Vallomás

1998-ban ismertem meg Ónodi-Kellermájer Bettinát (leánykori nevén Kellermájer Bettinát). Akkor még nem sejtettem, hogy egy nap a nappalimban fog egyáltalán nemhivatalos nászutazni a férjével, Zsolttal.

Az egész ötlet még valamikor tavasszal jött, nem tudom kinek a fejéből és milyen messzire pattant ki, de jól sikerült. Mivelhogy szerény kis lakásom kihúzható kanapéja éppen 2Paci méretű, ergo kényelmesen elférnek rajta, már csak cirka 1000 km volt csak az útjukban, hogy kényelmesen megpihenhessenek rajta egy jó ideig.

A lényeges dolgokat hamar lebeszéltük, úgyhogy tűkön ülve vártam augusztus idusát, érkezésük dátumát. Igaz, borzasztó illetlen módon sikerült pont vacsorafőzés kellős közepén megérkezniük, okozva némi káoszt, de végül csak sikerült ehetőre varázsolni. Ez amúgy a mobilszolgáltatók hibája, mert a rendszer nem küldte el azonnal azt az smst, amiben megírták, hogy 2 óra múlva érnek ide.

 

 DE HÁT HOZTAK MAGUKKAL VANÍLIÁS KARIKÁT MEG CRASSSSSHT!!!!

 

Fénysebességgel bocsátottam meg, aztán felcuccoltunk a kecóba, jöttek az úti élmények, fényképek, térképek, útitervek, csomagok, meg ki tudja mi minden. (Van egy sanda gyanúm, hogy a hátizsákok fele kamu volt, nem vertek át!!)

 

A hétköznapok annyira
nem voltak érdekesek, 
én reggel munkába el, 
ők valamerre Svájcba el,
majd utána este
jött a  #
otthontali.  

 

Ezekről a napokról szólnak majd a bejegyzések, amikbe én már nyertem némi belepillantást, és előre szólok, hogy nagyon jók lesznek, úgyhogy mindenki olvassa el, jól. Kétszer. Minimum.

Én majd úgy fogom, hogy megbontom a bort, amit a Betti kéretett behűteni, majd söröztünk és ottmaradt. Javaslom, hogy tarts velem Te is Kedves Olvasó!

Joó Sándor,
amatőr költő,
a Vendéglátó, a Barátocskánk, a 110 tollából

Két napja megérkeztünk a svájci utunkról, és most már nagyon nyomja a vállunkat a teher, hogy írjunk is az ott történtekről (mert ami Svájcban történt, az a blogon marad [Zsolt: meg remélem, valamennyire a fejünkben is megmarad azért]). Ehhez képest én már vagy öt perce bámulom a laptopot, hátha jön az ihlet, de nem jön. Zsolt erőfeszítése pedig kimerül az ágybanfekveolvasásban [Zsolt: mindenki csinálja azt, amiben a legjobb, nem?]. És amikor kifakadok, hogy "Fogalmam sincs, hogyan álljak neki a blognak!... Miért mentünk egyáltalán Svájcba?", akkor azt a választ kapom, hogy "Mert ott volt Sándor." [Zsolt: Ezt meg egyenesen kár lenne tagadni. Továbbra is dédelgetett álmunk a Nagy Észak-európai Körút, de azt pénz-, idő- és gaztettestárs-hiány miatt idén is elnapoltuk vagy inkább eléveltük. Akkor jött a nagy kérdés, hogy hova mehetnénk, amire jött az Élet válasza, hogy Sándor Svájciába költözött. Mivel két éve csak beleszippantottunk az ország tehéntrágya aromától gazdag hegyi levegőjébe, a hegyek meg mindkettőnket vonzottak, gondoltuk, miért ne? Aztán Sándort is megkérdeztük, tud-e okot, hogy miért ne? Pechjére nem tudott.]

A fentieket mindenki értelmezze, ahogyan akarja, segítségképp azonban íme néhány opció (ránk nézve egyre kedvezőtlenebb tanulságokkal):

1. Úgy döntöttünk, hogy idén Svájcban nyaralunk, mert így lehetőségünk van meglátogatni Kedves Volt Osztálytársam, Barátocskám, és Igaz Koszorúslányom, a.k.a. Sándor becses személyét is a sok szép látnivaló mellett. [Zsolt: Igen, igen, ez volt a legfontosabb szempont, csak ez annyira evidens, hogy fentebb nem is gondoltam szükségesnek megemlíteni... ... ... (Parip, elhitték?)] [Betti: Biztosan.]
2. Úgy döntöttünk, hogy idén Svájcban nyaralunk, mert az északi, Nordkappig és visszáig tartó körutazásunkat lustaság, pénzhiány és egyéb okok miatt ismételten nem álltunk neki megszervezni.
3. Úgy döntöttünk, hogy idén Svájcban szeretnénk nyaralni, mert ennél messzebbre nem jutunk el, állítólag szép ország, és ott Sándorhoz bekönyörögve magunkat civilizációs bázist is tudunk használni, mert már még sokkal nyugdíjasabbak vagyunk, mint a tavaly őszi írországi kiruccanásunkon.

A helyes válasz(oka)t kérjük bekarikázni, majd a következő bejegyzések alkalmával szem előtt tartani.

Így történt tehát, hogy szabadságok összehangolása, autó javíttatása, elegendő pénz összespórolása, cicaszitter leszervezése, Gonosz Szürke Egér elcsomagolása és egyebek után útnak indultunk Luzern felé cirka másfél hétre.

Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer két idióta, egy fijjú és egy lyány. Ezek a lököttek Pacinak, Paripának, esetleg Paripnak hívták egymást, összeköltöztek, lett egy csodálatosságosságos cicájuk (Dödölle), egy tüneményes kisautójuk [Dödimobil], csendben élték nyugger életüket, aztán egy csendes januári szombat délelőttön az ágyban fekve beszélgettek, s eljutottak a sorsfordító pillanatig, hogy lényegében semmit sem fordítanak a sorsukon, minden jó úgy, ahogy van, csak ha már ilyen jók abban, amit csinálnak, akkor hivatalosan is ezt fogják csinálni. (Korabeli történészek ezt gyakran csak a "jóóó" pillanatként emlegetik, bármit is jelentsen ez. - a szerk.)

Ez a szép népmese egészen hasonlít arra, ami velünk történt. Megkérdeztem a Pacimat, hogy "mi lenne, ha?", ő meg azt mondta, "jaóó". [Betti: Azért jóóó, mert azt válaszoltam a kérdésre, hogy jóóó. Szerintem jobb, mint az elcsépelt igen. Bár már maga a kérdés is úgy hangzott el, hogy az első válasszal visszanyalt a fagyi a hátsimogatásoknak, és csak másodszorra jött az a "jaóó"... :) ] Úgyhogy alászálltunk a közigazgatás mélységes bugyraiba, hogy kiderítsük a kideríthetetlent, vagyis mi a rossebbet kell csinálnia két szerencsétlen fiatalnak, ha úgy gondolják, a házasságkötés szakmájában kívánnak elmélyedni? Nos, először is megkérdezik azt a személyt, aki már átesett a közelmúltban ilyesmin. Esetünkben ez derék húgom volt, aki már férjes asszonyként múlatja idejét, ám kiderült, hogy e téren szerzett tudását kikezdték az évek, no meg az azóta gyökerestül felforgatott államigazgatás. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy 1) írjon bátran a 1818@1818.hu címre, mert ez az adminisztrációban fuldoklónak odavetett utolsó szalmaszál kivételesen működik. A felszínen ugyan nem tart, de búvárpipaként szippanthatsz néhány korty levegőt és egy csipetnyi reményt. Két vagy három alkalommal írtam már ide és minden alkalommal kimerítő, személyre szabott választ kaptam, amely nem merült ki egy sablonválasz Ctrl+C, Ctrl+V átüétetésében, hanem az ügyintéző láthatólag felcsapta a Google megfelelő oldalait és a problémámhoz minden releváns információt kikeresett. Őszinte kalapemelés. [Betti: Valóban működik, sőt, a jó hírem, hogy az ekozig@1818.hu is!] No, tehát tőlük megkaptam az Anyakönyvi Hivatal címét, ügyfélfogadási rendjét és a dolgok menetét. Mivel többnyire ilyen 21. századi gyereknek gondolom magamat, ezért rögtön írtam is nekik egy emailt, hogy itt vagyunk, szeretnénk, tényleg, mi a következő lépés? Gyors korrekt válasz, gyakorlatilag a dátum volt a következő kérdése, no nem az, hogy mi mikor mennénk adategyeztetni, hanem mikor lenne Anagynap. Megmondtam és rögtön le is foglalta nekünk és elküldte a tennivalókat és ezen a ponton egy kicsit vissza is nyertem a hitem az ügyintézési világban.

Március 13-án látogattuk meg a legmorcosabb anyakönyvvezetőt a hivatalban adategyeztetési célzattal, ahol tudtuk, biztosan tudtuk, hogy lesznek olyan kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ, de még olyanok is, hogy azt sem, hogy ilyen kérdés létezik. Szerintem egészen sokáig bírtuk, név, igazolványok, stb. Megy ez! Aztán kaptunk egy KSH adatlapot. Éreztem, hogy baj lesz... fel is tettem a kérdést, hogy az iskolai végzettségnél most mit írjak, mert tetszik tudni, ott abba a Lovassyba jártam 6 osztályos gimibe és hogy akkor ez 6 általános + 6 gimnázium vagy inkább maradjunk a konvencionálisabb és statisztikailag jobban értelmezhető 8+4-nél? Utóbbi. Betti 4+8 vetésis évét már meg sem kérdeztük. Aztán megkérdeztük, hogy egy egyetemen szerzett BSc diploma az adatlap szerint inkább főiskolai vagy inkább egyetemi végzettség. Kedves Olvasóink, kérjük tegyék meg tétjeiket! Aki helyesen válaszol, azok között kisorsolunk egy hétre elegendő elégedettséget! Mindenki választott a két válaszlehetőség közül? Nagyszerű! Jöjjön tehát a válasz! ... dobpergés ... hatásszünet ... ... ... ... Főiskola. Ta-daaam! Lépjünk tovább, most jön még a neheze, jöttek az extrák, amiket kérhetünk. Aki még ezen kérdéssor előtt van, annak tájékoztatásul mondom, hogy minél több tételre mondod azt, hogy nem, annál kisebb és jelentéktelenebb és büdösebb sz*rkupacnak fognak nézni. Mi bátrak (és a végére nagyon kicsik, nagyon jelentéktelenek, nagyon büdösek és nagyon kupacok) voltunk és egy kivételével (gyűrűhúzás? - ha lesz addig gyűrű...) sorban (gyertyagyújtás? - ezt még legalább tudtam, mi) mindenre (szülőköszöntés? - ki köszönt kit?!? mindegy, nem kell) következetesen (homoköntés? - azmiaz?) és határozottan (pezsgőzés? - na, erre legalább volt indokom, a banda fele vezet, a másik fele kiskorú, de indokot nem kérdezett) nemet mondtunk. Kivéve a zenét. Azt akarunk, az lesz. Itt sajnos pont a "nem" lett volna a jó válasz, de ha már így akarjuk, akkor írjuk ki CD-re, rendes CD zeneként (nem ám valami szar .mp3 vagy más...) ebben-meg-ebben a sorrendben, ha gondoljuk, hozzuk be kipróbálni. Így lesz, köszönjük, nem, ne tessék kinyitni az ajtót, ilyen kicsi-jelentéktelen-sz*rkupacként az ajtó alatti résen is kiférünk. Történt mindez Veszprémben, a Gergely-naptár szerint 2017. március 13-án reggel. Hétfő volt és változékony idő, tudjuk be ennek.

Teltek múltak a gondtalan hetek, szereztünk Bettinek ruhát, cipellőt, karikagyűrűket, tanvakat, cukrászdát, jó időt. Család és egy-két kóbor barát meghívva, de mivel munkanapra esett Anagynap (május 5. péntek 11 óra) senkit nem akartunk ezzel szívatni, így aki tudott, eljött, aki nem, nem. A barátoknak kimondottan szerveztünk egy másik (ez kivételesen még most is jövőbeli) alkalmat szeptember 9-re, ahol egy NemLagzi kerti party ürügyén örülhetnek nekünk. Szóval felvirradozott Anagynap, mi pont ugyanúgy keltünk, mint máskor, csak nem dolgozni mentünk. Ami csak félig volt igaz, mert végülis a Lechner parkolóba mentünk, begyűjteni a Kisautót. Eddigre már megvolt minden tanú is. (Betti-tanú szerepében Rita, Zsolt-tanú szerepében Viktor, <főcímdal>, ...) Bevágódtunk a Kisautóba Veszprém felé én ültem a volánhoz és ez valószínűleg nem volt baj, mert úgy elkezdett esni, hogy na. Lényegében autópályás vízisíztünk a megyeszékhelyig, de legalábbis az autópálya-lehajtóig bizonyosan. Azért ahogy közeledtünk a csodálatos húszemeletes tornya felé, a felhők elkezdtek oszladozni, az eső elállt, még ímmel-ámmal a nap is kisütött. Rita (tanú, időjárásfelelős és még ki tudja hány funkcióval bír?) kitett magáért.  Az út hossza (mint utólag kiderült) pont egy troll-lista hosszáig tartott. A troll-lista az a zenei válogatás, amik közül akkor válogattunk volna, ha valóban polgárpukkasztó esküvőt raktunk volna össze. Betti bizonnyal örömmel be is teszi ide a lejátszási listát, ha valakinek lenne kedve meghallgatni.

[Betti nagy örömmel be is teszi ide a Lejátszási Listát, valamint kér minden kedves olvasó hallgatót, hogy kösse be a biztonsági övét. Egészen pontosan huszonhat darab, jobbnál jobb, esküvőre meg aztán egészen odaillő zenemű. Mert ha nekiállsz esküvőre zenét összeválogatni, csak olyan dalok jönnek majd veled szembe, amikkel széttrollkodhatod az esküvődet.]

Leparkoltuk a Kisautót a nagyonszép-nagyonúj parkolóházban majd elmentünk a Várba készíteni néhány fotót, mivel Viktor hozott magával fotóapparát és némi fotótudást is (tanú, fotós és még ki tudja, hány funkcióval bír?). Kipp-kopp és Tipp-topp voltak a kaszkadőreink, hogy legyen néhány olyan kép is, ami jól néz ki.

Aztán ahogy elegendőnek ítéltük az elkészített fényképek mennyiségét, visszaindultunk a Hivatal felé, közben szemtanúi lehettünk valamilyen veszprémi egyetemisták körében divatos pohár-imádó szeánsznak. Mire leértünk a Hivatal épületei elé, családjaink már szép számban gyülekeztek. Puszik, ismerkedések, örülések, újabb fényképek. Vállalva a felderítő szerepét, Viktorral közelebb óvakodtunk az épülethez, a portát uraló bácsitól megtudtuk, merre találhatók a mosdók és hogy még tart az előttünk lévő esküvő (félóránként jöttek-mentek a házasodni kívánók). Kérdésnek álcázott vádként szegezte nekünk, hogy a fotósunk-e az a tapló fotós, aki benyitott az amúgy zajló esküvőre, de ezt elutasítottuk és a jobb hangulat kedvéért morogtunk vele közösen is egy kicsit, hogy hát milyen emberek vannak. (Később kiderült, hogy az utánunk következő esküvő fotósa volt az illető, ezúton is gratulálok neki.) Amikor az előttünk házasságot kötők végeztek, betereltük magunkat a kis előtérbe, ahol már mindenki nagyon izgatott volt. A tanúkat igazoltatták, szerencsére sikeresen. Aztán jött egy mosolygós hölgy és elkérte a gyűrűket. Odaadtuk. Aztán bemehetett mindenki, Bettit és jómagamat leszámítva. Aztán felcsendült a bevonuló zenénk {Parip: ebből csinálj linket, ha tudsz} [csináltam], az anyakönyvvezető még kereste gyorsan a másik tanút (Rita bement elsőként, Viktor pedig még fotózni akart, de aztán szóltak, hogy itt rend van, menjen már be), aztán jöhettünk mi. Leültünk. Őszintén szólva az ott elhangzottakra nem nagyon emlékszem, de ez nem az anyakönyvvezető hibája, szerintem a Lovassy udvarán szigorúan 30+ °C-okban végigállt évnyitók, ballagások, évzárók, stb. kiégették az agyam azon részét, ami a hivatalos és félhivatalos szövegek tárolásáért felel. A diplomaosztómról sem tudok egy szót sem felidézni. No de nem annyira elkalandozva, viszonylag hamar eljutottunk addig a részig, amikor az anyakönyvvezető feltette az egyetlen vizsgakérdést. Erre egy hete magoltam akkor már a választ, erre megmondta, hogy mi a jó válasz. Pfff. Üsse kő, máskor is tanultam már feleslegesen! Igen, igen. Gyűrűk. Aztán firkáltunk papírokat. Aztán még egy csomó furcsán hosszúnak tűnő ideig az anyakönyvvezető beszélt még, de nem emlékszem, ha valaki emlékszik, bátran írja meg. Volt egy Ady-idézet.[Én is csak erre emlékszem... Azt hiszem, hogy a vetésis 30°C is hasonló hatással van az agyra, mint a lovassys.]

