másik oldalán. Míg odaértünk, Betti keresett 20 forintot. És ami fontosabb, talált is. Szegény katonai eszközök erősen rozsdállottak, a 20-30 évvel ezelőtti nyugdíjazásukkor rájuk kent festék azonban még stabil gépformában tartotta őket. Végül, de nem utolsó sorban megnéztük a hadtörténeti kiállítást, ami 3 röpke terem, néhány lőfegyver, két öl szablya és pár makett volt. Valamint a legnagyobb ólomkatona kicsinyített modellje. Bettivel jót nevettünk, de ők láthatóan komolyan gondolták ezt a kiírást és azt is, hogy ettől mi le leszünk nyűgözve.

Az erődöt képesek voltunk úgy elhagyni, hogy nem mentünk be a Kenyérmúzeumba. Gyalázat az ilyen mifajta kultúrát megvető vadbarmokba, de tudatalatt ekkor már dolgozott bennem, hogy talán végre úgy voltunk egy helyen, hogy nem tépték el a vadi új jegyünket. Apropó, féláron eladó 2 felnőtt belépti jegy a Monostori Erődbe! Kifelé sétálva még megnéztük az egyik híres-neves aknavadász naszádot, ami a Duna közelsége ellenére nem vízben, hanem a levegőben lubickolt. A helyszínen láthattuk, mennyire alaptalanok a mai fiatalság történelem és kultúra iránti szenvedélyének hiányát ostorozó vádak. Két derék kamasz biciklijét hátrahagyva már a ladik tetején vizsgálgatta a történelem eme rozsdálló és málló ékkövét. Persze, felmásztak rá (ejnye-bejnye), de nem festékszóróval, hanem lázas érdeklődéssel és csodálattal simították végig a részeit. Biztos így voltak a harckocsival is, amit mi ezt követően kerestünk fel. Ha kicsit kevésbé vagyok fáradt és puhány, valószínűleg én is felmásztam volna mindkettőre, főleg mert semmi sem tiltotta eme tevékenységet. De puhány voltam és fáradt és útitársaim között még vén is. Nem akartam, hogy pusztán azért, hogy a vénf*sz mellett ne látszódjanak puhap*csnek, olyasmit tegyenek, amihez semmi kedvük, így pusztán rájuk való tekintettel nem másztam fel. A Gonosz Szürke Egér nem volt ilyen tapintatos, sz*rt ő mindenki érzéseire és úgy felmászott, mint a huzat. Ki is verte ezzel a biztosítékot, ezután már mind hanyatt-homlok menekültünk vissza az autó biztonságába.

Beirányoztuk a Bogáncs éttermet Komáromott, hogy éhségünket és fáradtságunkat étkezéssel és italozással enyhítsük. A kiérkező pincérbácsi első válasza jó volt, mert menü és á la carte étek is választható volt. Választottunk. Ezután azonban a bácsi már nem nagyon tudott jót lépni. 70 éve is elcsépeltnek számító "pincérhumor" (ha valaha is létezett ilyen) nálunk nem talált jó fogadásra. [Én biztos elgőzöltem rajta. A többieken ezt annyira nem vettem észre. De tényleg felbosszantott.] A bácsi memóriája mint az elefánté... aki nem tudja, melyik a jobb és a bal keze. De ittunk, ettünk, így végül is az étterem csak ellátta funkcióját. Távoztunk, könnyes búcsút intve a szomszéd Suzuki üdülő (Esztergomból mehetnek Komáromba, el vannak kényeztetve szuzukiék) kapuőrasszonyától, aki ott tartózkodásunk alatt (és valószínűleg 7/24) annyit csinált, hogy ha jött egy autó, leakasztotta a szárítókötelet, ami kint hívatott tartani az illetékteleneket, majd a személygépjármű elhaladtával visszaakasztotta azt.

A következő úti cél a Bokodi-tó stéges házai voltak. Útvonalunkat követők számára: Kocs és Dad mindenképpen útba ejtendő, az országos közút pedig pont olyan állapotban van, mint bármely közvécé. [Lenyúltad a hasonlatom.] Bármit is mond nektek az éppen használt útvonaltervező, csak Oroszlány felől, a Dózsa György úton menjetek. Minden más út kínzás az autónak. Ha a Google keresés képei miatt mentek, akkor ne. [Értsd: NE!!!] Kamu mind. A helyi tulajok meg utálják a turistákat. Le is zárnak mindent, Szinte sehova nem mehetsz. Ilyen jól bekamerázott nádast mondjuk még életemben nem láttam. Mert hát a pottyantóst őrizni kell. Amennyire a fűzágak, pottyantósok és nádak között kiláttunk, megnézegettük a tavat és a házakat. A tó olyan tó szerű volt és vizes. A házakhoz tényleg stégeken lehet kimenni és szinte mindegyik totál lepukkant. Amúgy szép. Megnéztük, aztán elmentünk.

Innentől már nem sok élményünk volt. Az oroszlányi TESCO mellett utolértük a korábban a piroson átsuhanó traktort, aminek a vontatmányán kb. 120 kg élő kutya erő utazott 8 saját lábon. Leelőztük. A Vértesen át követtünk egy derék buszt, tisztes távolságból nézve, ahogy a mögötte száguldozó 8 autó folyamatos versenyt futottak a második helyért, de a buszt leelőzni egyik sem tudta. :) A bicskei M1 felhajtónál utolértünk egy jól megrakott versenytehergépjárművet, ami már a felhajtón elérte a 40 km/h-s sebességet, így némi adrenalin löketet jelentett, hogyan fogunk emögött a gyorsulósávban autópályához méltó sebességet elérni, de megoldottuk. Onnan meg aztán már szépen becsorogtunk a kiindulási állomásunkra, sokat mosolyogva elbúcsúztunk Ágitól és Danitól, aztán hazajöttünk Dödit engesztelni.

Zárógondolatok - avagy a zagyva agy adja a zajt [Ennek itt semmi keresnivalója. Zsolt eddig jutott a kis esszénk megírásában, és kérte, hogy olvassam át. Ezt nem értem. Nem. Értem. De mivel két perce röhögök rajta, ezért itt marad. Olyan, mint az alapkőletételnél a kutya, amelyik véletlenül arra járt. Ez utóbbi Zsolt poénja, de lenyúltam.] [Zsolt magyarázata: A vázlat első mentésekor ez értelemszerűen még sokkal előrébb szerepelt. Betti rávetődött, megközbeszólta és kikötötte, hogy ez marad. Hát akkor marad, csak máshol. Akkor még nem volt előtte az sem, hogy zárógondolatok. Most már van.]
Jó volt ez a győri kitérő. Aki mást mond, az hazudik. Ági és Dani illedelmes emberek, így búcsúzáskor azt mondták, hogy jól érezték magukat. Lelkesedtek azért is, hogy később még menjünk ide-oda így együtt. Ennek valóságtartalmát majd az idő igazolja vagy cáfolja. Addig csak bízunk és remélünk. Két nap alatt nagyon sokat lehet sétálni, főleg ha egy állatkert-látogatás, egy városnézés és egy baromi nagy erőd bejárása is a program része. A kilométereket pedig az évek előrehaladtával mérsékelni kell. És jobban elosztani. Tök jó lenne még valami frappáns viccest írni ide, de hát kényszer alatt nem mindig megy az olyan jól... Betti pedig rám parancsolt, hogy a blogbejegyzésnek márpedig ma meg kell lennie, különben... És én nem akartam különbe menni. Hát most kész. [Utóbbit úgy kommentelném, hogy nem kommentelném. Ellenben elmondanám, hogy az egész út fantasztisse férfihumor jegyében telt, ami valljuk be, egy idő után a legkitartóbb nőknél is kiüti a biztosítékot. Ez is egy tanulság, ha valaki hasonló akcióban gondolkodik. Meg az is, hogy ne hagyja otthon a fényképezőgépét, ha utál a telefonnal fényképezni.]

Van az úgy, hogy mikor utólag próbálunk visszaemlékezni valamire, akkor néhány dolgot összekeverünk vagy kihagyunk véletlenül. 

Gergely Király észrevételére reagálva javítanom kell korábbi beszámolónkat, ugyanis Brugge-ben is jártunk Mekdonálcban, ráadásul valami self service masinán rendeltünk és fizettünk, kihagyva ezzel a sorban állást. Igaz, ott csak fagyit vettünk és bankkártyaharcoltunk. Sajtburger csak Luxembourgban volt. Az az igazi mekizés... :P

És ha már a történeti hűségnél tartunk, eszembe jutott, hogy Strasbourgban is találkoztunk az utcán felfegyverzett katonákkal.

Egészen jót aludtunk, és másnap egészen korán ébredtünk. Szokásos piknik, mosdóban cicamosdás és bejövő emberek meglepése fogmosással. A reggelt kellemessé tette a tudat, hogy a hely pont úgy nézett ki napsütésben, mint amilyenre este sötétben számítottunk. A helyszín egyébként az Enns völgyében, Stainach közelében van. Ha valaki pihenőt keres, tudom ajánlani. [Lévén az egyetlen normális azon az úton.]

Valljuk be, azért vágytunk már haza. Szomszédaink vezetési és umleitungolási kultúrájából egészen kiábrándultunk. Utolsó napra sikerült még egy hegymászás, és ráadásul az út tényleg a gerincen ment. Volt böhöm nagy járgány megelőzése hegyi kanyargós úton. Tapicskáltunk átlátszó hegyi patakban és hoztunk csillámpalát. És megállapítást nyert, hogy kikanyarodásnál osztrákéknál elég egy irányba [szigorúan a másikba] körülnézni. És habár elég unalmasan hangozhat mindez, hogy egész nap csak autókáztunk, de azért a látvány még most is nagyon szép volt. Igor azért hozta formáját és a határátkelés kis hazánkba egészen viccesre sikeredett. 

Kis hazánkban pedig az első pár megtett kilométer után kőkeményen szembesültünk azzal, hogy hazaértünk.

Első élményünk a 8. sz. főút táblájának meglátása volt, majd következett Juliska Büféje, mely a kiszolgálás színvonalában oly mély nyomott hagyott honvágy mardosta szívünkbe, hogy sohasem felejtjük el.

Juliska büféjébe belépve találtunk egy bácsit, egyértelműen helyi erő, akinek zoknis lába kifigyelt a pacskerből, és szorosan kapaszkodott fröccsébe. Gyanúsan az nem az első pohár liter demizson volt. A kannás bor töltögetése mögül előbújó pultos leányzó (tippre 15 és 20 év közötti karrierista, nagyjából öt általános értelmi színvonalon) pedig a következő párbeszéddel lopta be magát a szívünkbe: 

A helyszín Juliska büféje, Zoknipacsker-bácsi és Lány a színen. Zsolt és Betti érkeznek. Délután 2 óra múlt.
Zsolt: Egy tejes kávét szeretnék kérni…
Lány arcán enyhe, de fokozódó rémület.
Zsolt: ... vagy valami hasonlót.
Betti: Én pedig egy cappucinót.
Lány (Juliska?): Azt nem tudok.
Betti: Akkor én is egy tejes kávét.
Kis szünet, kanna és kávéfőzőgép hangok keverednek az úton elrobogó autók zajával. Az összhatás idilli.
Lány: Presszó kávéből vagy hosszú kávéból?
Zsolt: Inkább hosszú kávéból, köszönjük.
Vidáman megcsörren egy honi hálózatra végre felkapcsolódott telefon. Zsolt el.
Lány: Jaj, basszus, [sííííííp]. Presszó kávéból is jó lesz?
Betti (döbbenten és okosan): Ööö.... jó.
Matatás, porcelán és fém csörrenése, hűtőajtó lány hangja. Lány felbukkan a pult mögül, kezében egy gyanúsan üres S-Budget UHT doboz.
Lány: Kávétejszínnel is jó lesz?
Betti (rezignáltan): Jó.

Eredmény: hosszú kávé adagnyi presszó kávé némi tejszínnel. Bácsi legurított közben egy nagy fröccsöt.