Aztán gratulált nekünk, aztán kis családunk is mind odajöttek és gratuláltak. Ezzel tény, hogy nem siettünk (ki az, aki siet ilyenkor?), de véleményem szerint egész gyorsan ment ez is, mégis, miután az utolsó gratuláció visszhangja is elült, nagyon finoman és illedelmesen ki lettünk penderítve a házasságkötő teremből. ("Közben odakint szépen kisütött a nap, nagyon szép képeket lehet készíteni a Zsuzsi szobornál"). Hát mentünk megnézni a napsütéses Zsuzsi szobrot, de a bejárat előtt már ott tornyosult az utánunk jövő csapat és bár a menyasszony torka szakadtából kiabálta, hogy ne csináljon már mindenki fotót, mert hát van fotós és mindenki megkap minden képet, azért csak kattogtak a telefonok. Viszonylag hamar elvesztve türelmünket, belegyalogotunk pár képbe, hiszen a patthelyzetet (nekünk ki, nekik be kellett volna mennünk) másképp nem tudtuk feloldani. Aztán készítettünk pár képet, ezek azóta már a felhőben is megtekinthetők {Parip: ebből is csinálj linket, kérlek} [csináltam], jó nézelődést hozzájuk! [Válogatás nem történt, így a mutatóujjfényképezőstől a homályosig mindenki mindent megtalál benne. Vállaljuk.]

Ezután elindultunk a Daiquiri felé, ami egy cukrászda és ahol elfogyasztani terveztünk néhány üccsit, sütit, fagyit. Közben sajnos többen elköszöntek, munka, egyéb elintézendők vagy alváshiány miatt. A cukrászdában kaptunk több asztalt is, de lakberendeztünk és csináltunk egy nagyot. Ettünk (én pl. egy nagyon finom gyümölcsös-túrós kelyhet), ittunk (én pl. Almdudlert), beszélgettünk, nevetgéltünk, készítettünk még pár fotót, KippKopp kiakasztott pár embert (Zsuzsát és Didust biztosan) a brake tudásával, aztán szépen elszállingóztunk, ki-ki a saját útján.

A két tanúval még hivatalosak voltunk egy ebédre Gizihez, így arra felé még tettünk egy kitérőt. Viktor felajánlotta, hogy hazafelé vezet, így Bettivel, Ritával no és persze a házigazdákkal koccintottunk, aztán ettünk. A Gizinél elfogyasztott ebédek terén már rendelkezem némi tapasztalattal, szerintem egészen jól tudom, mikor miből mennyit szabad enni és inni, hogy utána még éppen tudjak gurulni és ne maradjak a hátamon fekve, mint egy szerencsétlen bogár. Azt viszont most határozottan váratlan, szinte már aljas húzásnak éreztem, hogy a leves után felszolgált főfogás (vadas gombóccal) után még nem a desszert következett, hanem egy második főfogás! Ami után persze még jött a desszert. Így aztán egy komolyabb ételmérgezés határán töltöttem a délután nagyobb részét, de aztán mikor mindenki elegendő erőt gyűjtött, elindultunk vissza Pestre.

Az autópályára felérve elkezdett ömleni az eső, szinte megegyező intenzitással próbálva lemosni minket az útról, mint reggel. De Viktor vigyázott a Kisautóra és ránk is, így gond nélkül felértünk. Koccintottunk még egyszer a tanvakkal, iszogattunk, beszélgettünk, aztán mentek ők is haza.

A mi életünk pedig egy rendkívül pici (közben valahol mélyen mégis hatalmas) változástól eltekintve pont úgy zajlik tovább, ahogy előtte. [Most már eggyel több fontos papírra kell vigyázni.] [Zsolt: És leégés esetén már nyomot hagy az Egy Gyűrű...]

Kezdem a töredelmes vallomással, hogy trehány vagyok. [Betti: Akinek nem egyértelmű, annak mondom, hogy Zsoltról van szó. Ő írja ezt magáról. Én sosem állítanék ilyet.] Na, most, hogy mindenkinek koppant az álla, felszedte, visszaillesztette, írom is tovább. Szóval az úgy volt, hogy bár a lenti sorokban leírt események 2017. év április hónap 8-9-10. napján történtek, én számtalan figyelmeztető (lövés) ellenére csak egy tikkasztó júniusi estén fogtam neki a gépelésnek. Az vessen rám követ, aki messze van és nem tud célozni! Kifogásom rengeteg van, nyilván egyik sem érdekel senkit. Megértem.

De ha már úgy alakult, hogy én épp itt írogatok, Ti meg egy jövőbeni pillanatban majd épp olvassátok ezt, akkor a kereslet-kínálat valahogy mégiscsak egymásra talált, tehát még nincs minden veszve.

Történt tehát, hogy egy szép áprilisi hétvégét megtoldottunk egy hétfővel, hogy legyen már hosszabb. Tettük mindezt alapvetően egy koncertért, amit Jamie Winchester és Hrutka Róbert neveivel fémjeleztek és nem azért, mert aznap volt a névnapom. Kitaláltuk jól, hogy erre a hosszított hétvégére elmehetnénk Veszprémbe, állatkertezni, bevinni az összeesküvéses zeneválogatást a Zanyakönyvvezetőhöz meg persze koncertálni. Gaztettestársul Ritát választottuk, ő meg elszegődött gaztettestársnak. Agyaltunk rajta, hogy esetleg pénteken elinduljunk már a messzi Dunántúl legszebb Veszprémjébe, de végül nem tettük, szombatra halasztottuk az indulást.

Felvirradt hát a szép április 8-a (szombat), s mi Dödölle úrhölggyel és Ritával felszerelkezve bevetettük magunkat a Kisautóba és irány Veszprém! Megérkezés, lepakolás, cicakklimatizálódás, helyeken osztoszkodás, lazulás. Este azért összekapartuk magunkat és megcéloztuk a vidéki város fellegvárát A (igen, nagybetűvel) Plázát, s benne a Cinemavárost, s meglestük a Kincsem című filmet. Rita először, mi Bettivel másodszor, (spoiler veszély!) van benne cica, kutya és meglepő módon ló is. Ekképp hangolódva a másnapi állati megmérettetésre hazasétáltunk, én húgoméknál húztam meg magam a kényelmesebb logisztika érdekében, amit talán egyedül Dödi sajnált valamelyest.

Vasárnap reggelre virradva kényelmes ébredési idő után átslattyogtam a csajokhoz, hogy akkor menjünk állatkertbe. Ők frissen és üdén vártak, Betti vezetési vágytól hajtva a volán mögé is pattant, s úgy elvezette a Kisautót a Veszprémi Zoo-hoz, hogy csak na. A parkolóban majdnem egy teljes kört tett, mert a viszonylag korai időpont ellenére a csekély férőhelyű parkolóban már nem sok hely volt. Végül egy éles kormánymozdulattal és kézi féket berántva ügyesen becsusszantotta Corsa B típusú versenyszemély[ésteherhordó]gépjárművünket egy szabad helyre és már mehettünk is Kittenberger Kálmán nevét viselő, az elmúlt évtized alatt jócskán megújult, megszépült és kibővült intézmény felé. A kapunál szereztünk jegyet, majd engedtünk a fényképkommandó szelíd nyomásának és egy Kispanda fotójával összeálltunk egy fotóra, amit majd távoztunkkor vehettünk meg és át. De most még nem árulom el, hogy vajon megvettük-e az így készült képet. Bi-bi-bííí!

Első utunk a "Kölyökdzsungel" fantázianévre keresztelt inkább-beltéri-játszótér-de-amúgy-egy-kicsit-hüllőház-is épületbe vezetett, amely régen majomház is volt még. Teljesen elámultam azon a mászókarengetegen, amit a gyerekek hatalmas örömére odavarázsoltak, de tisztelettudóan üdvözöltük azt a néhány hüllőt, akik (nyilván nem kis stresszel megfejelve) itt lakoztak. Az épület után a szabad tér várt ránk, s elindultunk az ormányos medvék felé, akik elég aktívan túrtak, még a reggelire kapott élelem maradékát próbálták összevadászni. Utána egy kevésbé széles utat választva a hegyi kecskék hegyoldala felé vettük az irányt, de azon kívül, hogy a bak szépen megmutatta méretes szarvait, nem sokat foglalkoztak velünk, ők is a takarmányt majszolták az árnyékban. Választott utunk sajátosságainak köszönhetően az első madárröpdét-úsztatót felülről szemlélhettük meg, ahol ekkor nem volt még nagy élet, egy kacsa úszkált csak, a többiek csak álldogáltak, tollászkodtak. Bezzeg a szomszédban a vörös macskamedvék! ...közül az egyik a fán szunyókált, ahogy ez már lenni szokott náluk. A másik viszont éppen valami nagy őrjáratozásban lehetett, mert elég sok métert tett a mancsaiba, szigorúan ügyelve arra, hogy az egyszerre sok irányból fotózni kívánó látogatók közül egy se tudjon képet készíteni róla, aki "olyan cuki". Mivel az egyik kifutót fentről nem tudtuk rendesen megszemlélni, kitartóan hortyogó lakóikat lentről is meglátogattuk. Mosómedvéék azonban nagyjából annyi időre szüntették be alvó tevékenységüket, míg egy picit még összebb kucorodtak (lásd lentebb), bár piros pontot kapnak azért, hogy mindezt legalább látogatóbarát módon tették, kifutójuk közepén egy nagy kövön.

A fejesvölgyi "főutat" követve kérődző barátainkat is köszöntöttük, antilopék tolongtak a gyerekek által kínált zoocsemegéért, szomszédságukban kenguruék pedig csak flegmán heverésztek, üldögéltek vagy épp a seggüket tisztogatták. Megpróbáltuk meglesni a fekete medvéket is, akiket ugyan több oldalról is meg lehet tekinteni, ők mégis tudnak úgy helyezkedni a kifutóban, hogy Veszprémben rejtőnek semmiképpen nem tekinthető színük ellenére se vedd észre őket. Másodszori arrajárásunkkor tudtuk csak megpillantani őket, s meg is állapítottuk, hogy fekete barátaink nem olyan nagyok, mint barna társaik. Mindeközben az ekkor még nagyrészt árnyékos kifutójukban a gyűrűsfarkú makik csoportos napfürdőzéssel múlatták az időt. Még nem láttam őket így viselkedni és nem is vagyok biztos benne, hogy a napnak örültek, mert ekkor a nap és a kifutójuk ajtaja egy irányba esett, szóval lehet, hogy csak a gondozót és a vele érkező égi mannát várták. Mindenesetre jópofák voltak és a testtartásuk megért egy-két fényképet.

A makik után a vörös varikat csodáltuk meg, akik szintén napfürdőztek, bár ők inkább az oldalukon fekvő könyökölve fejtámasztós hetéra pózt választották. Eleganciájában és szokatlanságában semmivel sem maradtak el a csíkos farkú bandától. Szomszédjaik, a sörényes juhok nagy francok voltak. Kifutójuk egy része sík, látogatók ott bámészkodhatnak, ám hátrébb van még egy nagy részük, ami egy dombra fut fel. Ezek a juhék azt találták ki, hogy sorshúzás után a "balek" lent marad, így a látogatók őt kiszúrják, nézik, fényképezik, ezalatt pedig a többieknek (köztük a kicsiknek) nyugtuk van fent a dombtetőn. A módszer működött, nem mindenki vette észre a csapat nagyobb részét.

Ezután egy kicsit elköszöntünk az állatkert állatkerti részétől és bejártuk a tanösvényt, amit kialakítottak az egyik bővítés során. A szénégető részt kihagytuk, annyira senki nem akart dombot mászni, de az információs táblákat elég ideig bámultuk, hogy úgy tűnjön, olvassuk őket és amúgy láttunk egy mókust is, aki épp a kerítés alatt kommandózta át magát. Egy falusi élet nélkülözhetetlen szerszámait bemutató kis pihenőkunyhóban pótoltuk az ezidáig elvesztett folyadékmennyiséget és átcsaptunk egy kis hídon a ragadozósorra, ahol a hópárduccal kezdtük a szemlélődést. Aki azt gondolná, hogy egy verőfényes áprilisi napon a hópárduc bundája nem olyan jó rejtőszín, annak csak akkor van igaza, ha a szóban forgó nagymacska árnyékban fekszik. Barátaink szerencsére árnyékosabb részt kerestek, de a napfoltra eső részeik lényegében láthatatlanok voltak. [Betti: Szerintem tökéletesen mindegy, hogy hol fekszik, sosem látni normálisan.]

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, mennyire örültem és mennyire örülök még mindig, hogy a nagymacskák (és amúgy a többi állat is) testméretéhez mérten nagynak számító kifutót kapott még kb. 10 évvel ezelőtti bővítésnek köszönhetően. Van ennek rossz oldala is, pl. hogy a nagy kifutóban bizony időnként messze vannak az állatok, nem lehet olyan jól látni őket, mintha egy gyufás doboznyi betonkockában tolnák az orrod elé. Cserébe én sokkal nyugodtabbnak és boldogabbnak látom így az állatokat, hogy van terük, s szerintem sokkal természetesebben is viselkednek (amint azt a következő kifutók lakói alá is támasztották).

Szervál barátunk szerintem sok évvel ezelőtt is pontosan ebben a pózban feküdt és pontosan ennyit csinált, de meg is értem, mert egy sorra került a világ legádázabb vadjaival: nyulakkal. Ezek a vérivó dögök át is másztak mások ketrecébe, nem csodálom, hogy az egész soron rettegtek az állatok.

Talán egyedül a sivatagi rókát nem hatotta meg nagyon a vérszomjas kapafogúak jelenléte, ő (pont úgy, mint budapesti fajtársaik) nagyban durmolt, fülével takarózva. A sivatagi róka fotózása amúgy nem azért nehéz, mert hogy bemozdul a jószág (erre kicsit az esély), hanem hogy észrevedd, mert szeret elbújni. Veszprémben erre nem sok esélyt hagytak neki, kénytelen volt a kifutója sarkában szunyókálni.

A ragadozósor másik felén, ahol a (nyulakhoz képest jámbor) nagymacskák kaptak helyet, igen élénk élet zajlott. Hiúzéknál cseperedő kamaszok pihegtek egy kupacon, bár egyikük igen kitartóan kergetett egy pimasz lepkét, az ízeltlábú vadászatáért még testvérei kényelmes kupacát is hátrahagyta.

Tigriséknél nagy heverészés volt, serdülő korba lépő tigrincsek viccesnek gondolták a tavacska partján heverésző felnőttet piszkálni, akik ezt heves mordulásokkal jutalmazták. Szomszédságukban az oroszlánok tespedtek oroszlánhoz méltón, bár időről időre a két faj egy-egy példánya megérezte a másik szagát, meglátta a másikat a vízátfolyás kis résén, ilyenkor némi morgással adták egymás tudtára, hogy jobb, ha mindenki marad, ahol van. Maradtak. Az állatok királyának ugyanis nagyon fontos dolga volt, már az állatkertbe belépésünkkor lehetett hallani a hangját (akkor még nem tudtuk, hogy ő az), amint próbál utódot csempészni valamelyik nőstényoroszlánba. A 18-as karikát lefelejtették a kifutóról, de amikor arra jártunk, épp nem is volt arra szükség. A kiszemelt nőstény elunhatta a próbálkozásokat, mert némi morgás és néhány erőteljes odakapás segítségével elzavarta a tétova hímet (hozzáteszem, hogy a nőstényoroszlánok majd' mindegyike akkora vagy nagyobb volt, mint a hím, így nem csodálom, hogy meghunyászkodott őfelsége).