Juliska büféjéből történő távozásunkat követően (még sokkos állapotban az ott átéltektől) aztán láttuk, ahogy a platós IFA boronás traktort előz a vasúti átjáróban. Utána kipróbáltuk az új aszfaltot az úton. (Valamiért úgy alakult, hogy ezen a napon osztrák szomszédainknál és nálunk is olyan friss aszfaltcsíkokat teszteltünk, amiken még felfestés sem volt.) Aztán nagyot csodálkoztunk a Herend környéki útalakuláson (ezt Zsolt kedvéért írtam így) [Nagyon jó, értékelem! :)], ami utolsó arra térültünk óta egy szinttel magasabb kereszteződés lett. Veszprémben rögtönzött szuvenírosztás és főtt kaja belapátolása, majd irány tovább előre és haza a cicához.

21:07-kor érkezés a célhoz. 

A tizenegyedik nap mérlege: kevés alvás, újratervezés, autós hegymászás, határátlépés, sokkolódás, Magyarországénígyszeretlek, kb. 520 km, és a jól megérdemelt cicaszeretőzés.

Mikor reggel felébredtünk, a többi autó még ugyanúgy ott volt körülöttünk, mint este. De szerencsére ez nem maradt így sokáig, mert jött egy nő, maga a megtestesült Német Hatékonyság. Sötétkék bömó dinamikusan leparkol, Anya tökéletes sportszerelésben kipattan, autót lezár, riasztó csippan, és Anya már el is húzott futni. Az egész úgy húsz másodpercig tartott?
Aztán ott voltak a belgák. Ahelyett, hogy otthon maradtak volna, elhozták a három gyereket is. Az egyik majdnem kizúgott az autó hátsó üléséről, aztán nekiállt kergetni a másikat visítozva. És ha ez még nem lett volna elég fülsértő reggel fél 8-kor, akkor a harmadik gyerkőc (a kislány a maga rózsaszín valójában szőke hajjal) nekiállt bőgni az anyjának. Végül aztán elpárologtak és újra élvezni lehetett a csendet.
Könnyű reggeli sétaként még gyorsan megnéztük a parkoló száz méteres környékét, és kiderült, hogy nem csúnya helyen aludtunk. Induláskor pedig szinte a Forrest Gump vietnámi jelenetében érezhettük magunkat, ugyanis egy teljesen felfegyverzett katonai egység épp akkor ért oda és haladt tovább az út szélein libasorban. Mi meg behajtottunk közéjük.

Utunk első állomása aznapra Hohenschwangau volt. Potom hat Ajró ellenében le is parkolhattunk határozatlan időre a parkolóba, ami már reggel 9-kor több, mint félig volt. Gyalogosan elindultunk a település szívébe. A kastélyokhoz jegyet leghamarabb már csak fél 11-re lehetett váltani, de mire kiálltuk volna a sort, nyilván csak még későbbre. Mivel idő hiján voltunk, és tudtuk, hogy még a jegy nélküli kószálás is sokáig tarthat, ezért úgy döntöttünk, hogy aznap mi leszünk az egyetlenek, akik úgy másznak fel két kastélyhoz, hogy nem mennek be megnézni. A nagyobbal kezdtük. Nyilván felmehettünk volna lovas fogattal, vagy busszal, de sokkal többet használ az acélpopinknak, ha gyalog megyünk. Kikerültünk jó néhány lócitromkupacot, röhögtünk azokon, akik felmásztak a mohás kis kőfal tetejére az út szélén a tiltás ellenére, majd lepotyogtak róla és csodálkoztak, ha fáj nekik. A kastély előtti kilátónál már gyanúsan tele volt a placc, úgyhogy jött a sorban állás a fényképezésért, de mivel én már láttam máskor is a kastélyt, Zsolt pedig beéri kevéssel, ezért gyorsan kijöttünk a darálóból.

[Zsolt közbeszól: Ezen a ponton már nagyon elegem volt a selfie-botokból. A feltalálóját és azt az agyament barmot, aki megmutatta az ázsiai népeknek, emberiségellenes bűncselekményük méltó büntetéseként bezárnám egy nagyon szűk helyre 200 selfie-bottal felfegyverzett ázsiaival, akiknek félmásodpercenként másik irányból villantanék fel valami látnivalót. Hadd érezzék, milyen finoman tud bökni, suhintani, fejen koppanni, de még legjobb esetben is állandóan útban lenni e neves pöcök. Aki nem tudja, mi az a selfie-bot, az boldog ember.]

Amikor az ember elmegy egy olyan helyre, ahol elvileg mindent hattyúk borítanak, akkor elég furcsán hat, hogy hattyúk helyett sárkányölő Szent Györgyöket talál a kastélyfalakon. Azért nem estünk kétségbe, mert ismertük az élő madarak titkos búvóhelyét, amit később meg is látogattuk. De mielőtt erről szólna a fáma, azt azért még mindenképpen érdemes tudni, hogy át szerettem volna vinni Zsoltot a Marienbrückén (ez egy híd bazi szép helyen), megnézni a vízesést és meghallgatni a vízcsobogást, aztán lemászni a patakhoz és térdig belemenni a bántóan tiszta vízbe és kavicsokat keresni. Ehhez képest a Marienbrücke lezárva, és a patakhoz levezető ösvény elkerítéselve omlásveszély miatt. Így jártunk. De majd megnézegetjük otthon az öt évvel ezelőtti képeket. Kissé csalódottan indultunk lefelé, de azért hajtott minket a szelfibottal rohangáló pikachuk (a kifejezést plagizáltam) tömegétől való félelem, valamint az, hogy lássunk végre hattyút. Leérve a faluba gyorsan elkanyarodtunk és lecsattogtunk a vízpartra.

Merthogy itt hullámzik az Alpsee, amit még nem láttam nem szép kék színűnek soha. És a sarkában voltak agresszív hattyúk, meg rút kiskacsák, meg igazi kiskacsák is. De mi nem oda mentünk, hanem húsz méterrel odébb, ahol már nem volt etetési láz. Az ott úszkáló hápikák ezen enyhén be is sértődtek, de azért cukik voltak, mint mindig. Meg nagy sumákok is! Merthogy úgy csináltak, mint akik úsznak, de közben leért a lábuk. Persze miután megsejtették, hogy tőlünk nem kapnak kaját, tényleges tempózásra kapcsoltak és odébb úsztak.

Hápikázás után felcaplattunk a kisebb kastélyhoz is. Valamiért ez is sárga. Egy árnyalattal jobb, mint a metzi sárga, de sárga. Ami érdekes, hogy a faluban csak pénzért pisilhetsz, viszont ha felmész a kastélyhoz, ott már ingyen. Nyilván nem feltételezik, hogy valaki jegy kiváltása nélkül caplat fel odáig.

Ez a kisebb kastély annak idején az öregebb góréé volt, és a fiatalabbék kapták a fehér dizniset ajándékba, ami magasabban van. De most beszéljünk erről. Sokkal kisebb, de a bejutáshoz ugyanúgy órákat kell várni a jegyváltást követően. A belsőségeiről nyilatkozni sajnos nem tudunk, a külsőségeiről viszont annál inkább. A kastélynak van két bejárata. Az első a gyalogos, ahol mindenki közlekedik. A második pedig kvázi a hátsó kapu, de ezt is használják, mert a lovas fogat csak ide tud felhozni. És ezen a hátsó részen láttuk a legfurcsább dolgot, amit valaha kastélyon láttunk: házszámtáblát.

A lovacskázásról amit tudni érdemes, hogy egy kisebb vagyonért húzza fel a popót a kastélyhoz (4,5 Ajró), viszont lefelé már csak gurulnia kell, akkor már csak 2 Ajró. És ha már befizetsz, akkor egy komplett lovacskás showműsor is jár érte. Ha a paciknak dolog van, akkor elvégzik, a csini népviseletbe öltözött hajtó a féket behúzza, leszáll, és a kupacot szépen átlapátolja az út melletti bozótosba, majd folytatódik tovább a kéjutazás. Ez a folyamat egyébként egyértelműen magyarázza, hogy miért is volt út közben folyamatosan olyan szag, mintha egy istállóban lennénk.

A pacis útvonalon történő leereszkedésben az volt a jó, hogy az egyik kanyarban kialakított pihenőből rá lehetett látni az alattunk lévő Alpseere. Olyan szép kék színe van arra a vizeknek, hogy nem tudom mitől, de úgy szép, hogy még képen is szép, pedig igazából meg sem közelíti a valóságot. Na de végül visszacsámpáztunk az autóhoz. Felháborítónak találom, hogy mindenféle rendszámtáblákat árulnak szuveníresnél, amik még csak nem is viccesek (pl. AUSFAHRT), de olyat, amit vettünk volna (UMLEITUNG), olyat meg nem. Zsolt itt közbe fog szólni, hogy azért van ez így, mert habár nekünk ez vicces számba mehet, de nekik ez nem az, és biztos ezért nem is lehet kapni ilyet. [Zsolt: igazából végiggondolva, a többi "vicces" felirat mellett egy Umleitung is igazán elférhetett volna, van annyira vicces, mint az Ausfahrt vagy bármelyik másik humor.]

És akkor megint elindultunk, megint Füssen felé, elvégre az ottani világnak ez az alfája és omegája az úthálózat és a hegyek elhelyezkedésének köszönhetően. Elmentünk vásárolni, és üveget visszaváltani, és fejenként két jégkrémet is meg kellett ennünk, mert a boltban a négy darabos pakk volt a legkisebb, és nyilván nem hagyhatjuk, hogy elolvadjon, ami megmaradt.
Külön kérésemre utunkat Ausztria felé folytattuk csak azért, hogy megnézhessem a Zugspitzét. Mert a Zugspitzét csak felhőben láttam, tehát nem láttam korábban. Most szerencsénk volt, hét ágra sütött a nap, és csak úgy vakítottak a sziklák. (Igen, a képbe belelóg a szalagkorlát, de nem, nem adhattam alább művészi színvonalamból.)

Tankoltunk olcsón Ausztriában, aztán autókáztunk egy jót, aztán visszakanyarodtunk Németországba és meg sem álltunk egészen Stockdorfig. Mivel az életben nem hallottatok még a településről és fogalmatok sincs, hol van, és még kevésbé tudjátok elképzelni, milyen okból mehettünk oda, mert se töri, se föci óráról nem rémlik a neve senkinek, ezért virágnyelven annyit árulnék el, hogy Stockdorf kellett ahhoz, hogy Stockdorfba mehessünk. Tulajdonképpen annyi, hogy a Kisautót a stockdorfi Opel szalonban adták el legelőször, úgyhogy elvittük haza. És igen, képesek voltunk egy fénykép miatt 100 km-t kerülni. A fénykép intim, nem nézhetitek meg, mert Dödölle nem járult hozzá autójának interneten történő mutogatásához. 

Stockdorfból aztán az utolsó kiszemelt úticél felé haladtunk tovább. Ehhez be-, majd ki-, majd be-, majd kimentünk Münchenből, ahol valami nagyon fura mélyesztett elválasztott lebarikádozott nagyonújnaktűnő elkerülő úton haladtunk, aztán kipróbáltuk a legforgalmasabb autópályaszakaszukat Salzburg felé. Tényleg forgalmas és itt nagyságrendekkel több hülye sofőr is volt.
Mivel célunk egy alpi csúcsocska volt bunkerral a tetején, ezért egy idő után bekanyarodtunk az Alpokba. Már megint. Még jó, hogy nem akartunk sok hegyet mászni. Elértünk Berchtesgadenbe, amiben volt egy nagy faház (értsd: hangárépület faborítással) mint látogatóközpont, de mi tovább gurultunk a Sasfészek feliratok felé. És akkor jobb kanyar és a tábla: Veszélyes emelkedő 24%. Miért nem építettek szerpentint??? És mire felértünk, majdnem magam alá csináltam, hogy a Kisautó kibírja-e, de kibírta, mert akkora hős, hogy csak na, és beálltunk a parkolóba és motorháztető felnyit és levegőőőő. Ez persze már fél 7 körül volt este. Ennek következtében gyakorlatilag ennyit láttunk a Sasfészekből:

A megtekintés menete ugyanis a következő:

1. Feljutsz a parkolókig és leparkolsz.
2a. Veszel jegyet a buszra, ami innen tovább visz. A legkorábbi busz 8.30-kor vagy 8:55-kor indul (bocs, nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, nem ez a fél óra a lényeg), és kb. három óra alatt lehet megfordulni. A buszok időjárástól és látogatószámtól függően előfordulhat, hogy nem indulnak. A menet díja 16,10 Ajró per Kopf (ha csak felfelé mész, akkor pár Ajróval olcsóbb), és ez magában foglalja a lift használatát is.
2b. Felmászol addig, ameddig a busz vinne fel. Az információs tábla szerint kb. négy órás túra megfordulni. Végignézve magunkon valószínűleg a hat, vagy valami még nagyobb szám a reális.