Bekukkantottunk a kapucnis majmok és tapírok felé, de aztán visszatértünk a fő csapásra és a bagoly- és sasröpde mellett elhaladva a patások felé vettük az irányt és egyben az általam ismert állatkert vége felé. A patások kevesebben voltak, mint gondoltam, axis szarvasok és guanakok laktak az egyik oldalon, a másik oldalt viszont makiröpdévé alakították. Ekkorra azonban épp egy kicsit beborult és a makik reggeli napelemes töltődése nem bizonyult elegendőnek, így az okos jószágok egy lassan, de folyamatosan változó gömböcöt formáltak, hogy melegen tartsák magukat. Váltakozott, hogy épp kik kerülnek kívülre, de a sok farok azért még őket is védte valamennyire. Bár kétségtelenül kiakasztották a cuki-métert, neveltetésünknek, életfelfogásunknak, no meg olvasási és szövegértési képességeinknek köszönhetően képesek voltunk megállni, hogy ne piszkáljuk őket, ám ez nem ment mindenkinek, annak ellenére, hogy másfél gondozó főállásban szajkózta a "neb*szt*sdamakikat" rigmust. Lehet, hogy nem ezeket a szavakat használták, na. Mindenesetre úgy gondolom, hogy egy gyerekét legeltető felnőttnek illene annyira értelmesnek lennie, hogy ezt hallva nem nyomkodja a gyerekét közelebb, hogy "simogasdmegolyancuki". Kimondottan örültem, mikor az egyik gyerek rászólt a szüléjére, hogy "De hát nem szabad!".

Ekképpen megbizonyosodva a felnőttek és gyerekek értelmi képességeiről alkotott elméleteim helyességéről tovább mentünk arra, amerre egykor egy kijárat volt, s át lehetett sétálni a "gulya-dombi részre". Most ezt egy alagúttal helyettesítették és a "gulya-dombi rész" egészen megváltozott, még a fejesvölgyi résznél is tágasabb kifutókkal, modern állatkerti légkörrel fogadott minket. Itt már sokat kellett sétálni, hogy egyik állat után a másikat csodálhassuk, de kimondottan tetszett, hogy mennyi helyet kaptak és főleg a mozgásigényes állatok. Elhaladtunk az ecsetfülű disznók és a flamingók mellett, majd odaértünk a sztárhoz, aki a tevecsikó volt (nem sokkal korábban született), akit a csapata nagyon védett még a kameráktól is, sokan, sokáig próbáltak róla tiszta képet elcsípni, s bár sikerült nekünk is olyat készítenünk, amin csak ő szerepel, az alábbit autentikusabbnak találom, mert inkább ez az életkép volt a jellemző.

Volt egy kis állatsimogatós rész kecskékkel, ezt kihagytuk, ahogy a dinoaszurusz-röpdét is, mert le volt zárva. Igen, a veszprémi állatkertben dínók is vannak. Bi-bi-bí! Az óriáshüllők helyett így a majomröpdét néztük meg, s azt gondoltuk, itt lesznek majd jól a csimpánzok, akik közül a legbölcsebb pár éve csókot dobott Betti kishúgának. De nagy szomorúságunkra nem voltak csimpánzok. A láthatóan nagyobb termetű majomszabásúaknak berendezett kifutó egyik felét páviánok, a másik felét [ismét a gyűrűsfarkú] makik foglalták el, akik ezek szerint erősen túlszaporodtak az állatkertben. [Valójában három helyen is találkoztunk nem kis csapatukkal.]

Elsétáltunk még Pablo, az orrszarvú felé (meg persze akkor már megnéztük a többi orrszarvút is, valamint felmentünk a szavanna kilátóhoz, ahonnan a gulya-dombi állatkerti rész közepét elfoglaló nagy legelőt lehetett belátni. Innen láttuk a zebrákat, zsiráfokat, orrszarvúkat, antilopokat, amint mindenki megy a saját dolga után. Az elefántokat is meglestük, bár ezt már ülőhelyzetből, a büfénél, ahol élelemmel és kávéval is feltöltekeztünk az utolsó roham előtt. Ormányosék kifutója még nagyban épült-szépült, ebben nagyon tevékenyek voltak ők is, a kerítés környékén gyakorlatilag mindent megmozgattak, hogy a kinti zöld növényekből valamennyit el tudjanak csípni.

Újabb hatalmas meglepetés volt számomra a fóka, illetve mellette a pingvinmedence. Nagyon szép helyet kaptak, bár talán egy kicsit több árnyék lehetne a környéken. A pingvinek közül többen be is merészkedtek a vízbe csobbanni egyet, a fókák pedig persze egy pillanatra sem álltak meg boldog ide-oda úszkálásuk közben. Őket egy süllyesztett folyosónak köszönhetően oldalról is meg lehet tekinteni egy üvegfalon keresztül, a fénykép is akkor készült, mikor közel úszott egyikük.

Ezen a ponton már kezdtünk fáradni, kb. úgy éreztük magunkat, mint ez a láma/alpakka. Ők még mindig jópofák, bár túl sok mindent nem csinálnak, kérődznek vagy fekszenek.

Utolsó állomásunk egy nagyon nagy, cirkuszi oszlopokkal megtámogatott röpde volt, amit sajnálok is kicsit, hogy a végére hagytuk. Többféle madárfaj békén megfért benne, bőven van hely repülni is, középre pedig egy kis patakot imitáló vízcsobogást is betettek, a végén tóval. Hangulatos hely, bár rossz felé indultunk, így a tájékoztató táblákat csak a vége felé találtuk meg, de a skarlát íbiszt már úgyis ismertük régebbről, így legalább róla tudtuk, kicsoda.

Ezután még visszamentünk a főbejárathoz, ami még pár száz métert hozzáadott a megtett kilométerekhez, s itt megvásároltuk a látogatás elején készített képet. Bamm! Na, ki tippelt erre az elején?!

Aznap már nem sok mindent csináltunk, társasoztunk, ejtőztünk, pihentünk, amennyire rémlik, még pizzát is rendeltünk. Hétfőn késői kelés után elmentünk az anyakönyvi hivatalba, leadtunk a zenelistát az akkor majdani, most már múltbeli esküvőhöz, aztán este elmentünk az egykori Séd mozi, most Hangvilla nézőterére meghallgatni Jamie-éket. A koncert nagyon jó volt, Betti remek helyet szerzett nekünk (második sor közepe), a koncert után pedig még este visszajöttünk a nagy büdös fővárosba és már saját ágyikónkban hajtottuk álomra a fejünket. [Zsolt nem fogja tudni szavakba önteni, és én sem nagyon, de annyira jóóóóó voooooolt! Az utolsó koncertjeik alkalmával még fiatal egyetemista voltam, és nagyon hiányoztak azóta az életemből. És most ... hát szóval hű. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy kultúrkoncerten nem ildomos annyira táncikálni az ülőhelyen. De majd szeptemberben jól megyünk a nem-wood-and-strings performanszra is, és majd ott aztán előbújhat belőlem a féktelen leányzó!]

Zárógondolatként talán annyit írok, hogy a veszprémi állatkertet bátran ajánlom mindenkinek. Számomra nagyon szimpatikus, hogy sok helyet próbálnak adni az állatoknak, akik ezért elég hálásnak tűnnek. Nyilván nincs olyan látogatószám, mint a fővárosi állatkertben, így nem kell hiper-szuper csodákat várni, bár az új része szerintem még ezeket az elvárásokat is teljesíti. Kicsit még lehetne talán rendet tenni az állatok elhelyezésében, fura volt nekem néha, hogy pl. kenguruk mellett fekete medve vagy kacagó jancsi mellett nyulak, de ezek meg nyilván az adottságok, amikkel gazdálkodniuk kell az üzemeltetőknek. Lényeg a lényeg: menjetek Veszprémbe, menjetek a veszprémi állatkertbe! [Mer' az jó.]

Folytatva méltán elhíresült és megkezdett sorozatunkat, ezúttal úgy alakult, hogy ellátogatunk a Gyöngyösi Állatkertbe. Ha röviden el szeretnénk mondani, milyen volt, azt mondanánk: .... nem tudom, mit mondanánk, merthogy azóta sem igazán találtuk meg a megfelelő szót. Bár talán a feledhető lenne a legjobb. Nyilván nem ok nélkül tartott egy hónapig, hogy rávegyem magam az írásra is. [Zsolt: A helyzeten lustaságom csak tovább rontott, tetemesen halmoztam a késést.] De kezdjük a legelején.

Az itt van. Mármint a történet legeleje. Állatkertről beszélvén egészen jó poén lehetne a legelője is, de ez nem olyan állatkert. (Ezért elnézést kérek mindenkitől. És ha már elnézést kérésnél járunk, akkor azért is elnézést kérek, amiért ez a bejegyzés nem lesz olyan színvonalasan hangulatos, mint amit megszokhattatok.) [Zsolt: Pacikám, ne légy ennyire borúlátó. A T. Olvasók majd ítélkeznek, mert hát ilyenek. De kár a töltött fegyvert előre a kezükbe adni, ha akarják, majd megkeresik, megtöltik, stb.]

Tehát hosszú szünetet követően, a nép akarata előtt meghajolva - no meg betervezve egy molyos könyvcserét - úgy döntöttünk, hogy Gyöngyös felé vesszük az irányt. (Ezt a városnevet olyan nehéz elsőre helyesen legépelni, hogy nagyon, úgyhogy ha elírom, nem biztos, hogy lesz kedvem mindenhol kijavítani. Olvassátok távol-keleti tájszólással Giongiosnak, úgy sokkal mókásabb.) És habár a könyvcsere nem jött össze, azért annak mindenképpen örülhettünk, hogy mindenre elszánt [gaz]tettestársaink, ismertebb nevükön Ági és Dani ismételten velünk tartottak. [Zsolt: a színvonalról annyit, hogy már ők is inkább csak odafelé tartottak velünk, hazafelé már másfelé mentek. Ennek fő oka persze, hogy máshol lakunk, mint ők. Visszagondolva, voltak itt rossz ómenek dögivel...]

Már az eddigiekből is látszik, hogy ez a nap nem ígérkezett egy egyszerű napnak. Aztán úgy folytattuk, hogy 8 helyett 9-kor, majd az helyett majdnem fél 10-kor indultunk útnak a Kisautóval. Hittünk a Wazének, aki nyilván nem azon az úton vitt ki minket a nagyfaluból, amit akár Zsolt, akár én tippeltünk volna, hanem egy harmadikon, de szerencsére így is megállhattunk az M3-as lámpás kereszteződésében, amit továbbra is bizarr jelenségnek tartok.

Az emelt körforgalmak, szeletelt tégla mintás falvak túlélőjeként a bulikocsi végül begurult Gyöngyösre, aztán gyakorlatilag átgurult rajta, aztán kiderült, hogy az az állatkert annyira az elképzeltnél is sokkal kisebb, hogy gyakorlatilag alig van parkolója, és ami hely van benne, azt sem tudjuk kihasználni, mert:
1. az emberek balf*sz módon tudnak csak ferdén parkolni, ezért az üres helyre nem férsz be,
2. ami hely még marad, oda a p*cshosszabbított apuka beáll a piros bömójával motorbőgetve, hogy anyának és a trónörökösnek véletlenül se kelljen tíz méternél többet gyalogolni a bejáratig.
[Némi forgolódást, házőrző kutya bőszítést és egy csipet szerencsétlenkedést követően] Azért leleményesek voltunk, és követtünk az előttünk szintén pórul járt autóst, akinek a gondozó hölgy kedvesen elmondta, hogy álljon odébb a másik parkolóba (ja, nevezhetjük így is az egymás mellé lerakott betonlapokat rozsdás vassal elkerítve). Nekünk ezt már nem mondta el, így csak a megérzéseinkre hagyatkozhattunk. Végül sikerült beállni az imént említett autós mellé. (Neki ezúton is őszintén gratulálunk, amiért két helyen fért csak el egy üres parkolóban.) (És igen, mindenkit lefikázok, mert ilyen vagyok.)

Na hát aztán a bejáratnál álló jegyárusító bódé zárva volt, de szerencsére a büfében lehetett jegyet kapni, amit annyira nem ellenőriztek le, hogy feltehetően még ma is újrahasznosítható. [Aki esetleg (megkésve) itt szeretné elverni a lejárni készülő SZÉP kártya összeget, felejtse el, mert nem elfogadóhely. Legfeljebb ajtótámasznak, söralátétnek vagy könyvjelzőnek tudnák használni. Aki esetleg a 21. század cyborg-gyermekének érzi magát és előnyben részesíti a kártyás fizetést, szintén felejtse otthon magát, mert itt az se sincs. Csak egy (nyilván a NAV-hoz bekötött) fémdoboz van meg papírfecnik.] Ezen kívül roppant figyelmes kis táblácskával hívták fel figyelmünket a nyilvánvalóra:

Benn volt mosdó - egészen pontosan egy darab fülke akkora helyen, hogy még négy mellé fért volna, de így szerencsére garantáltan sorba lehetett állni. [A férfi mosdó valamivel tágasabb, ellenben a kultúrközönség sikeresen beleengedett egy liter kézmosószappant a lefolyóba, ami miatt igazi habfürdőben lehetett átgázolni a dolgukat végezni vágyóknak.] Aztán volt mellette hüllőház. A hüllőház büdös. Jártam már néhány hüllőházban, és még sosem volt ilyen büdös. Ja és a hüllőházban volt majom is. [David Attenborough: Az evolúció csodái]

Tovább haladva rögtön a cukiságbombaként is ismert szurikátákhoz értünk és hosszasan mosolyoghattunk rajtuk. Ők egyébként egy röpdében voltak a tarajos süllel, aki viszont igyekezett minél jobban elbújni a sötét zuga hátsó traktusába, így leginkább csodás tüskéit csodálhattuk. A felhozatal azonban itt kezdett eldurvulni. A pávián seggével indítottunk a következő jobbos után. A pávián (seggének) különleges tulajdonsága, hogy bárhonnan nézed, mindig a rózsaszín fertályt nézed. Szerintem náluk ez valami ösztönös viselkedésforma lehet. Majd megkérdezünk egy páviánológust.

A következő néhány méteren végre láthattunk rókákat. Vöröseket. Olyanokat, amiket egyébként csak a közúton átosonva/kilapítva, vagy a nappali falára lógatva lát az ember. Így sokkal szebbek. És össze voltak kalácsolva, és épp alvás - de legalábbis kómálás - idő volt. Szerintem a róka okos állat, szép állat, még gyakori állat, becsüljük meg. Ezzel meg is volt a tanulság mára.

 Fotó: Dani

Róka után aludt a borz is, de szerencsére mosómedve barátainknál nagyobb sikerrel jártunk. Egyikük épp a napi mani-pedit [Aú. Ez fájt.] tolta, mindezt úgy, hogy gyakorlatilag beszorította a seggét a föld felett úgy két méterrel egy arra épp alkalmas helyen:

Fotó: Dani

Aztán következett a nagyon titkosságos röpde is, mint kiderült, [mocsári] hiúzröpde. Elsőre nem is láttunk benne semmit és senkit a mindent takaró tujarengetegen kívül. A kedélyek és izgalmak így kicsit lenyugodtak és elmúltak - volna, azonban Zsolt nagy rettegésére a nyúlsimogató és a nyúlröpde volt soron, két oldalról, tele mászkáló emberekkel és gyerekeikkel, hogy még nagyobb legyen az esélye annak, hogy egy ilyen vérszomjas dög elszabadul. Szerencsére túléltük, nem történt semmilyen katasztrófa, így kicsit magasabb pulzusszámmal, de még beljebb hatolhattunk az állatkertben. 

[Ezen a ponton kimaradt egy kisragadozó / rágcsáló kalitka, ahol menyét próbálta megtalálnia a menyét egy odúba bújva, mókusok rohangáltak ágról ágra, a ketreceken kívül pedig egy ritka állatfajta hagyta el a kocsikulcsát. Ezt leemeltük az ágról és rövid tanakodás után Danival hősként elindultunk a bejárat felé, hogy leadjuk a "pénztárban". Szerencsére szembe jött a (remélem) kipusztulóban lévő faj díszpéldánya és hangos "megtaláltátok a kulcsomat, nagyok vagytok srácok, b*zmeg" hangsorral próbálta kifejezni magát. Különösebb kommentár nélkül otthagytuk, de az állatkert eme nagyvadja ismét megerősítette azt az elméletemet, hogy a legveszélyesebb állatok a rácsok rossz oldalán vannak.] [Betti: Szerintem ez valójában az általam később írt nyest-vadászgörény bekezdésnél történt, de ahogy Zsolt ott majd írja is, ezen nem veszünk össze. Azon inkább, hogy a fenéért kellett egy hónapig húznia, hogy belekommenteljen a bejegyzésbe...]