Tehát mivel aznap már nem volt fel busz, csak másnap, de ott nem aludhattunk autóban, ezért le kellett volna menni, alvóhelyet keresni, másnap ká korán kelni, és még egyszer visszamászni a Kisautóval, hogy az első turnusban benne lehessünk, és még az sem biztos, hogy mikor indul az első turnus, és onnantól három óra, és onnan még hatszáz kilométer haza. Szóval lemondtunk róla és az egyik következő utazótúránkra toltuk a látogatást. A magam részéről nagyon fáj a dolog, mert szerintem az egész útból ez érdekelt volna a legjobban (mivel igazi rózsaszín kislány vagyok), ugyanakkor azért a cica már mindkettőnknek eléggé hiányzott, amúgy is egy napot ráhúztunk, amúgy is egy csomó pénzt elköltöttünk, és még nem épültünk fel a 24%-os sokkból se, úgyhogy maradt a B verzió és tovább előre.

Volt egy kis dilemmázás még korábban, hogy arra menjünk-e haza, amerre kijöttünk, vagy Graz felé, végül utóbbi lett az eredmény. Ezért szerintem átkozzuk magunkat és mégis örülünk, mert annyi élmény várt még ránk, amennyit nem is képzeltünk volna.
Ausztriában volt egy autópálya matricás dilemmánk is, végül a kisebb utak mellett döntöttünk. Már első napi bécsi fogadtatásunk gyanús lehetett volna, de a bajok igazából akkor kezdődtek, mikor Igor szépen kitalált útvonalát őszterrájkisse barátaink lezárták. Mármint hogy lezárták. Tábla nincs, ami esetleg előre jelezné, hogy te hülye, ne menj arra, mert le lesz zárva… Nem. Te arra mész, majd az első kanyar után kiderült, hogy ott a kerítés, meg a mellényes bácsi és teljes szélességben ellehetetlenítik a továbbhaladást. Ebben ugye az a szép, hogy itt ha nem a főúton mész, akkor vagy valami hegyi úton osonsz át, de ahhoz az autónknak zergének kellett volna lennie, vagy mész valamerre, ahol majd talán kis szerencsével csak egy hágóig kell felmásznod, nem pedig a gerincen. Na hát így estére maradt a továbbmenés. Pihenőket elég gyéren jelöltek, és ami volt, az még negyed 9 körül volt, és végül úgy döntöttünk, hogy még elég sok kilométert tudunk faragni a holnapból, ha megyünk tovább, úgyis bírjuk még. Aztán ugye útlezárnak, és hasonlók, és ott tartunk, hogy este fél 11, helyet még nem találtunk, mert azóta nyilván nem volt egy nyamvadt pihenőjük sem, csak település település hátán (minek laknak ennyien az Alpokban???), ahol nyilván nem tudunk megállni, viszont már tiszta idegbajosak voltunk. És útszéli öbölben meg nem fogunk aludni. Szóval még mindig tovább előre, és akkor megtaláltuk az egyetlen kiépített, szélesforgalmas úttól leválasztott, szép vécés pihenőhelyet, ami kétszáz kilométeres körzeten belül volt. Nyilván lámpa világít a szemünkbe, de kicselezzük, és rakunk leplet a szélvédőre. 

A tizedik nap mérlege: kb. 1000 m-es tengerszint feletti magasságig hegynek gurulás, 480 km horizontálisan, minden látnivaló belső megtekintésének kihagyása, és egy meglepi szuvenír megszerzése.

Szokásos reggeli szeánszunkat a két érkező (és ebből egy távozó) autón kívül senki nem zavarta meg. Igort megkértük, hogy ha már oly közel a Bodensee, legyen kedves átirányítani minket a partjára. Ez addig működött, amíg a településen a kritikus elágazóban ki nem derült, hogy Umleitung van, amit követve és elveszve egyszercsak meglett az út, amin haladnunk kellene. Kellene, merthogy ez az út zsákutca, lezárva. Tényleg. Elmentünk egész a kordonig, hátha mégse, de lezárva. Szóval vissza az egész, de végül eljutottunk a partra, bár egy olyan utcába, ami gyakorlatilag azért volt ott, hogy az egyik fogadóhoz az étel-ital utánpótlás bejuthasson. Ha úgy vesszük, nem lehetett volna baj abból, hogy behajtottunk, elvégre a mi kocsink is meg volt rakva minden jóval. Szerintünk. Láttuk a német Bodensee-t.

No de tovább előre, végül bejutottunk Konstanzba. Halkan jegyzem meg, hogy oly sok év tanulás után a település előtt saccperkábé húsz kilométerrel előbb esett le mindkettőnknek, hogy ez a Konstanz az a Konstanz. A zsinatos Konstanz. Ciki. (Nekem előbb esett le egy perccel... :P)

Autóból meg is néztük a várost, kedélyes forgalomban volt is rá idő, aztán átmentünk a hídon, aztán két-három kanyar, aztán fekvőrendőr és tááá-dááá, már be is léptünk Svájcba. Ezzel Zsolt eddig soha nem látott országot pipált ki, először az út során. Kicsit azért fájt a szívünk, hogy a Bodensee ennyi volt, mert amúgy tényleg nagyon szép volt közelről, ellenfényben, meg távolról nem ellenfényben is. Láttuk a svájci Bodensee-t.