Értem az elképzelést, hogy miért raknak egy kifutóba tevéket, lámákat és alpakákat is, de nem értem. Azért nem értem, mert itt már annál a pontnál tartottunk, amikor megállapítottuk, hogy a látogatótömeg értelmi színvonala mindenképp nagyságrendekkel alulmúlja még a budapesti helyszínét is. Következésképp senki nem lesz, aki a lámát megkülönbözteti az alpakától. Inkább azt fogja apuka a gyereknek magyarázni, hogy biztosan lekopott a púpja. (Nem, ilyen nem hallattunk, de voltak hasonló kaliberű megmondások.) [Szerencsétlen púpos és/vagy szőrös állatokat a gondozójuk is nagy becsben tartotta, mert a nekik szánt táplálékot (káposzta-, salátalevél, stb.) lazán a jószágok hátára borította, így láthattuk, ahogy egymás hátáról eszegetik a falatokat.]

Szerencsére jobbra volt egy röpde, ami most tényleg röpde volt: nem látsz elég galambot, itt még ki is állítják őket. Még nagyobb szerencsére voltak velük mindenféle pipiosztályúak is, mint a folyton bosszantó hangjával bosszantó gyöngytyúk, és a csőrét befogni nem képes házilúd. Na ő tényleg jó arc volt, hozzá később vissza is tértünk. De gyorsan odább kellett mennünk, ugyanis elérkeztünk a vidrákhoz! {Kisgyerekes örömös tapsikolós ujjongás} Na ők aztán tudják, hogyan kell showműsort nyomni. Fel és alá grasszáltak a helyükön, közben mindenkinek mindenért csipogtak, napoztak, úsztak, kergetőztek, eldőltek, majd az egészet kezdték elölről. Nem. Igazából abba sem hagyták. [Annyira izgatottak és mozgékonyak voltak, hogy az egyik meg is pörkölte az orrát a villanyos kerítésükben. Őt eléggé sajnáltam, sokat dörzsölgette még jóval utána is.] 
Spoiler: Habár még nincs itt az összegzés ideje, de azért eléggé lehangoló, hogy a vidraröpde volt a legjobb és legállatbarátabbnak tűnő az egész állatkertben. Az is eléggé lehangoló, hogy a vidrák voltak a legjobbak az állatkertben. [Toronymagasan.]

Na de visszakanyarodva oda, amit még le akartam írni vidra barátaink miatt: van nekünk itthon egy Emil Vidrovsky nevezetű törzskönyvezett plüssvidránk, aki arról híres, hogy pontosan akkora és olyan és áramvonalas, hogy időről időre összekeverjük Dödöllével, ha a megfelelő szögben és megvilágításban látjuk. És képzeljétek! Emil Vidrovsky pontosan akkora és olyan és áramvonalas, hogy élethű mása ezeknek a kiskarmú vidráknak is!

Haladjunk tovább. Kicsivel hátrébb megismerhettünk egy zebra és egy albínó csacsi barátságát, melyről a tudományos dokumentációt még a Blikk is megírta itt. Nagyon aranyos, olvassátok el.

Volt még nyest és vadászgörény, egyik jobban elbújva, mint a másik, bár őszintén szólva olyan pici helyen bezárva lehet én is az elbújást választanám. Volt egy mókus fenn a fán, csak kevésbé vidám egy úttörőhöz képest. [Keverednek az emlékek, szerintem ők még a teve-alpakka-stb. előtt voltak, de nem veszünk össze, fentebb úgyis egy másik állatfaj miatt írtam.] [Betti: Látjátok, tényleg nem veszünk össze.] A kert leghátuljában ismételten - vagyis inkább itt legalább - láthattunk hiúzokat, most nem a mocsárit, mint amit elöl kerestünk a tujarengetegben, hanem kanadait. A kanadai hiúz nyáron szürkés színű bundát hord. És habár még csak április elseje volt, de engem bolonddá tett: már épp fennhangon közöltem Ágival, hogy itt sincs állat, amikor kiderült, hogy de igen, nem is egy. Csak mivel a hiúz is macskából van, ráadásul meleg is van, ráadásul alig van árnyék, ezért elfeküdt a sarokban meg az egyetlen árnyék alatt, és a homokszínű ketrecben úgy beleolvadt a mindenbe, hogy nem vettem észre. [Itt kezdett először megfogalmazódni bennem, hogy mi is a legnagyobb bajom ezzel az állatkerttel. Sehol egy talpalatnyi árnyék. Értem, hogy egy pár éve létrejött helyen nem lehetnek évszázados tölgyek, de a szerencsétlen, némiképp hidegebb éghajlathoz evolucionalizált jószág kifutója fölé egy álcaháló igazán nem tartana semmiből. Mert helyük az volt mozogni, csak életkedvük nem sok. Megértem őket, hogy az amúgy elég meleg kora tavaszi napon inkább az árnyékban próbáltak életben maradni.] Mutatjuk szupermacska-felbontásban, milyen sok színeltérésről beszélünk:

Fotó:Dani

Hiúz után voltak még tigrisek, akik döglés közben nagyjából ugyanazokat a pózokat produkálták, mint a cirmos itthon. Csak hát ők nem Royal Canint esznek. Tigrisék után ismét barátkoztunk a házilúddal, majd ismét barátkoztunk a vidrákkal, majd megnéztük a vaddisznót, mert még sosem láttunk. Na jó, csak úgy egy millió tucatszor. De megérte elmenni oda, mert ott láthattuk a valaha készült legjobb állatkerti táblát. Mindenki értelmezze belátása szerint.

Fotó: Dani

Ha engem kérdeztek, vagy nem a megfelelő ember készíti a feliratos táblákat (erre elegendő bizonyítékot találtunk enélkül is), vagy ez egy burkolt felbujtás a hülyéknek, hogy másszanak be a disznókhoz.

Ilyen élmények után már tényleg a végét jártuk. Gyakorlatilag az oroszlánokat néztük még meg, akik nagyon szépek, és nagyon tiszteletreméltóan pihentek többi állattársukhoz hasonlóan a tűző napon árnyék nélkül. Értem én, hogy Afrikából, meg minden, de ennyire? Szerencsére simogatósdi nem volt, így azt most nem kell leírnunk, hogy mennyire ellenezzük. (Mindazonáltal aki szeretne hallani tőlünk egy egy mondatban összefoglalható negyed órás monológot a témában, magára vessen.)

A bejárat felé visszakanyarodva már csak a gyűrűsfarkú makik sírtak nekünk, és volt egy kis mázlink, mert pont előjött a mocsári hiúz. Ja és elkészült minden idők legjobb képe Zsoltról. [SPOILER: rémeket fogtok álmodni miatta.]

Fotó: Dani

Nem, kommentet nem kérünk. És igen, még mindig tervezem hozzámenni. Nem, kommentet ehhez sem kérünk. [Lustaságom eredményeképpen azóta már elmondhatom, hogy megtette. Mármint a hozzámjövést.]

Habár a fenti leírásból nem nagyon tűnhet fel, de ez az állatkert tényleg kicsi. Olyannyira, hogy délben már a parkolóhely keresést követően ültünk egy étteremben, és vártuk az étket. Aztán megkaptuk, jó nagy adagot, nekünk ízlett, de Daniék még a kutyának sem vitték haza a húst... :)  [Itt elfogadták a SZÉP kártyát, viszont megtudtam, hogy abból lehet ugyan borravalózni, de nem mindenhol kapja meg aztán a kiszemelt személy, itt pl. nem kapta volna meg. Ez elég szomorú. Kapott külön, mert a kaja mellett a kiszolgálás is teljesen rendben volt.]

Miután legalább annyi időt töltöttünk el a vendéglátó egységben, mint amennyit az állatkertben, felkerekedtünk, hogy megnézzük a város nevezetességeit. Szívem egyből a CIB bankfiók felé húzott minket, majd láttunk gombát [gomba = forgalomkorlátozó poller, ez éppen egy láncos fajta] nem működni, majd felfedeztük a zsinagógát, aminek állapotától összeszorult a maradék szívem. Sétánk vége felé tanúi lehettünk a helyi illegális autóverseny zászlólengetője gyakorlásának, valamint belefutottunk egy akkora táblakomplexumba, amitől azóta is zavarban vagyunk.

Hátra már csak az maradt, hogy elvigyük Ágit és Danit a város patináját méltán emelő buszpályaudvarra, majd fehér zsepis búcsúztatásukat követően még egy bevásárlást beiktatva hazafelé vegyük az irányt.

Nem tudom, hogyan is összegezhetném a kirándulást. Igazából egy út volt egy másik, sokkal kisebb és sokkal szegényebb, kevésbé gondozott és átgondolt világba. Én nehezen dolgoztam fel, hogy amíg az állatkerti kirándulások alkalmával rendellenesen szoktam mámorosan pörögni, addig itt engem is stresszelt a környezet. De Zsolt majd ír valami okosabbat. [Nem nagyon ír okosabbat. Maradjunk annyiban, hogy még jobban megértem a budapesti állatkert gondozóinak kifakadásait, mikor kis állatkertekről, vadasparkokról beszélnek. Az állatok kifutói darabra megvoltak, méretre, "bútorokra" igazából rendben voltak, a minőségük mégsem az volt, amit elvárnál. Nekem nagyon hiányzott az árnyék és hogy azt lássam az állatokon, hogy amúgy jó ott nekik, ahol éppen vannak. Elég sokat mászkáltak a látogatók között gondozók, elcsípett félmondatok, mozdulatok alapján nem mindegyiket engedném állatok közelébe. De lehet, hogy csak én lettem sznob és mindent kritizáló, de más állatkertekben valamiért mégsem volt ilyen érzésem.]

A következő állomásunkig viszontlátásra mindenkinek. [Ide azt kéne írnom, hogy "remélem, sokkal jobbat tudunk majd mesélni", de azóta már voltunk másik állatkertben (éljen a lustaság) és tényleg jobbat tudunk majd mesélni, így aki jó történetre, kellemes végkicsengésre vágyik, tartson velünk a következő kalandban is!] [Ha győzi kivárni...]

Nos, aki azt hitte, hogy a hazatéréssel és a cicakiengeszteléssel vége a történetnek, az rosszul hitte.

Zsoltnak támadt egy olyan fantasztikus ötlete, hogy csináljunk egy amolyan "Így éld túl Írországban" bejegyzést is. Mindenki nagy bánatára jelentem, hogy Zsolt ezt most annyira nem akarja megírni, én meg nem tudom, mit akart beleírni, szóval még nem tudom mi lesz belőle, de az biztos, hogy pontokba fogom szedni. [Zsolt: Beszéltem az említett Zsolttal és állítása szerint neki nem ez volt az ötlete. Ő azt javasolta, hogy írjuk le egy utolsó bejegyzésben mindazt, ami nagyjából az egész hetet áthatotta, így nem lett volna praktikus csak az egyik naphoz berakni. De azóta úgy gondolja, hogy milyen remek ötlet egy "Így éld túl Írországban" bejegyzés, főleg pontokba szedve.] Mondjuk így:

1. Balra kis ív, jobbra nagy ív!

2. Mindig legyen egy balekod, aki hajlandó népmesei próbatételek árán is hurcolászni a segged a reptérre és vissza.

3. Mindig fényképezd le a gépet, amivel kifelé repülsz, mert visszafelé már sosem tudod. (És akkor csak béna linket tudsz berakni Google képtalálatokról.)

4. Autóbérlésnél (tehát lényegében akkor, mikor még el sem kezdődött a Nagy Kaland) feltétlenül kérj drágább autót, hogy a költségeid az utazás elején megduplázhasd. (Opcionálisan ajánljuk hozzá, hogy fordított közlekedéssel ellátott világban mindezt fejeld meg full biztosítással is. Később megtérül, mert úgyis elb*szod.)

5. Utazás előtt fordíts hosszú órákat az utazós zene és az utazós filmek összeválogatásához. Ha szerencséd van, akkor úgyis csak ugyanazt a húsz számot fogod tudni hallgatni (na jó, igazából csak tizennyolcat), ami az épp befogható rádióból dől. Ha még nagyobb szerencséd van, akkor pedig úgyis csak azt a két filmet fogod tudni nézni, ami eredendően rajta van a tableten. (Éljen soká Justin Bieber és Forrest Gump!) [Zsolt: Botrány, hogy ez a két személy egy mondatban szerepelhet. Fuss, Forrest, fuss!]

6. Ne aludj hidegben autóban, csak ha nagyon muszáj. Ha muszáj, akkor ne felejtsd el előtte felfűteni az autót, vastag hálózsákot vinni, abba bemúmiálni úgy, hogy csak az orrod látszódjon ki. Ó, és pici rés legyen az egyik ablaknál, megelőzendő az oxigénhiányban elhalálozást. [Zsolt: Legyen nálad orrmelegítő. Vagy pamut vagy biohőt termelő (pl. a Paripád keze).]

7. Bárhol, bármilyen helyzetben használható a "No problem!". Ha ez mégsem jön be, akkor nyugodtan mondd, hogy "That's lovely, thank you!"

8. Mindenképpen egyél egy Full Irish Breakfast-et. Ugyanazt kapod, mint egy szigettel odébb, de egyrészt nem egy szigettel odébb vagy, másrészt a baconszeletük olyan vastag, amiért nálunk már egy kisebb vagyont elkér a hentes.

9. Az alkoholvásárlást intézd este, hogy másnap délelőtt ne legyenek elvonási tüneteid.

10. Vigyél jó fényképezőgépet, vagy legalább egy olyan telefont, ami jobb képet készít a gépednél. Úgysem lesz egyik sem üzemképes, amikor az előtted az utat elálló birkanyájat kapnád le.

11. Járj úttalan utakon. Ott lehet igazán jól elsajátítani, hogy kell mindig elengedni a szemből jövő autót, mert neki könnyebb lenne félreállni.

[12. Ne próbáld megsimogatni a gyapjasmarhákat, úgyis elfutnak.]

[13. Autózásnál leginkább a sávok keskenysége miatt aggódj. Az utak felfestése szerencsére zseniális, minden valamire való úton van az út szélét jelző festés, felezővonal és végignyomták macskaszemekkel is.] Kivéve, amikor a sövény benőtte az út szélét.

[14. Ne higgy a pubok tábláin szereplő idősávnak, live irish music bármikor szólhat. Kivéve, ha jazz fesztivál van. Az szívás.]

[15. Ne keress kerülőutakat. Nincsenek.]

[16. A sirály mindig felülről támad.] De nem mindig a tonhalra.

17. Lehetőség szerint vigyél magaddal egy pici plüssjátékot, amivel mindenhol fényképezkedhetsz. Tapasztalataink szerint más turisták ettől viccesnek gondolnak téged, amúgy meg a használható fényképek számát is kiválóan lehet csökkenteni az ilyen trollkodásokkal.

[+1.  Olyan pubban, ahol nem látsz turistát, ne merj fél pintet kérni!]

Na most van vége.

Engedek a köz akaratának és az utolsó napot is én írom. Köszönöm minden valós vagy képzelt olvasónak az összes valós vagy képzelt gratulációt! Igazán kedves és hízelgő tőletek! Bárcsak több (vagy legalább egy!) valós lett volna ezek között... (Zsolt) [Betti: Sosem tudom, hogy az ilyen megnyilvánulásaitól kell-e jobban félnem, mint ahogy egyébként a viselkedése indokolná...]