Svájc jó hely. Szép, és mivel náluk svájci eső esik, ezért a füvük is svájci zöld, és a házaik is svájci szépek svájci szép helyekre építve, és svájci jó útjaik vannak, bár a főútra balra kanyarodás helyenként némi kooperációt igényel. Az ott élő svájci embereket nem láttuk [Zsolt: én láttam egy gumibakancsos nénit az egyik tehénlegelőn valami fura gépmasinával], de nagyon sok svájci háznál volt svájci lobogó felhúzva, hogy így is kinyilvánítsák, és ezzel is erősítsék svájci öntudatukat. Svájc különlegessége a svájci boci, ami a tévhittel ellentétben nem lila, viszont nem is tarka, hanem svájci barna. Ilyen:

És a svájci bocik olyan svájci bátrak, hogy amikor a svájci vonat tőlük egy svájci méterre megy el, ők akkor is lefetyelik a svájci vizet. És mivel az ember gyermeke ritkán találkozik ilyen teremtményekkel, ezért eljön az ideje a szelfinek. Mert kell egy szelfi svájci bocival svájci zöld legelőn.

Voltunk svájci Dennerben vásárolni, vettünk svájci sajtot vákuumpukis csomagolásban. Aztán később megbontottuk, és a szagától majd' elhánytuk magunkat. Zsolt szerint az ilyen szag eléréséhez az szükséges, hogy egy hétig masszírozzuk a tehén valagát. Megszabadítottuk a sajtot a kérgétől, hátha úgy finomabb lesz, de olyannyira bűn rossz maradt, hogy svájci frankok ide és oda, egyszerűen kidobtuk.

A svájciak szép helyeken lakására találtunk bizonyítékot is, fotódokumentáltuk is, de sajnos a magyar fényképezőgépnek csúfolt szappantartónk csak a fenti minőségben volt képes elraktározni a látnivalót. Svájci utunk nagyon szép svájci völgybe ereszkedett alá, és magasabban voltunk a svájci felhők aljánál. Az, hogy lassan megyünk a bámészkodás és a helyismeret hiánya miatt, őket kevésbé zavarja. Olyannyira kevésbé, hogy mikor félreálltunk lefényképezni a svájci látképet, akkor az előttünk félreállt autó egy svájci autó volt, aminek vezetője szintén ugyanilyen céllal állt meg. 

A svájci utak néha átmennek svájci szoros helyeken is, ilyenkor mi csak húúúúúztunk, meg hááááztunk, meg nemhiszemeleztünk az autóban. [Zsolt: ez ott sokkal szűkebbnek hatott.]

Aztán... aztán valamikor átmentünk egy hídon, aminek a közepétől már Lichtensteinben voltunk. Ez Zsoltnak megint újabb pipa volt, amitől megint jól éreztük magunkat. Hamar kiderült azonban, hogy Lichtenstein sz*r hely. Pöcs módon vezetnek a pöcs tarkósfejűek a pöcsös új autójukkal meg a flancos fekete rendszámukkal. Nincsenek gyalogosaik rajtunk és a német idős turistapáron kívül, mert 500 métert is busszal tesznek meg (persze csak azok, akik még nem elég pöcsösek az autóvezetéshez). Nyilván mert ez náluk már az új települést jelenti. Mindenki rohanna az autóval kora délután, de nem tudnak, mert dugó van. Dugó meg azért van, merthogy ők 12.30-14.00 között ebédszünetet tartanak. Persze nem tudni, hova sietnének annyira, amikor ennyi idő alatt kiautózhatnak az ország másik felén és vissza is érnek. 

[Zsolt morog: autót vezető emberként teljesen érthetetlen volt számomra, hogy egy akkora kicsi országban, amit egy kiadós sörözés után kutyamódra végig lehetne jelölni széltében-hosszában, miért kell letolni az ember fiát az útról, csak mert a megengedett sebességgel halad, ráadásul előtte egy, az útkanyarulatok és forgalom okán biztonságosan meg nem előzhető soktonnás böhöm száguld, tehát az előrehaladás ott úgyis megakadna. És mind befelé, mind kifelé csak helyi rendszámmal megáldott mintavezetők jeleskedtek ebben a biztonságos közlekedést segítő műfajban.]

Mint "városnézés" közben kiderült, mi nem is Vaduzban álltunk meg az autóval, hanem az "elővárosban" Schaanban. [Pedia, Wiktoria (lánykori neve: WikiPedia) barátnőnk elmondása szerint ez amúgy a legnagyobb település e kies országban.]  A parkolóautomatájuk csak frankot fogad el. De ha feljebb mész két utcával a Fő úttól (minden településen így hívják, vajh miért?), akkor a templom oldalában ingyen parkolhatsz, de max. két órát. Kettő óra tizenhárom perc múlva is ott volt a Kisautó minden probléma nélkül, sőt, a mellette álló Pözsó, aki már előbb ott volt, mint mi, később ment el tutira, mert mi előbb mentünk el, mint ő. Na ezt kövessétek! A kettő óra tizenhárom perc meg azért lett kettő óra tizenhárom perc, mert mikor kiderült, hogy nem is Vaduzban vagyunk, akkor úgy döntöttünk, hogy inkább most már legyalogoljuk a maradék kilencszáz métert, mintsem visszamenjünk a kocsiért és újra parkolóhelyet keresgessünk, ráadásul pénzért. Szóval besétáltunk Vaduzba, ami annyira bonyolult településszerkezettel rendelkezik, hogy az ember vagy a várost nézi meg, vagy még az elején felkanyarodik a kastély felé. A kettő között nem tudjuk, van-e átjárás, de magassági szintkülönbség tutira, meg sok fa is, viszont ezt már nem volt kedvünk kideríteni.

Ellenben megnéztük a sétálóutcát, fura épületekkel, amikről aztán később kiderült, hogy például parlament. [A parlamentjük is annyira volt feltűnő, hogy már csak itthon tudtuk meg, a lenti képen a magas nyeregtetős az.]

Van nullás kilométerkövük is, ami az ország közepe, természetesen.

Voltunk a Central Plazaban is, és mivel addigra már úgy megkedveltük őket, hogy a hajukat is befontuk volna, ezért vettünk náluk svájci zászlót.