Megalapozott volt. Mármint a félelmem, amiről az előző nap végén írtam. Egyrészt hideg volt. Én még egészen jól elvoltam a hálózsák rejtekében, de Betti didergett. Cidrizett. Vacogott. Reszketett. Rázkódott. Sírt.  [Betti: Hőháztartásom munkahelyi ... {khmm} ... csodálóinak az utolsó szót kiemelném. Bizony, van úgy, hogy én is fázom. De amikor én fázom, akkor nagyon fázom. Itt például sírásig fáztam magam. Még sosem volt ilyen, úgyhogy büszke vagyok magamra!] Megpróbáltam minden elérhető és akár a legkisebb mértékben hőt megfogni képes cuccot rápakolni, de aztán elértem a kocsi plafonját és nem fért oda több. (Na jó, ebben lehet némi túlzás.) Szólt, hogy fázik az orra. Eposzi akaraterővel kinyúltam a hálózsákomból és megmelengettem az orrát. Mindez érzésünk szerint iszonyat hajnalban történt, amikor már a lehetőségekhez (értsd: hideg és kényelmetlen fekhely) képest kipihenten magunkhoz tértünk. Kint természetesen koromsetét volt. Nem mertünk az órára nézni, mert ha kiderül, hogy még nagyon korán van (és ugye ekkor "nyertünk" egy órát az óra visszatekerésével... juppi!), akkor még nagyon sokáig kell vacogva várnunk a fényt és a napocska meleget nem adó első sugarait. Hát vártunk és ezzel elkezdődött az aznapi első maraton. Egy ponton arra lett figyelmes Betti, hogy zihál. Kicsit figyeltem és én is gyorsabban vettem a levegőt. A Kisautóban alvások után egyáltalán eszembe sem jutott, hogy egy autó tud annyira szigetelni, hogy az ablak leengedése nélkül egy ponton fogyni kezdjen az oxigén (vagy felgyűlni a toxigén, de ez most igazából mindegy). [Betti: Igazából ez halálosan komoly dolog, de mégis vicces ez a toxigén...] Ám pontosan ez történt. Így a két életösztön (a hidegtől és a fulladástól való félelem vezérelte) összecsapott és az utóbbi nyert. Leengedtük az ablakot. Ettől hidegebb nem lett, levegő viszont több. A légzésünk lecsillapodott, bátorságunk megnőtt, ránéztünk az órára. 4:20. B*szki. [Betti: Nem b*szki, hanem B*****SZKIIIIII.] A következő 2,5 órát végigsenyvedtük, én még talán szenderegtem valamennyit, de Betti inkább csak fázott, de azt alaposan, kettőnk helyett is.
(Gondolkodtam azon, hogy ha a hátsó ülésen, a két hálózsákot összecipzárazva ülnénk, akkor el tudná lopni a hőmet, ahogy derék hőpiócaként szokta, de aztán rájöttem, hogy mire átvariáljuk magunkat a hátsó ülésre, már nem lesz hőm, amit felélhetne.)
[Betti: Ehhez az egész alvós kálváriához kell még hozzáfűznöm, hogy azért Zsoltnak nem volt könnyű dolga, és az, hogy az orrom megmelegítésével próbálkozott, igencsak dicső és hősies teljesítmény. Más földi halandó valószínű az orrom sem találta volna meg, úgy el tudok múmiázni egy hálózsákban, főleg, ha még kapucnis pulcsit is húzok alá sállal, és nyilván a fejemre szorítom a madzagokkal, amennyire lehet. Szóval amikor azt mondjuk, hogy az orrom lógott ki, akkor azt úgy értjük, hogy el kell képzelni egy piros nejlonzacskót, aminek hullámzik a mellkasa, és valahol a tetején van egy háromszor három centiméteres, az alakzat természetes formájától eltérő szokatlanság, amiből párás levegő távozik.]

Aztán reggel lett. 5°C hőmérséklettel és lányan lengedező hűs szellővel, de akkor is reggel. Kimásztunk, gyorsan mászkáltunk is, hogy addig se fázzunk. Megnéztük a Glenmacnass-t, ami egy vízesés és nagy és szép és nem lehet közel menni hozzá, mert magánterületen található, le is van kerítve és mindenféle udvarias és fenyegető üzenetek választják le a földönfutóktól. [Betti: Az udvarias üzenetekről jut eszembe, este a tó mellett az egyik háznál a kutyámat fenyegették lelövéssel, ha piszkálja a birkáikat. Itt azért nem volt ennyire durva a helyzet.]

Azért az nem lehet rossz, hogy van egy privát vízesésed. Nem ilyen gagyi kerti, hanem ilyen pártucat méter hosszú. Sétálgatsz a földeden, kapálgatod a birkákat, hallgatod a vízesés moraját... lehet, hogy ír birkapásztor akarok lenni öreg napjaimra...

Ezen morfondírozva mentünk vissza a kocsihoz, ahol Hippiék (a kisbuszban) már ébredeztek, s mivel még mindig hideg volt, ami köztudomásúlag rontja a szabadtéri étvágyat, bevágódtunk a kocsiba és elindultunk Dublin felé, mielőtt közvetlen szomszédaink, Hangosék (komolyan nem tudom, mi a szart tudtak annyit zörögni és pakolni előző este, hacsak nem kapták szét és rakták össze újra a lakóautót) felébrednek és zajt csinálnak.

Az út Dublin felé [még mindig] a Wicklow Nemzeti Parkon keresztül vezetett, ahonnan a Guinness főzéséhez használt kiváló minőségű víz is származik. Még mindig az Old Military Roadon haladtunk, amibe teljesen véletlenszerűen és persze tök láthatatlanul fekvőrendőröket raktak. Ez csak annyiban zavart, hogy kevésbé tudtam vezetés közben a tájra figyelni, pedig érdemes volt. Eleinte még volt köd vagy valami alacsonyra zuhant felhő, később már világosodott és a táj is egyre urbanizáltabb lett, így a természet eme vadhajtása visszaszorult, a dombok laposabbak lettek és egyszer csak már egy emeletes busz haladt előttünk megállóról megállóra. [Betti: Őszintén szólva nem tudom felidézni azt a pontot, ahol az Old Military Road véget ért, mert hirtelen már a külfővárosban voltunk az emeletes busszal.]

Ahogy közeledtünk Dublinhoz, egy remek fényüzenet tudomásunkra hozta, hogy amúgy épp aznap van a Dublin Marathon 2016 vagy fellengzősebb nevén Airtricity. Ennek örültünk, mert nyilván nem lesznek útlezárások és más, közlekedést nehezítő huncutságok 3-4 tucatnál többször. Szerencsére Igor velünk volt, terelgetett minket a Guinness Storehouse felé, ahova 10:00-ra volt jegyünk, de azt kérték, félórával előbb menjünk oda. Az időpontozás alapján én egy szokványosnak mondható európai sörgyár látogatást vizionáltam, mint amilyenben már többször is részem volt, talán picit több multimédiás és audiovizuális hókuszpókusszal, mert hát mégis Nyugaton és a VisitorCentre-k országában jártunk. A Storehouse-nek van külön parkolója, szigorúan látogatók részére, amit persze senki nem kérdez meg vagy ellenőriz. Beálltunk ebbe a parkolóba, majd nekiálltunk reggelizni. Amire nem számítottunk, azok a sirályok voltak. Egyrészt voltak. Másrészt zajongtak. Harmadrészt kukáztak. Negyedrészt akkorák voltak, mint egy kutya. A mi kis dunai sirályainkból röptében két-hármat be tudott volna kapni egy dublini. Kutyatulajdonosként vagy szülőként fura stresszfaktor lehet, hogy a levegőbe is figyelj, mert kistermetű kutyádat vagy 4 év alatti gyermekedet egy hussanással kapja fel és ragadja magával egy átlagsirály. Abba már bele se merek gondolni, hogy milyen lehet kutyát sétáltató szülőként... Nos, ilyen társaságtól körítve gondolta Betti, hogy eljött az idő, hogy megegye a pár napja hurcolt tonhalkonzerv tartalmát. Én maradtam a kenyér-felvágott-sajt kombinációnál és egy lépést távolodtam tőle. Legyen, aki legalább a hírt hazahozza. Bettinek félúton esett le, hogy étkezés közben az életével játszik, de aztán nem lett baj, a parkolóban itt-ott heverő gazdátlan hulladék eléggé lekötötte a madarakat, hogy ne akarjanak bunyózni a kajáért. [Betti: Igazából direkt csináltam, hogy most legyen min röhögni.]

Aztán 9:20 tájékán úgy döntöttünk, hogy megnézzük már azt a Storehouse-t, mert egyre többen osontak, rohantak arrafelé, látszólag teljesen időponthoz nem kötött rendszer szerint. Beléptünk, a neten rendelt jegyünket egy masinától szerezhettük meg, ahol először országot kellett választanunk és mi az "Egyéb Európa" kategóriába kerültünk. Legalább a kontinens megvan, helyes! [Betti: Mert hol máshol szerepelne kicsiny hazánk, mint az egyéb kategóriában...] A jegyet a gép kiköpte egy másik talán leolvasta, legalábbis csippant. Amúgy nem volt forgóajtó vagy ajtónálló, vagy egyáltalán bármi, ami megakadályozta volna, hogy jegy nélkül bemenjünk. Fene a becsületességünkbe! Aztán egy darabig álltunk, vártunk, hogy majd csak lesz valami jelzés, hogy a 10 órás csoport ezt a korsó sört kövesse. Ismét gyorsan átláttuk a rendszert és rájöttünk, hogy nem lesz itt ilyen, az időpontok legfeljebb azt a célt szolgálják, hogy valahogy elosszák időben a látogatókat, aminek némiképp ellentmond, hogy a helyben jegyet vásárlókat folyamatosan beengedték. Nem baj, nem hagytuk megzavarni magunkat! Egyrészt átfutottuk a kezünkbe nyomott cetlit, ami elmondta, hogy a Storehouse-t úgy alakították ki, mint egy pint Guinness-t, alulról felfelé haladva telünk meg tudással és élményekkel és ha tele a pohár, akkor ihatunk. Hát nosza!

Először haladtunk az árral és lefotóztuk a falat. A tényleg-jártunk-itt bizonyíték pipa. Aztán elkezdtük utunkat az épületben, ami inkább a Csodák Palotájára hasonlított, mint egy sörgyárlátogatásra. Voltak persze gépek, de csak dekornak, félbevágva, monitorral vagy projektorral kitömve, videók dumáltak mindenhol, szóval nagyon high-tech és designeses volt. Megtudtuk, miből készül a sör úgy általában és miért a Guinness a legjobb, aztán hogy mikor, hogyan és hova szállították. Szerencsére Magyarországot is megtaláltuk a célországok között, bár a szomszédainkon egy picit meglepődtünk. A felsorolást kétszer körbejártam, majd feladtam a rendszer keresését. [Betti: Ne felejtsük el, hogy "Other countries"!]

Megnéztük (videón), hogyan csinálták a hordókat. (Ez volt amúgy az egyetlen olyan hely, amit nem találtam logikusnak, ez ugyanis zsákutca volt, így egyszerre min. 3 csapat verekedett a szűk helyen: 1) akik épp akkor jöttek be és lövésük sem volt, mi van itt, 2) akik már tudták mi van itt és nézték volna a videót és 3) akik már megnézték és mentek volna ki. A Storehouse egésze amúgy nagyon jól el volt rendezve és a sok ember ellenére sem volt tömegérzésem.) [Betti: Jó neked.]

Amikor ezek a hagyományosnak mondható kiállítás részek véget értek, jött a kóstoló. Cuki pici sörös korsóban kaptunk két-két falat Guinness-t, de a Gonosz Szürke Egérnek ennyi is elég volt, hogy jól érezze magát. A korsók egyébként annyira tetszettek Bettinek, hogy majdnem belement, hogy zsebre vágjam az egyiket. Végül aztán mégsem, pedig még Joey bölcsességét is felidéztem, miszerint "amíg nem veszik észre, bármit megtarthatsz!".

A sörkóstolás után a marketinget hozták fókuszba, a korábbi és jelenlegi reklámfigurák, reklámszlogenek és videók egy teljes szintet megtöltöttek. Volt egy félfocipályányi vetítőterem, voltak fotófülkék, ahol híres reklámokba tolhattad bele a fejed, majd az elkészült képet nem megvásárolni lehetett, hanem feltölteni Facebookra. Nekem sikerült Betti képét feltöltenem, az enyémet vagy más posztolta ki, vagy az iPad csúszott el az ujjam alatt a kép kiválasztásakor, de mindenesetre büszke voltam magamra. És persze nem szabad kifelejtenem a reklámállatokat, akik közül ő annyira jó volt, hogy a fénykép már nem is volt elég:

Volt egy fél szint, ahol Guinness csapolást tanítottak akadémiai szinten, de ez külön jegyet igényelt volna, amivel nem rendelkeztünk, így mentünk feljebb. Ott azonban már csak éttermek voltak, ahol nem ettünk, s már-már elkeseredetten lifteztem volna a földszintre, mikor jegyünk apróbetűs részét és az egyik nyilat összeegyeztetve rájöttem, hogy a fejünk feletti kilátóteraszon a jegy lifegő végét egy pint Guinness-re cserélhetjük. Jó üzletnek hangzott és ami a legmeglepőbb, hogy működött! Kaptunk két szép pint Guinness-t körbenéztünk, bár a tömeg itt már tényleg tömeg volt, de azért megnéztük, hogy a fő látnivalóknak legalább a sziluettjét felismerjük majd. Ahogy fogyott a sör, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé a népsűrűség, így a pohár koppanását követő perc végén már a liftben utaztunk a helyi csetreszbolt felé. Itt pár apróságot szereztünk (kis poharak, mint a kóstolónál, stresszpint [értsd: Guinness korsó alakú stresszlabda]) és sikerült 5 másodpercen belül a "Hi guys!"-t és az "Indeed, sir!"-t is kiérdemelnem. Mindezt egy "No problem!" zárta. Természetesen.

A Guinness Storehouse-ban csaknem 3 órát sikerült eltöltenünk, igaz nem siettünk és sört is ittunk. Jött a nagy kérdés, hogy miként tovább. Szereztünk turistatérképet és a wifin meglestük, merre zárja el a maraton az utat. Visszamentünk a kocsihoz, kiálltunk a parkolóból, majd rögtön abban az utcában le is parkoltam az autót. Egy hét alatt az első alkalom volt, hogy párhuzamos tolatva kellett volna parkolnom, ami (szégyen vagy sem) nem az erősségem. Nem segített, hogy kb. 40 millió magyar pengő állt előttem és mögöttem és mindezt egy olyan keskeny utcában kellett véghez vinnem, hogy amíg én parkoltam, a közlekedés meghalt. Betti azonban tök jól navigált, így másodikra olyan pengén beraktam az Astrát, hogy kb. a tenyerem fért a kerék és a padka közé. Köszi, Parip! [Betti ezt úgy élte meg, hogy igyekezett láthatatlanná válni és közben nem elröhögni magát hangosan. Némiképp emlékeztetett a tavalyi düsseldorfi parkolásunkra. Azóta is attól rettegek, hogy valaki lefilmezte az egyik lakásból, és majd szembejön velem a dzsátubén a videó... Amúgy nagyon szívesen, Parip!]

Aztán jött a csatangolás része a napnak, ami szintén maratoninak ígérkezett. A központtól 10-15 percre lehettünk, már amennyire a központ egyértelműen meghatározható Dublinban. Templomból nem volt hiány,

ahogy felállványozott látnivalókból sem.

Voltak fura hidak, fura épületek. Megtaláltuk a londoni Dokknegyed helyi megfelelőjét és persze a Great Famine-nak állított emléket. Mindenkire rábízom, hogy eldöntse, ez-e a bizarabb vagy a Murrisknál látott. [Betti: Murrisk.]

A városnézést megszakítottuk annyi időre, míg betértünk egy Hivatalos Csetresz Boltba. Merthogy náluk ennek is megadják a módját. Külön hálózataik vannak arra, hogy Irish Gift-eket és Irish Craftwork-öket vásárolhass. Hűtőmágnesek, terítők, sapkák, korsók és minden egyéb marhaság megtalálható. Mivel egyikünk családja hűtőmágnesfetisiszta, a másik fele a bevásárlószatyrokért van oda, itt mindenkinek találtunk valami szuvenírt, plusz magunknak egy fémre festett példányt az Irishman's Philosophyból.

Az egyik legfontosabb dublini látnivalónk a The University of Dublin kampuszán álló Trinity College Dublin régi könyvtára volt, amit a térképek is sokszor csak Book of Kells néven emlegettek. Ezért erre mentünk tovább. Az egyetemi kampusz nagyon jópofa. Egy kis város a városban, a béke szigete. Az épületek elhelyezése olyan, hogy falat alkot a kampusz körül, ami nem áthatolhatatlan, de a forgalom zaját kizárja. Középen nagy zöld terület, rögbipálya, focipálya, gyerekek-felnőttek-öregek vasárnap délután ott olvastak, játszottak vagy csak üldögéltek a napsütésben. A Book of Kells korántsem volt olyan eldugott helyen és végképp nem volt olyan ismeretlen, mint hittük. Konkrétan tömött sor állt kint az épület előtt. Beálltunk azért, hiszen más fontos dolgunk úgysem volt. Egészen gyorsan haladtunk és jókor érkeztünk, fél órával később már valószínűleg nem engedtek volna be minket. A belépő horrorisztikusan soknak tűnt, de abszolút megérte (és vicc, de ha online veszed, akkor drágább!). Fényképezni sajnos nem lehetett a kiállítás első felében, így saját képünk onnan nincs. Itt derült ki számomra, hogy a Book of Kells konkrétan egyetlen könyvet jelent, ami több mint ezer éves. A kiállítás erről és társairól (hasonló korú, "pocket codex" avagy zsebkódex mindegyik) szólt, hogy milyen jellegzetes motívumok találhatók bennük, hogy hány és milyen stílusú írója volt, milyen anyagokat használtak a színekhez, stb. Nagyon érdekes volt, bár ebből sem olvastam végig mindent. Aztán beengedtek minket egy terembe, ami a régi könyvtár volt. Ezt a képet szúrtam ki annak idején a neten és valószínűleg ilyen lehet Betti számára a Mennyország (csak ott nincs egy turista sem).

Régi könyvek végestelen végig, mellszobrok híres írókról, filozófusokról, államférfiakról. Az öreg Lándzsarázót lencsevégre kaptuk, de mindegyiküket azért nem.

Ki volt állítva az írek amolyan függetlenségi nyilatkozata, ezt is nagyon sok helyen lehet látni, az egyik folyóparti épületen nagyobb méretben díszelgett, mint egy kivetítő EB idején.

A terem legvégén ki volt állítva egy többszázéves hárfa, amelynek a történetére már nem emlékszem, annyira azért nem volt érdekes. A lényeg az volt, hogy bár mindenki azt hiszi, ez az a hárfa, ami mindenre rácuppant, ami ír, de valójában nem ez az. Ettől még nagyon szép és utáltam is azokat a gy*kereket, akik miatt egy másodpercig nem lehetett békén csodálni. (A szándékosan eléd bekönyöklőtől a szelfibotrengetegig minden volt itt, ami miatt rühellik a turistákat.)

Bár azt hittük, már mindenkinek hoztunk ajit. Rájöttünk, hogy a cica még nem kapott semmit. (Igen, olyan fajta bolondok vagyunk, akik a macseknak is hoznak ajándékot.) A könyvtár csetreszboltjába alászállva Betti már a lépcsőről kiszúrta a tökéletes ajándékot: egy könyvet, ami egy mókás kelta macskáról szólt: The Comical Celtic Cat. Belenéztünk és el kellett hozni. Tettem egy fél megjegyzést, hogy azért a könyvtárról készült képet kirakóban még nem láttam, aztán megtaláltuk és azt is elhoztuk, kíváncsi vagyok, Betti mikor ugrik majd neki és mennyire lesz nehéz. (Egyelőre türtőztette magát.) [Bettinek először be kell fejeznie az ezer darabos delfint, ami sok-sok apró tengeres képből áll össze.És van még másik hét kép, ami szintén fenn van a listán...]

Aztán véget ért a könyvtáros élmény, kiültünk a szürkületbe és fontolóra vettük, mit tegyünk. A bóklásszunk még nyert, ezért megnéztük a Temple Bar-t, ami a bulinegyed vagy pubnegyed. Éttermek és pubok sorakoznak és minimum kétszeres áron adnak mindent. Jó sok ember volt, de azért nem kellett verekednünk, hogy megnézhessük az eredeti Temple Bar-t, amiből amúgy egymás mellett volt vagy 4, mindegyik más házszámmal. A pub szerint ebből kettő (a 47 és a 48) hivatalosan az övék, legalábbis a honlapjukon ez van. Hogy miért volt akkora szám ez a pub, arra nem sikerült rájönnöm. Alighanem csak mert régi.

Szinte véletlenül megtaláltuk a Dublin Castle-t. Jól el volt dugva, de komolyan. Odafelé egy sarkon megálltunk a térképet tanulmányozni és egy öreg bácsi ránk kérdezett, hogy segítsen-e. Betti szerint rögtön tovább is ment, valójában csak a forgalom fel nem tartása érdekében nem pont előttünk, hanem kicsit mellettem állt meg. Mivel egy térképpel ritkán szoktam elveszettnek érezni magam, ellenben egy ír akcentussal elhadart útmutatással igen, megköszöntem a kedvességét és gyorsan odább álltunk. A térképet követve. Így lett meg a Dublin Castle. Ami nem nagy. Gyakorlatilag csak akkor látod, hogy egyáltalán van, ha már a kertjében vagy.

Mindössze a Szent Patrik katedrális maradt a "pipálandó" látnivalók listáján. Megtaláltuk azt is, mert zsenik vagyunk. Szépen ki volt világítva, szerencsére a fény nem zavarta a padon alvó bronzszobor csövest. (Miért csinálnak ilyen szobrokat?!) 

Még meg sem találtuk a bejáratot, csak kívülről csodáltuk, mikor jött egy csaj ordítozva, hogy "Bocs, skacok, zárunk!". Egy templomot? Még inkább a kertjét? Persze nem volt kedvünk kerítést mászni, így kimentünk. Aztán fény derült mindenre, itt is volt egy Visitor Centre, csak azzal még nem találkoztunk addig! Fejcsóválva mentünk vissza a kocsihoz.

Aki szűkszavúnak érzi a dublini városnézésről írottakat, alighanem jól érzi. Őszintén szólva, eddigre már elfáradtunk. Dublinban két dolgot akartunk mindenképpen megnézni, az egyik a Guinness Storehouse volt, a másik a Trinity College régi könyvtára volt. E kettőn kívül minden jöhetett, ami épp szembejött velünk, de különösebb lelkesedést már nem találtunk magunkban. Talán ha nem a hetedik napon és nem egy nyüglődős éjszaka után érkezünk és nem egy reptéri éjszaka vár ránk... [Betti: Nos igen. Tudtam előre, mert azért ennyire már ismerem magam, hogy ez a nap lesz a legnagyobb kihívás. Sajnos elég korán eljött számomra az a pillanat Dublinban, amikor már csak azért csináltam bármit és mentem akárhova, hogy teljen az idő. Mert rohadtul nem óhajtok a reptéren éjszakázni még többet annál, amennyit muszáj.]

Mivel innentől nincsenek képeink, igyekszem rövidre fogni a mondandóm. Gondoltunk még arra, hogy a központtól távolabb keresünk egy éttermet és eszünk még valami helyi finomságot, s azzal is megy az idő. De ami útba esett étterem, mind azt gondolta, hogy főételnek a burgerek nagyon jók. És jók is, csak nem Írországban akarok olyat enni. A központban nem akartunk fél havi lakbért eltapsolni egy vacsira, így végül a fantáziadús megoldás az lett, hogy a boltban vettünk még egy-egy sört, a Subway-ben egy-egy szendvicset (ír marhából készült hússal!), aztán a kocsinál elrámoltuk a cuccunkat, megittuk a sört és kimentünk a reptérre.
9 é 10 között érkeztünk, Padraig nagyon jó leírást adott, hogy miként mozogjunk a parkolóhoz majd azon belül. Kis rutinozás még, egy utolsó tolatás, a mögöttem álló és az én helyemre is átlógó böhöm BMW szidása és a búcsú az Astra-tól. Derék járgány volt, hűségesen szolgált minket és igen sajnálom, hogy megtörtem, még ha picit is. [Betti: Igazából csak nyomtad, nem törted. Szerintem.] Fent a reptéri autókölcsönző pultnál meglepetésünkre Padraig várt minket. Szegény kicsit lefagyott, mikor mondtam, hogy "there's a minor damage at the left rear bumper", de aztán egy hangos röhögésben feloldódott minden stressze, mikor elmeséltem, hogy úgy törtem meg a kocsit, hogy nekitolattam egy sövénynek. Szerencsére a "full coverage" tényleg működött, egy baleseti bejelentő lapot kellett csak kitöltenem, amin annyi hülye kérdés volt, hogy a csajtól kértem végül segítséget, aki elém tolta, s közös megegyezéssel a lap nagy részét áthúzgáltuk. Közben Betti és Padraig csevegtek az utunkról, időjárásról, visszatérünkemégről... Elköszöntünk és belevetettük magunkat a reptéri éjszakai életbe.

Reptéren éjszakázni nem egyszerű. Szerencsére a dublini reptér e tekintetben igen kényelmes és nyugalmas hely. Este 11 körül már eltűntek az utolsó utasok is, csak az a pár tucat hozzánk hasonló szerencsétlen maradt, akik ott akartak aludni. A reptéri dolgozók amúgy nagyon toleránsak voltak mindenkivel. Na jó, az emeleti WC-nél a smasszer kinézetű néni leküldött a földszintre és lezárta éjszakára a területét, de a földszinten az éttermi résznél (két kávézó 0-24-ben epekedve várta a vendégeket, de a többi bezárt) egy csomóan összetoltak foteleket vagy egyszerűen bedőltek egy-egy boxba és senki nem piszkálta őket, hogy kotródjanak már onnan.

Maradt még persze a takarítószemélyzet, akik ilyenkor (amúgy logikus, mikor máskor tudnák megcsinálni?) nyalják körbe az egész repteret. Néha csak ronggyal, néha traktorpöfögésű felmosó masinával. Találtunk kettőnknek egy háromtagú padot, ebből egy mozgáskorlátozottak számára fenntartott, így karfája sem volt. Unszoltam Bettit, hogy a spéci ülés és az övé közötti pakoló részre tegyük oda a kabátokat, pulcsikat és akkor végig tud dőlni, de ő kitartott az elvei mellett, hogy "Priority seat"-et márpedig nem foglal el, így táskára dőlve, ülve, görnyedve, kitekeredve, betekeredve, nyújtózva, kalimpálva, rámdőlve próbált aludni valamennyit. Én bedugtam a fülem, meghekkeltem a reptéri wifit és végigzongoráztam a Youtube filmkínálatát. 1+2 fél film elteltével már ébredezett a reptér, ez hajnali 4 körül volt. Becsekkoltunk, átszekuztuk magunkat a Dementoros Kapun, vettünk egy napilapot, felszálltunk a gépre és nekem innentől egy nagy bólogatásnak tűnik az út kb. a német légtérig. Betti próbált rávenni, hogy ne aludjak el, míg fel nem szállunk és a gyorsulásra még emlékszem, a talajtól való elszakadásra már nem. Hazafelé Betti ült ablak mellett, ami ilyenformán jó döntésnek bizonyult. Nekem egy kopasz ír bácsi volt az utastársam, aki hozzám hasonlóan aludt, majd hozzám hasonlóan olvasott az út maradékán. Landoltunk, buszoztunk, csomagot loptunk, kijöttünk és a Kisautó már száguldott is felénk. Fura volt, hogy mindenki a jobb oldalon hajt, de azért nem rémültünk halálra. Otthon a cica pörölt velünk egy sort, de aztán rájött, hogy éhes és különben is szeressük már. Így aztán visszatértünk ír kalandunk kiinduló pontjára, egy héttel és 5-6 órával később mint ahogy elindultunk.

Az utolsó nap mérlege: maratoni hajnali szenvedés, maratoni futók, maratoni városnézés, maratoni reptéri szenvedés, egy nemzeti park, egy sörgyár, rengeteg régi könyv, egy zsák szuvenír, két főváros, kb. 55 km négykeréken és pár száz még szárnyon.

Nem voltam biztos benne, hogy az előző nap elmesélésének frappáns lezárásánál elejtett fonalat Betti megfelelő módon fel tudja-e venni, ezért továbbra is én göngyölítem történetünk írországi szálát. Fellebbezni lehet, de nem fogok válaszolni rá. (Zsolt)

Ott tartottunk, hogy Betti nem állított be ébresztőt, én viszont igen. Ekkorra már kiismertem a csalafinta októberi napfelkeltéket, no meg tudtam, hogy 8 előtt úgysem kapunk reggelit, így ráérősen 7 órára tekertem a telefont. Milyen jó is volt, hogy így tettem, mert 6:52 am időpontban megszólalt a tűzjelző. Kollégiumon nevelkedtünk mindketten, így nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk az esetnek, átfordultunk a másik oldalunkra és ez láthatóan megoldotta a helyzetet, mert abba is hagyta hamarosan a lelkes zajkeltő. Azért 7 után nem sokkal felkeltünk, pakoltunk, öltöztünk, lementünk. A bácsi (aki a banki tranzakció alapján talán a Jerry névre hallgatott, bemutatkozáskor sajnos csak a saját nevünket sikerült megjegyeznünk, azt is alig) élre vasalt nadrágban, ingben, nyakkendőben és mellényben üldögélt rádiót hallgatva és egy szélesvásznú Ausztrália térképet és/vagy a falat bámulva. Kedélyesen elviccelődtünk a tűzjelzőn (mint kiderült, a fűtés képes beindítani, olyan érzékeny), majd kaptunk gyorsan egy frissen facsart narancslevet, s megkérdezte, mit reggeliznénk. A hozzánk hasonló tudatlanoknak mondanám, hogy a menü náluk nem azt jelenti, hogy arról választhatsz, hanem azt, hogy azt végigeheted. A müzlikről és zabpelyhekről gyorsan lemondtunk, megelégedtünk a "Full irish breakfast" menüponttal, ami pár szelet bacon (nem ilyen vacak bolti papírvékony, hanem majd' félcentis szeletek), pár kolbászka és két tükörtojást jelentett. Meg barnakenyeret. Meg pirítóst. Meg kávét. Meg teát. Meg vajat, lekvárt, mézet, stb. És bármiből kérhettünk (volna) még. Nem tettük, mert így is degeszre ettük magunkat. Evés közben volt időnk szemügyre venni a ház étkezésre kijelölt helyiségét, s meg kellett állapítanunk, hogy igen humoros bácsival van dolgunk. Volt stressz levezetésére alkalmas felület részletes instrukciókkal (röviden: falra szerelt táblán egy kör "Bang your head here" felirattal, s a lényeg, hogy addig verd a fejed a falba, míg el nem ájulsz, de akkor mindenképp hagyd abba!), volt az egy szem lépcsőre figyelmeztető felirat (volt a gagyi "Please mind the step" is, de szerencsére csak kicsiben): One step at a time... és végül, de nem utolsó sorban kint volt az írek filozófiája:

Irishman's Philosophy

There are only two things to worry about—
Either you are well or you are sick.
If you are well, there is nothing to worry about,

But if you are sick, there are only two things to worry about—
Either you will get well or you will die.
If you get well, there is nothing to worry about,

But if you die, there are only two things to worry about—
Either you will go to heaven or hell.
If you go to heaven, there is nothing to worry about.

And if you go to hell, you’ll be so busy shaking hands with all your friends
You won’t have time to worry!

A reggeli után gyomorilag és humorilag is eltelve felkerekedtünk, bepakoltunk a kocsiba, elköszöntünk és távoztunk. Sajnos Cork városa nem nyerte el a tetszésünket parkolást tekintve. Valamiért alantasnak gondolják, hogy parkolóautomatákat helyezzenek el a város stratégiailag parkolásra alkalmasnak mondható pontjain, helyette inkább mindenhol kiírják, hogy "Disc required". Nem kevés internetes nyomozómunkámba telt, míg kiderítettem, hogy ez lényegében parkolójegyet jelent, amit néhány kiválasztott boltban lehet megvásárolni. Ezt azonban látványosan semmiképpen nem hozzák a hülye turista tudomására. Mondom ezt azért, mert előző este egy olyan boltban jártunk, ahol lehet ilyet kapni, de egyszer sem ötlött a szemembe, hogy ilyet vehetnék. Úgyhogy kicsit még nyomoztam és találtam pár parkolóházat a belvárosban. Kiszemeltük az egyiket, bementünk. A parkolóház amúgy a legnagyobb bevásárlóközponthoz tartozott, így amellett, hogy olcsóbbért parkoltunk, mint az utcán, nyertünk bolt és toalett közelségét is. Magunkra-büszkeségünk szívmelengető tudatában elindultunk várost nézni. [Betti: De csak azután, hogy izzasztó percek kemény munkájával sikerült berutinoznunk az autót a világ legkisebb parkolóhelyére.]

A város ekkor már nagyon a Halloween és a Jazz lázában égett, így kissé több embert kellett kerülgetni, mint ízlésünknek megfelelt volna, de az időnk kellemes volt és egy sirállyal is sikerült pajtizni egy kicsit, míg meglestük a Szent Patrik hidat. A belváros kevésbé nyűgözött le minket [Betti: Kivéve az a része, ahol egy templom előtt ősz halántékú úriemberek vigyáztak egy virágokkal megrakott halottas kocsira. Rájuk néztem, és az egész testtartásuk, és mogorva nézésük és kisugárzásuk egy szicíliai maffiatemetésre emlékeztetett. Nem mintha valaha is jártam volna olyanon, de akkor is.], ezért elindultunk kicsit távolabb felé. Találtunk egy nagyon szép templomot, konkrétan ez volt az, ahol azt vettük észre, hogy régi, kopott sírkövekkel támasztják meg a földet, valamint ezekből rakták ki a mozgáskorlátozottak számára a rámpát. Elég bizarr volt, akárcsak a temetőt fényképező kollégák. Az íreknek itt (is) megmutatkozott az a fura szokása, amelyről eddig talán nem esett szó, hogy a legfurább helyekre tesznek nagyon fura szobrokat. Itt pl. egy kolduló öregasszony egészen élethű szobrával találkoztunk a templom temetőkertjében [Betti: a bokor tövében, nyilván azért, hogy még furább legyen], később Dublinban a Szent Patrik katedrális mellett egy padon alvó ember szobra köszönt ránk, szintén Dublinban a belvárosban egy padon újságot olvasó fiú szobrát láttuk, akinek az étterem jópofa módon terített is az elé tolt asztalra.