És miután jól végeztük dolgunkat, visszateleportáltunk az autóhoz, kipróbáltuk a parkoló melletti templom oldalában lévő full extrás vécét (ez volt a legjobb talán), és elhúztuk a csíkot az országból. [A papbácsi egy hangos Grüss Gott-al köszönt Bettinek, míg én vidáman mosakodtam az említett vizes blokkban. Ezzel elnyerte a Legjobbfej liechtensteini címet.][És így utólag belegondolva az Egyetlen Gyalogló lichtensteinit is.]

Lichtensteinnel kapcsolatban azért azt el kell ismerni, hogy a zebránál nem kellett két autónál többet elengednünk ahhoz, hogy átengedjenek.
További érdekességek itt, bár Wiki barátnőnk cikkét végigolvasva megerősödött bennem az a hit, hogy ez az ország egy vicc.

Rövid időn belül ismét Ausztriában találtuk magunkat, és szerencsére megint a Bodensee felé tartottunk. A szerencse pedig úgy kedvezett nekünk, hogy délután 5 körül találtunk egy parkolót a tóparttól egyautóútegyvasútiátjáróésegykeskenystrandszakasznyira, ahol hely is volt, és úgyis egy órára befizettük magunkat, ezért némi tétovázás után még egy fürdőzés is befigyelt. A vízig pacskerban, onnantól pedig botladozva a nagy gombóc alakú és algás köveken. Mire térdig bejut az ember, már nem érzi a talpát, és kábé négyszer próbált seggre esni. Tehát itt leülsz, és onnantól csúszol befelé a mélyebb vízmélység felé. Viszont a víz nagyon kellemes volt, és tiszta, és halacskák úszkáltak körülöttünk. Kibotorkálni megint vicces, de a még melengető napocskán valamelyest meg lehet száradni, aztán meg lejár a parkolójegy, úgyhogy menni kell. Egyébként itt történt, bár senki nem fogja elhinni és az illető tagadni fogja, de a férfiemberem egy szál fürdőnadrágban és pacskerban csattogott át a strandra az autótól. Botrány. Egyben történelmi pillanat az életemben... :) 

[Láttuk az osztrák Bodensee-t is. Ezzel a gyűjtemény teljes lett, de sehol nem tudtam beváltani nyereményre. Pech.]

Erre a napra még egy cél volt: Ravensburg. Igen, a játékváros. Sajnos már ide is elég későn értünk. Ennek két bizonyítéka volt: már ingyen volt a parkolás, viszont csak két üzletet találtunk nyitva, a többi már bezárt. Így sajnos már nem hoztunk Ravensburgból Ravensburger kirakót, de azért van bizonyíték arról, hogy ott jártunk:

Egyébként tényleg tele vannak tornyokkal, és egy cuki kisváros, és lehet benne pici ösvényeken lépcsőzni, de sajnos sem a könyvesboltban (roppant találékonyan Ravensbuch), sem a Müllerben nem árultak kirakót, ez pedig örök tüske marad lelkemben.

Ravensburg után annyi volt a feladat, hogy minél közelebb jussunk Füssenhez. Kicsit nehezen találtunk szálláshelynek valót, de végül akadt egy parkoló Füssen közelében a Weissensee partján, ahol már mások is ott tanyáztak. Volt ott egy Transit befüggönyözve, egy Partner, aminek túl lelkes lakói voltak [Rendesen tesztelték a lengéscsillapító rugókat az álló autóban.], meg egy lakókocsi annak ellenére, hogy az nem parkolhatott volna ott.

A kilencedik nap mérlege: nulla kirakó, négy ország, sok boci, kb. 320 km.

Esős reggeli piknikezés után Metzben kötöttünk ki. Éreztem a történelmi egyházszagot. A város érkezéskor nagyon kis bájosnak tűnt. Budapesti közlekedésen szocializálódott fejünknek roppant furán a nagy széles utcákon középen volt a buszsáv, és csak a járdák túloldalán az autós sávok. Nagyon sok templomuk van, amiből a legszebb ő volt és nem csak a virágok miatt:

Láttuk a színházat és operát, ami egy nagy épületkomplexum volt, de szerintem az egész olyan széchenyifürdős volt. Beljebb sétálva megtaláltuk a katedrálist is, és kicsit megijedtünk, hogy nem lehet bemenni, mert a főbejárat teljesen le volt kerítéselve, de aztán kiderült, hogy egy oldalajtón keresztül azért bejutunk. Haaatalmas. És meglepően sötét, főleg ahhoz képest, hogy mekkora ablakai voltak. 

A székesegyházból kifelé jövet már igazán szerencsések voltunk, ugyanis addigra kinyílt a főbejárat [úgy már nem volt annyira sötét, de sajnos így a hangulat is megfakult], így már ott távozhattunk. A városban sétálva a bájosság egy idő után valami furcsa érzéssé változott, aztán még néhány épület után rájöttünk, miért. Ugyanis egyetlen szó, vagyis inkább egyetlen szín van, amivel az egész hely jellemezhető: sárga. Barokksárga. De nem az a vidám sárga, hanem az a harmicéveújrakellettvolnafesteniésazótamégazárvíziseláztatta-sárga. De minden. Láttunk egy házat, amit épp újrafestettek. Sárgára. Kopott barokksárgára.

[Zsolt közbeszól: kívülállók számára teljesen lényegtelen, de a maximális korrektség kedvéért meg kell említenem, hogy Metzben találkoztam egy rendes, kedves és mostmutasdmeg nyelven még a franciától is elszakadni hajlandó francia bácsival.]

[Zsolt még mindig közbeszól: Metz nagyon szép példája volt annak, hogy a Madagaszkár 3-ban elhangzó "Hát máshol is dívik a kanadai munkamorál!?!" bizony abszolút nem alaptalan sztereotípia. Hétfőn 10 és 11 között úgy zárva volt minden, mint egy vasárnapi augusztus 20-án a veszprémi Kossuth utcán.]

Metzből Strasbourgba indultunk, útközben újramostuk a Kisautót az esőben, és végül meg is érkeztünk. Ottlétünk közben végig esett, így hivatalosan ez lett az esős városnézés a EuroTrip alatt. Strasbourgban az óvárosi részt néztük meg. A magam részéről ez volt az első olyan hely, ahol hirtelen megrohantak a civilizációval együtt járó elemek is, mint a hajléktalanok, kéregetők. Brüsszelben is volt már néhány, de ott még valószínűleg aludtak. Itt viszont... Plusz még a turistatömeg is, pedig azt hinné az ember, hogy esőben azért kevesebben császkálnak az utcán. 