A templom után megtaláltuk az Elizabeth Fort-ot, ami meglepetésünkre tök ingyen bejárható volt. (Az előbbi templom talán 4 vagy 5 eurót is kért volna a belsejének megtekintéséért. Eddigre láttunk már eleget, hogy egy kimaradhasson...) Bóklásztunk is egy sort. Valószínűleg minden hülyeséget megcsináltunk, amit az átlagturista egy ilyen erődben szokott, így békéltettük a szoborkatonákat...

...lőttünk az ágyúval...

...karóba húztuk a többi látogatót...

...és a kalodában eljátszottuk a Madagaszkár című filmből, hogy "Csak mosoly és integess!".

Számomra Corkból ez az erőd volt a leglátványosságosabb, bár ez a képek mennyiségéből nyilván nem esett le eddig senkinek. Biztosan lehetett volna ügyesebben is várost néznünk, de eddigre már mindketten úgy éreztük, hogy Írország inkább a természetben tud nekünk szépet mutatni, így továbbindultunk, hogy esteledvén még viszonylag világosban érjünk majd utunk aznapi végcéljához. Az autóba pattanás előtt még feltöltekeztünk étellel és koffeinnel, gondolva már előre a dublini repülőtéren alvásra is, aztán uccu neki!

Azok számára, akik előzetes útitervünkkel is tisztában voltak, jelzem, hogy itt megint eltértünk a menetrendtől. Próbáltuk úgy strukturálni, hogy 6 előtt érjünk majd Glendalough közelébe, hogy még [világosban] lássuk a tavakat. Ezért kihagytuk Kinsale városát, mert láttunk már elég tengeröblöt, valamint a Blarney Castle és a Rock of Cashel közül is csak egyet tartottunk bent, s úgy alakult, hogy az utóbbi lett, itt főleg a piszkos anyagiak döntöttek, a Blarney Castle-nél fejenként 13 eurót gombolnának le az emberről csak a belépőért, amit az eddigi tapasztalatok alapján a "baromi sok" jelzővel illettünk. (Az átlag belépti díj olyan 6-8 euró körül alakult eddig a népszerű, sűrűn látogatott helyekre.)

Következő állomásunk tehát a Rock of Cashel volt, amiről én előzetes képnézegetés alapján azt hittem, hogy egy nagyon menő királyi/világi vár lesz.

Ehelyett egy vastagon felállványozott, emiatt felerészben be sem járható, minimum 3 generációban egymás nyakára épült egyházi templomegyüttes.

Nem mondom, hogy megbántam, hogy odamentünk, de azért itt is elég sokat legomboltak rólunk a parkolásért és belépőkért ahhoz képest, hogy magunkhoz képest nagyon lassan csoszogtunk, mindent megnéztünk és még így is 20 perc alatt végeztünk. [Betti: Ebből a húsz percből nagyjából tizennégy azzal ment el, hogy idegesítően visongó családokat kerülgettünk. A maradék időt a felújítás közepére bevezető titkos úton keresztül elérhető kápolnában töltöttük az UV fény miatt erősen pusztuló mikróba állománnyal. Azért, mert oda senki más nem ment be. Pedig szabadott, mielőtt még megkérdeznétek.]

Szerencsére a vár(?) udvaráról kifigyeltük, hogy van a közelben egy másik rom is, ami (később kiderült) egy apátsághoz tartozik. Gondoltuk, ha már a parkolás nem időre megy, akkor igazán meglessük magunknak, s így azzal nyugtatjuk a lelkünket, hogy végül is egyet fizettünk és kettőt néztünk. (Imádom, mikor megpróbáljuk hülyíteni magunkat...)

Angliai túrázásaim tapasztalataiból merítve nem igazán lepődtem meg, hogy az apátság romjához vezető útvonal gyakorlatilag sehogy nincs jelölve menet közben. Az odavezető taposott ösvényeken látszott, hogy nem mi vagyunk egyedül ezzel az útkereséssel, csak vannak, akik viking módra erővel oldották meg a kérdést és egyszerűen átdobták magukat a kerítéseken. Mi azért latba vetve minden magyar furmányunkat, megtaláltuk a hivatalos utat. Kár volt. Az apátság romjait körülvevő mezőn egy gyapjasmarha csorda kérődzött, de a nyomok arra utaltak, hogy már több emésztőrendszeri ciklus óta a gyepen éldegélnek. Az aknamezőn való átkelés nem volt veszélytelen, és teljesen átértékeltük a budapesti kutyakakis utcákhoz való viszonyunkat. [Betti: A szövetségesek és a tengelyhatalmak együttesen is képtelenek lettek volna lerakni ennyi aknát.]

Maga az apátság valóban romos állapotban volt, a története pedig igazán csábosnak bizonyult. Az eredeti Benedek-rendet kettő darab év ott tartózkodás után a regnáló érsek (Archbishop David McCarvill of Cashel) kipucolta a helyéről, mert azt álmodta, hogy az életére akarnak törni. Helyükre bepakolta a kedvére valóbb cisztercitákat. Mert hát ki ne hallott volna a híres ír orgyilkos Benedek-rendről... nem volt teljesen komplett az az érsek, ha engem kérdeztek.

Császkáltunk egy sort a romok között, aztán (végig a hivatalos és nem kicsit sz*ros úton) visszatértünk az autóhoz. Indultunk tovább a természet felé, várt ránk a Wicklow Nemzeti Park és Glendalough! A nemzeti park eléréséig lényegében egyetlen említésre méltó esemény, hogy megjártuk Hollywood-ot. Először egy "Segítsen megőrizni Hollywood tisztaságát!" táblára lettem figyelmes, nem is értettem. De aztán a domboldalban is megláttuk a híres feliratot és akkor már biztosak voltunk benne, hogy jó helyen járunk. Döbbenetünk azonban továbbtartott, mint a kb. 6-700 fős falu, így saját képet nem készítettünk az eseményről, kénytelenek lesztek hinni nekünk.

Hollywood után már lényegében be is értünk a Wicklow-hegységbe, ami szép volt és egészen másként sziklás, mint Connemara vagy a Burren. A hegyek meredeksége itt már jobban hasonlított a nálunk megszokottra, bár továbbra is döbbenten álltam a tény előtt, hogy náluk mennyivel több emelkedésnek tűnik egy 100-ről 400 méteres tengerszintre való felautózás.

Út közben a lassabban haladó járművek egészen kedves kocsisort tudnak errefelé összegyűjteni, így aztán amikor a kisbusz és motorja elfogytak és elég hevenyészetten félreálltak, akkor már épp eléggé tele volt a hócipőnk ahhoz, hogy mi is megálljunk egy kicsit. Szerencsénkre pont egy olyan pihenőbe vetődtünk ki, ahol még a tájon kívül is volt látnivaló. Egy 19. század elején-közepén alapított, mára elhagyott és romossá vált ólombánya maradványait csodálhattuk meg. A szél itt is tépett, meleg sem volt nagyon, így sokat itt sem bóklásztunk, főleg, hogy inkább messziről volt látványos a rom, közelről csak kövek és por. Ez gondolom, most mindenkit meglepett. [Betti: A helyi látványosságok között mindenképp említést érdemel még az a vasbeton panelelemből álló híd is, ami a parkolót köti össze a romokkal. Echte 19. századinak tűnt.]

Továbbgurultunk lefelé a hegyről és elértük a Glendalough ...{dobpergés} {hatásszünet} {dobpergés} ... Visitor Centret! Nem mentünk be. Leparkoltuk a kocsit és elindultunk a tavak felé, amelyek még 1-1,5 km-re voltak a parkolóktól. Mehettünk volna közelebb is, de a tó melletti parkoló fizetőssége, az odavezető út rémkeskenysége és az eddigre is meglepő módon kitartó mozoghatnékunk arra ösztökéltek minket, hogy inkább sétáljunk. [Betti: Valamint az se felejtsük el, hogy így lehetőségünk nyílt egy igazi ír kapubejárót használni. Olyannyira jól sikerült, hogy négy kézzel is alig bírtuk visszacsukni.] Az Upper Lake közelébe már szürkülő ég alatt értünk, ahol derék szappantartónk teljesítményét ismét lepipálta egy mezei Samsung telefon, mert ez még színeket is látott.

A Gonosz Szürke Egér eddigre már mesteri szintre fejlesztette a trollkodást és képes volt bármerről beleúszni a képekbe. Persze leginkább bal alulról szeret még mindig.

Betti találkozott két kacsával, akiket jól lefotózott, lefilmezett, közben picit talán sietősebb totyogásra ösztökélve őket, mint ahogy maguktól mentek volna, de végső soron nem vették zokon, nem hívtak ránk csendőröket. Aztán talált mókás táblákat (az írek nagyon szeretnek mókás táblákat gyártani), amelyeket nem nagyon tudtunk mire vélni.

Óvatosan járj a vízen...

...mert ha magasra ugrasz, levágja a fejed a lézer....

...amit az is bekapcsol, ha fejen állva követ törsz.

A tó környékén sokkal több időt is el tudtunk volna tölteni, de sajna már sötétedett. Így még egy kis templom megtekintése és némi geoszuvenír (csillámpala) magunkhoz vétele után visszaballagtunk a kocsihoz. Visszafelé átmentünk még a Monastic City-n is, amiből a temető, a magas torony és néhány rom maradt csak meg az emlékezetemben, ekkor már tényleg elég sötét volt.

Ezután már csak annyi volt hátra, hogy ismét nekivágjunk a hegyeknek és eljussunk a kiszemelt alvóhelyig. Az Old Military Road meglepően jó állapotban volt és szinte senki nem járt rajta, a Glenmacnass közelében azonban a nagy parkolóban már egy lakóautó, egy személyautó és egy kisbusz is állt és két tűz is égett. Megálltunk udvarias távolságban mindentől és körülnéztünk, mennyire fogunk itt bárkit is zavarni. Senkit sem zavartunk, ők sem embert égettek, bár a szomszédék vizslája jól megnézett minket és egyszer még ránk is ugatott. Nézegettük a felhőtlen, csillagos égboltot, előre féltünk a várhatóan rém hideg éjszakától, vacsiztunk, elkortyoltunk egy sört, közben ment egy film a tabletről, míg végül 9 után nem sokkal (lehet, hogy volt fél 10 is) elaludtunk. Előre féltem, hogy ha ilyen korán lefekszünk és még órát is állítunk, 7-8 óra alvás után megébredve már nem leszünk olyan fáradtak, az autó meg nem lesz olyan kényelmes és meleg, hogy az első világosságig kellemesen visszaaludjunk... hogy félelmem megalapozott volt-e, kiderül a következő, s egyben utolsó részből!

A hatodik nap mérlege: költséghatékony parkolások, hollywoodi látogatás, egy erőd, 3 (vagy már ki tudja összeszámolni hány) templom, 2 tó, kb. 270 km.

Kedves Rajongóim! Véget ért a türelmetlen várakozás, visszatértem! Ismét Bettit találjátok a szögletes zárójelek között, s az én tébolyom itatja át a fő szöveget! (Zsolt)

Az ötödik napon már rutinos autóban alvóként kacsintottunk rá az erdő közepén csak szelíd derengésként megjelenő napvilágra. A pihenésünk helyszínéül választott parkoló egy jó ideig még háborítatlan volt, s főleg az első éjszakai cidrihez viszonyítva kellemesen langyos, 13-14 °C-os hőmérséklettel örvendeztetett meg minket. Pakolásztunk egy kicsit, majd elkezdtük majszolni a reggelinket, hogy addig is még több fény járhassa át az erdőt, amelynek a mélyére készültünk ellátogatni a rettentő 200 méteres távolságban található Torc Waterfallig. Reggelimben nagyjából félúton arra lettem figyelmes, hogy az út túloldalán kezdődő Muckross Gardens területén az út széli fákon túl mintha egy őzet vagy szarvast látnék. A tegnap esti képtelennek tűnő egymásra bámulás után ez legfeljebb szokatlannak számított akkor és ott, így Betti figyelmét is felhívtam a jelenségre. Ő azt indítványozta, hogy az inkább egy ló. Közelebb óvakodtunk, de nem túl közel, mert azért mégis csak a reggelink közepén voltunk. Az út túloldalán is megtettünk még néhány lépést, majd megállapítottuk, hogy a szóban forgó állat nincs egyedül és legnagyobb rét kellős közepén vannak, ami ráadásul körül van kerítve, így beláttam, hogy nem lehet ez vad, hát visszasétáltunk az autóhoz és befejeztük a hamit.

Aztán felkaptuk a hátimotyónk és belevetettük magunkat Kerry sötét, nyirkos vadonjába. A toaletteket is rejtő Visitor Centre még nem volt nyitva (jó, a Centre talán túlzás, de azért itt is volt valami efféle célt szolgáló helyiség a kis épületen belül), de a patakot követve így is tudtuk, merre kell mennünk. Minden oldalán mohos fák között osontunk egyre előbbre és előbbre, míg nem elértük a vízesést. Nagyon szép és nagyon magas volt és nagyon kevés fény volt jelen ahhoz, hogy normális fénykép készülhessen, így csináltam is pár tucatot, hogy a nagy számok törvénye alapján legalább egyet be tudjak majd mutatni a nagyérdeműnek. Íme.

Visszafelé bandukolva már meg sem lepődtünk a korai órán futni, sétálni induló embereken, akik szembe jöttek. Példájuk ragadósnak bizonyult, mert nem mentünk vissza azonnal a kocsihoz, hanem egy kis alagúton átmentünk az út túloldalára, aznap reggel már másodszor. Hamar eljutottunk arra a pontra, ahonnan reggel, még rosszabb fényviszonyok között az őznek/szarvasnak vélt lovakat láttuk. Most azonban kiderült, hogy a reggeli szemüveggel felturbózott reggeli szemem is van olyan jó, mint bármikor máskor (vagy olyan rossz), mert valóban őzek/szarvasok voltak. Volt valami vadaspark jellege ennek a Gardens-nek és az írek gondolom idejárnak vadakat nézni, ha a könyv már kevés. Lehet, hogy a tegnapi kollegina is innen lépett meg minket ellenőrizni.

Ezt követően büszkén és a vadat látott emberek eufóriájával tértünk vissza az autóhoz, odébb gurultunk 1-2 kilométert, hogy ugyanebbe a Gardens-be egy olyan ponton léphessünk be, ahol a Muckross Abbey pusztán párszáz méterre található. Mire kikecmeregtünk az autóból, már be is parkolt mögénk az egyik lovaskocsi (a környéken nagyon sok van belőlük, hogy a nálunk is lustább turistákat körbekocsiztassák a kertekben. A hajtó hamisítatlan (és így érthetetlen) ír akcentussal köszönt és kérdezett ránk. Hiába tudtam, hogy mit akar kérdezni, egy büdös szót nem tudtam azonosítani az általa kiejtett hangsorban, így a leghunglishenglishebb hangsúlyommal és szóformálásommal kérdeztem vissza, hogy "Szorri?". Ezután elmondta újra, véleménye szerint valószínűleg l-a-s-s-a-n é-s t-a-g-o-l-t-a-n. Ez mondjuk annyira már jó volt, hogy megbizonyosodtam, ő tényleg ránk akarja tukmálni a kocsis utazást és el tudtam hárítani azzal, hogy csak az apátságig sétálunk be. Erre megint mondott valamit, amire egy "thanks" volt a válaszom és bementünk gyorsan a kertbe. Míg elértük az apátságot, sikerült pár szót kihámoznunk abból amit a bácsi mondott, úgy mint "horse", "cabin", "garden" és "200 meters". Bettinek mindez hihetetlen örömet szerzett, mivel a galwayi pub óta szent elhatározása, hogy elsajátítja az ír akcentust. A miértet nem feszegettem, nem feszegetem, jobb a békesség. [Betti: Lassan be kell látnom, hogy lehetetlen vállalkozás. Egyszerűen mert hiányzik belőlem az írparasztbácsi gén.]

Annyiban mindenképp igaza volt a bácsinak, hogy kb. 200 méter után elértük a Muckross Abbey-t, ami kevésbé rom, mint amiket eddig láttunk, de azért működőképesnek sem mondanám. Semmi jegyvásárlás vagy Visitor Centre nem övezte, tök ingyen és mindenféle vezetés nélkül be lehetett járni. [Betti: Volt egy hideglelős élményem is, mert Zsolttal elszakadtunk egymástól nagyjából másfél sötét helyiség távolságra, és már pont akartam neki szólni, mikor arra lettem figyelmes, hogy a lépések, amiket hallok és közelednek, több embertől származnak, mint ahány Zsolt valaha is lehet. Kicsit összeijedtem magam, de aztán hirtelen egy hozzám hasonlóan elárvult hölgy jött elő a közelebbi sarkon. Aztán még az is kiderült, hogy ő az övétől ugyanúgy elszakadt, mint én az enyémtől, így összességében amíg négynél több különböző léptet nem fogok hallani, addig nyugodt maradhatok azon a helyen.]