Mint mindenhol, itt is meg kellett néznünk a katedrálist, ami kivételesen csak egy toronnyal rendelkezett. A legjobb kép, ami elkészült róla, egyben tükrözi is a kiváló kiránduló időt:

Ami viszont nagyon tetszett, hogy az oldalában lévő téren komolyzenét játszottak hangfalon a népnek, és volt hozzá kikészítve úgy két-háromszáz nyugágy is. Esőben nyilván csak mutatóba, de azért egészen kellemes és hangulatos volt tőle a hely. A tér másik oldalán egyébként egy hatalmas, klasszikus épület volt több múzeummal telepakolva. Mi csak Rohani Kapunak hívtuk, de igazából ez tényleg a Palais Rohan.

Nem ebben a városban találkoztunk a jelenséggel először, de itt tökélyre fejlesztették, hogy élet- (vagy kicsit nagyobb) nagyságú emberalakokat ábrázoló szobrokat raktak a közterületre. Volt egy komplett szoborcsoport, akik valami vigadalmat imitáltak. Voltak hirdetőoszlopok tetején gyermeküket tartó anyák (ez szerintem ijesztő), voltak botra támaszkodó öregek és mindenféle megtévesztő dolog. Akartam róluk képet keresni a neten az előbb, viszont helyette érdekesebbet találtam, és ezt most nektek is elmesélem. A Notre Dame katedrális melletti tér, amiről már az előbb beszéltem, mint kiderült, nem is oly régóta olyan lekövezett és gyalogosoknak átadott tér, amire csak úgy nyugágyakat lehet kipakolni, ugyanis egy 2009-es Gúgli Sztrítvjú fotó szerint itt még egy tágas parkoló volt. Na ezt kapjátok ki!

Természetesen Strasbourgban sem hagyhattuk ki a folyóparton történő mászkálást és hápivadászatot. Mily meglepő, itt is bírnivalóak. Ők például még arra is vigyáztak, hogy ne legyen esős a csőrük. :)

Strasbourg volt viszont az a hely, ahol végérvényesen elegünk lett a csigazabáló franciákból. Hétfő volt, a nap hétágas közepe, és még akkor is, ha esik az eső, nem hiszem el, hogy ők egyszerűen nem dolgoznak. Zárva a bolt, a butik, a vécé, a vendéglátó egység, a minden. Naplopó népség. Addigra ez már a sokadik volt a rovásukon, ami még az automata tankolás bájaival kezdődött, szóval mostanában nem vágyunk fhansziákra, köszönjük.

Ennek örömére gyorsan vissza is mentünk Dajcslándba, és továbbra is dél felé tartottunk, hogy másnap majd újabb országo(ka)t pipálhassunk ki. Konstanz volt napunk végcélja. Az utazás egészen ezen pontjáig az volt a terv, hogy kényeztetésképpen befizetjük magunkat egy éjszakára Konstanz mellett a Bodeni-tó partján egy kempingbe és aznap éjjel sátorozunk. Viszont mivel esett az eső, és úgy sz*r sátrat állítani, meg be is fülled, meg még szarabb a vizes sátrat elpakolni, és ráadásul még napokig poshadna összecsomagolva, ezért - plusz mert ilyen körülmények között egyszerűen smucigok leszünk kiadni vagyonokat - úgy döntöttünk, hogy márpedig jó lesz nekünk a Kisautóban alvás is. 

Végül Reichenau vasútállomáshoz közeli P+R-ben kötöttünk ki. Ez nem az a P+R, amit mindenhol jelölnek, hanem az eggyel kijjebbi, aminek a bejárata erősen felforgatott a parkoló oldalában dúló földáthalmozási munkálatok miatt. Ennek következtében nem túl feltűnő, hogy ide be lehet hajtani, és nem is használják sokan. Olyannyira nem sokan, hogy másnap reggel rajtunk kívül összesen két kocsi fordult meg a parkolóban. [Két perc erejéig, egy leparkolt, vezetője áthuppant a másik autóba és csikorgó kerekekkel rajtolt.]

[Zsolt közbeszól: A telekocsi rendszernek ez volt a második jele kint jártunk alatt. Szóval bárki hülyítene benneteket, hogy "bezzeg A Nyugaton nincsenek egy sofőrös kocsik" vagy ilyesmi, megnyugtatlak benneteket, elég sok autót láttunk, valamivel jobb az átlagos utas/autó arányuk, de nem számottevően. Egész számban holtbiztosan nem, de szerintem még tizedesekben sem mérhető a különbség.]

Ami még fontos, de fogalmunk sincs, mikor történhetett, hogy út közben valamikor Franciaországban megálltunk egy E.Leclerc (általam csak Löklerknek hívott) nevű miniatűr hipermarketben, mert az igazi fhanszia, és bevásároltunk sört, meg minyonos üdítőt, meg finom sajtokat és és és bagettet! A bagettek egészen sokáig húzták frissességügyileg. Az üdítőről és sörről nincs tapasztalatunk, ezért kérjük majd az érintettek beszámolóit. [Betti ezek szerint nem sejti, hogy ott nem csak szuvenírnek vettünk sört, hanem saját fogyasztásra is hoztam egyet. Jelentem, a német jobb. És egyik-másik magyar is hozza azt a szintet.] A sajtok királyok voltak. Az egyik egy lapos henger alakú penészes külsejű lágy sajt volt (ezt Zsolt tudja róla elmondani) sárga csomagolásban (ezt én tudom róla elmondani). A másik sajt pedig henger alakú volt, Brie külsővel álcázott kecsketúró volt tulajdonképpen. [Zsolt közbeszól: brie-szerű sajtba volt beletekerve az említett túró; nehéz volt vágni, de nagyon jó választás volt Betti részéről.]

A nyolcadik nap mérlege: két ország, túl sok eső, túl sok francia, túl sok vartyogás, kb. 400 km.