Meglepően nagynak bizonyult, volt több épen maradt helyiség, fel lehetett menni az emeletre is, de a legszebb az amúgy teljesen épen maradt és/vagy helyreállított (nem vagyok sem kőműves, sem a középkori apátságok építészetének szakértője, hogy ezt eldöntsem) kerengő közepén álló hatalmas fa. A leírások szerint ez már akkor is ott volt, mikor az apátság még működött.

Az apátság után egy nagy adat autózás következett. Először még áthajtottunk Killarney-n, ami sokkal könnyebben közlekedhetőnek bizonyult, mint előző este 18 és 19 óra között. Aztán elindultunk a Ring of Kerry-n, csak hogy hamar magunk mögött hagyhassuk az egyik hágó kedvéért, amelyet Gap of Dunloe néven ismer a világ.

Ezen a ponton el kell mondanom, hogy ez a nap nem a közlekedés napja. Már itt az elején is megmutatkoztak ennek jelei. Pl. az alvóhelyünkül szolgáló parkolóból olyan f*s módon lehetett csak kikanyarodni az útra, hogy az finoman szólva is balesetveszélyes volt. A következő megállónk, ami a Dunloe Ogham Stones, olyan kiváló adottságokkal rendelkezett, hogy csak egy beláthatatlan kanyarban lehetett félrehúzódni egy másfél autó széles úton. Szerencsére nem jött senki, így pár kép készítésének erejéig megcsodálhattam annak a lényegében rovásírásnak az emlékeit, amelyet az őslakosok használtak a fontos tudnivalók rögzítésére. [Betti: A félrehúzódás olyannyira sikeres volt, hogy én például az autóból kiszállás megkísérlését is felesleges próbálkozásnak nyilvánítottam, így a derék köveket is csak a Zsolt által készített képeken láttam a mai napig. A kép ne tévesszen meg senkit, az út túloldaláról készült.]

Aztán mentünk is tovább, s egy ideig beragadtunk egy lovaskocsi mögé. Aztán mikor szabadultunk, ráfordultunk arra az egy autónyi útra, amely magához a hágóhoz vitt. A felfelé vivő út szerencsére magányosan telt, hol egyesben, hol kettesben, néhol akár hármasban csorogtunk előre.

Felfelé vezető utunkon kóbor birkák nehezítették a pályát, ha a keskeny út, az éles kanyarok és a változó meredekség nem lenne elegendő. Az íreknek ráadásul megvan az a remek szokásuk, hogy a hidakra csak az utolsó pillanatban, jó szűken és jó éles szögben fordítják rá az utat.

A hágó túlsó oldala sokkal lankásabban és így sokkal hosszabban vezetett lefelé. Itt már össze is futottunk egy-két autóval, többnyire az Astra-nál terepjáróbb terepjárókkal. Az egyikkel elég sokat kerülgettük egymást, ebben katonaruhás marcona alakok ültek, akik vadászok vagy madarászok lehettek, mert amikor megálltak, többnyire távcsővel kukkoltak valamit a domboldalakban. Ők közlekedésileg teljesen rendben voltak, viszont mindenki más elmehet a búsba. A kedvencem az volt, amikor egy nyílegyenes szakaszon szembetalálkoztunk egy SUV jellegű terepjáróval. Mivel az út mellett fűnek tűnő sáv volt, ezért lehúzódtam az egyik oldalra. Ám ahogy két kerék rá került, kiderült, hogy ez inkább láp, s szépen koppanásig süllyedt az autónk. Egyrészt káromkodtam, mert a másik autó meg sem moccant, hogy elmenjen mellettem, másrészt aggódtam, hogy ki tudok-e állni. Kitudtam. Elkezdtem tolatni, mert ő még mindig egy darab ürülékként állt szerencsétlenül. Persze amint elindultam hátra, ő is elkezdett tolatni, hát megálltam. Ő is megállt. Eluntam és nem érdekelt mit csinál, hátramentem a legutolsó kiállóig, ami saccra min. 50 méterre volt mögöttem. Nagy nehezen elvánszorgott mellettünk, s mikor elértem oda, ahol ő szerencsétlenkedett, láttam, hogy neki kb. 20 métert kellett volna visszagurulnia egy kényelmes kiállóig. Ennyit erről. [Betti: Az anyukáját.] Aztán kicsit később három [egy darab terepinek álcázott, valamint két darab lapos hasú farokhosszabító típusú] Porsche gondolta azt, hogy arra jönne, amerről én. Szerencsére velük egy híd előtt találkoztam össze, így volt helyünk elkerülni egymást, csak azt nem értettem, miért éri meg 20 km-t spórolni ezekkel a kocsikkal a hágón át. Mindegy, nem az én kocsim, nem az én pénzem. Aztán kiértünk a hágóból, visszanéztünk és úgy is szép volt.

De nekünk egy még kevés volt, ezért bele vetettük magunkat a Moll's Gap-be is, de ezen már gyorsan átértünk, s lecsorogtunk Kenmare településre. Ennek egyetlen picinyke tere a fő látnivalója, no meg rengeteg lóval és lovaglással kapcsolatos dolga van még, de arra most nem értünk rá. Viszont a Halloween itt már nagyon tombolt, Betti le is fotózta a legjobb KRESZ-táblát, amivel egész héten találkoztunk. (Jé, ott ülök a háttérben jobb oldalon a fekete, felkapcsolt lámpájú autóban!) [Betti: Egyrészt mekkora király vagyok már, hogy elkaptam a vészvillogás pillanatát, másrészt amúgy azért ezek hülyék. Én sokkal gyorsabban szoktam repülni a seprűmön, mint 50 km/h. Korlátozás ide vagy oda.]

Kenmare gyors elhagyása után Sneem felé vettük az irányt, mert úgy olvastuk az interneten (és az internet soha sem hazudik), hogy van itt egy olyan látnivaló, hogy "The Way the Fairies went", avagy az út, amerre a tündérek jártak. Nos, erről kiderült, hogy tök pici, tök nem régi, hanem tök mű az egész. A városiak közül az egyik elborultabb elméjű elkezdett kövekből kúpokat építeni, ő maga vagy egy másik azt mondta, hogy "némmá, ez olyan, mint egy tündérvityilló!", aztán dolgoztak még egy kicsit a marketingen és lett egy látványosság. Nem mondom, hogy nem volt látványos, de másra, jobbra számítottam. Azt hiszem, nem segített a hangulatteremtésben az egyik oldalon mosást teregető lakókocsis és a másik oldalon bűzölgő víz nélküli vízfelület sem. Ez van, nem jöhet minden össze.

Gyorsan továbbálltunk hát, Staigue Fort felé irányítva kerekeinket, bár utólag valószínűleg inkább a Galád Birkák Útja néven kellene emlegetnünk az egyautó széles utat, ami az erődhöz vezetett. Merthogy a főútról le kellett fordulnunk itt is, ami nem baj. Jöttek szembe többen is, itt már nem szórakoztam, az első adandó helyen félreálltam, hadd menjenek. Mentek. Aztán az egyik derékszögű kanyarban derék birkák álltak az út közepén. Ketten. Mint Stan és Pan. Az egyik soványka, a másik olyan széles, hogy magasságát lepipálta a derékbősége. Néztünk egymásra egy darabig, már vártam az útonállók kedvelt mondásait, aztán úgy döntöttek, tovább engednek és eldöcögtek mellettünk. Hihetetlen szerencsénknek megörülve megnéztük gyorsan a körerődöt, amely több méter széles falára fel is lehetett sétálni és amelynek falában két üreg is fennmaradt, az egyikbe be is másztam (és be is vertem jól a fejem). [Betti: Nem igazán szoktam sétának nevezni, mikor a hónaljamig felhúzom a térdem, hogy egy lépcsőfokon túljussak, de legyen.]

Visszafelé nagyon reméltük, hogy a Legelők Rémei már nem lesznek ott. Nem voltak. Feljebb jöttek, így egy teljesen egyenes szakaszon találkoztunk és ezúttal sokkal tovább meredtünk egymásra. Láthatóan nem akartak átengedni. Gondolom ügyelniük kellett a rossz hírnévre meg minden. De aztán felbuzgott a kurucvér, talpunk alatt meg a több tucat ló és feléjük mozdítottuk a fekete táltost. Ettől megijedtek és el akartak osonni mellettünk, de ehhez ott szűk volt az út. A helyzet fokozódott, minden idegszál pattanásig feszült, s végül győzedelmeskedtünk, a bitang gyapjasok megfutamodtak és az első kerítéskapuig kergettük őket hűséges szénfekete paripánkkal, ahol is félrevetődtek előlünk, mi pedig mentettük az irhánkat és bosszújuk elől futva meg sem álltunk Ballycarbery váráig.

Persze hazudtam az előbb, megálltunk útközben, mert szép tájon autókáztunk, az óceán felé kanyarodva megint érdemes volt a szigeteket, meredélyeket nézegetni, így egyszer-kétszer megtorpantunk útközben. De végülis elértük a híres-neves várat, amelyet a Szökőhév hősei is felkeresnek. 

Amikor ottjártunk, meg kellett állapítanunk, hogy sajnos nem ugyanúgy néz ki, mint a filmben. Aztán azt is meg kellett állapítanunk, hogy tele van tehénszarral az őt körülvevő zöld gyep. S végül azt is megállapítottuk, hogy mindezek ellenére egy nagyon klafa kis hely. Elég omladékos, de azért az első szint stabilabb részeire én felmentem és onnan is körülnéztem.

Azóta utánaolvastam és kiderült, hogy a filmhez a környéken sok-sok várról készítettek képeket és azokat összemontázsolva alkották meg a filmbéli Ballycarbery-t. Nem igazán értem, minek vesződtek, szerintem a történethez ez a rom is teljesen illett volna. [Betti: Igazából így büszkén mondhatjuk magunkról, hogy egy olyan romot néztünk meg, amit egy olyan filmben láttunk, amiben még a szereplők sem jártak ott, ahol mi. Vagy mifene.]

Utolsó Ring of Kerry állomásunk a Rossbeigh Strand volt a tervek szerint. A közlekedés itt megint megmutatta sötétebb oldalát, találkoztunk "Deroute" és "Diverted traffic" táblával. 300 méterrel a cél előtt. Miután (megint) átkeltünk pár kilométer nem kicsit keskeny, nem kicsit meredek hegyi szerpentinen. És ráadásképpen logikátlan is volt az egész, az egyetlen információ, amit sem a táblák, sem a tébláboló útmunkás bácsi nem közvetített, hogy ha maga a part érdekel, akkor semmiképpen ne menj a "Diverted traffic" irányba. Épp akkor menj arra, ha nem akarsz a partra lejutni. No problem. Odaértünk. [Betti: Értsd eltereltük magunkat a céltól, majd visszatereltük magunkat a célhoz, hogy aztán kifelé megint elterelődjünk. Ja nem, addigra elmentek a munkások, akkor már a rendes úton mentünk. Mindegy, az is szűk volt.]

Bejártuk a picit túlzottan rendezettnek tűnő kavicsos részét és a jóval természetesebbnek tűnő homokos részét is. Dobáltam kavicsokat, egyikkel másikkal kacsázni is sikerült. (A szörfösök ekkor már kijöttek.) Betti szerint cuki volt. Mindenki más kihagyhatja bátran, nem sértődök meg. [Betti: Jóvanna. Igyekeztem megint beléd szeretni. A videózás előtt amúgy cukibb voltál. Sokkal.] [Zsolt: Már így is pirulok...]

Aztán mentünk tovább. Úgy volt, hogy innen már irány Cork, de azért volt még a Ring of Kerry-ből. Pl. pár kilométernyi útfelújítás. De nem ám akármilyen! Felvezető autós! Nem vicc. A nyalókás ember megállította a forgalmat a sárgán villogó autó áthozta a szembejövőket, megfordult, majd követhettük. [Please follow convoy vehicle!] Aztán egy rém prózai okból (pisilni kellett) letértünk az Igor által kijelölt útról és kerestünk még valami látnivalót, mert azok közelében szokott lenni pisilési lehetőség. Így keveredtünk nem tervezett állomásunk, Aghadoe Viewing Point közelébe. Ahol hirtelen megilletődtem attól, hogy már el is suhantunk a parkoló mellett, így félrehúzódtam az ott álló hotel elé és a leállósávszerűségen (a szakszó: hard shoulder) elkezdtem tolatni. Sajnos csak az út oldali tükröt figyeltem, nem rémlett, hogy a kerítést frankó módon kijjebb tolták egy kicsit a parkoló előtt. Így lényegében mögém ugrott egy kerítés, amit sövény takart. Puffantunk, az autónak fájt, nekünk nem, a sövény és a kerítés meg nem érdekel, r*hadtul megérdemelték, amit kaptak, aljas szemetek. A lökhárító jól működött, minden lökést áthárított a kerék feletti idomra, így egy legszélesebb részén is max. 3 ujj szélességű gyűrődést szereztem a kölcsönzött autóra.

Leparkoltunk és számba vettük az eredményt. Nyilván dühös voltam magamra, nem szeretem, amikor hülyeséget csinálok, még kevésbé, ha ennek anyagi következménye van. Úgyhogy főként azzal a céllal, hogy lenyugodjak, megszemléltük a kilátást az amúgy-nem-is-akartunk-erre-jönni-helyről. Szép volt. Találtunk egy kis várat is, azt is megnéztük. Pisiltünk is. (Szóljatok, ha már túl sok az infó...)

Mire visszatértünk a kocsira, 1) túl voltunk egy kis veszekedésen, de 2) sikerült megbeszélnünk, hogy egy pillanatig nem gondoltam, hogy Betti hibája lett volna, 3) ő hagyta, hogy egy kicsit ostorozzam magam, még ha szerinte hülyeség is és végül, de nem utolsó sorban 4) igazi ír hangulatban áldottuk Patrikot (Padraig), amiért végülis "with full coverage" béreltünk autót. Ismerősöktől és városi mende-mondákból úgy tippelem, hogy minimum nullszaldósak vagyunk vagy még jól is jártunk azzal, hogy biztosításra és nem javításra költöttünk. Tehát elindultunk tovább és most már Corkig semmi nem állhatott az utunkba...

...a forgalmat, a corki dugót leszámítva. De aztán ott voltunk. A központtól 5 percre, a vasútállomás tőszomszédszágában elhelyezkedő Number Forty Eight nevű B&B szálláson. [Betti: Azok kedvéért, akik most butául érzik magukat, Bed & Breakfast, vagyis ágy és reggeli.] Egy alacsony, idős úriember fogadott minket, nyakkendő, mellény, kifogástalan modor. Szolid udvariaskodás a fizetésig, szívélyes körbevezetés és bőséges segítőkészség a számla rendezése után. A ház tipikus angolszász sorházrész, olyan keskeny kívülről, hogy belülről képtelenségnek tűnik annyi helyiség, amennyi elfér benne. Az egész ház mintha dőlt volna az utcától elfelé, a deszkák lazák és recsegtek, pakolás közben többször volt olyan érzésünk, mintha szörföznénk a szobában. De ez is nagyon kellemes hely volt, nem lehet egy szavunk sem. [Betti: Nem mintha ez nem lenne kiváló leírás, de azért elmondanám, hogy szerintem az egész ház a ház közepe felé dőlt. Nekem például olyan érzésem volt, mintha a Weasley-család Odújába csöppentünk volna. Csak a padlásszellem hiányzott.]

Kulturális rovatunk következik. Reprezentatív mintavételünk az ír szállások tekintetében azt az eredmény mutatja, hogy náluk teljesen alapfelszerelésnek számít a vízforraló, pár teafilter és 3in1 kávéporos tasak a szobában. Tehát egy-két meleg ital alapértelmezetten jár a szobához. Belegondolva ez nagyon szimpatikus, egyrészt mert azért kint mégiscsak hűs van, másrészt mert figyelmesség, harmadrészt mert gyakorlatilag kb. semmibe sem kerül, a vendég mégis örül neki. Javaslom megszívelésre minden magyar vendéglátóhely számára. Köszönöm a figyelmet, a szó a stúdióé!

Ezúttal a felfrissülést a pubozás utánra hagytuk, ám ha nem lett volna elegendő a közelgő Halloween, hogy fenekestül felforgasson egy amúgy is fordítva működő országot, Cork rátett még egy lapáttal és a Cork Jazz hétvége első napjára sikerült becsöppennünk a város éjszakai életébe. Így aztán minden zenés helyen jazz szólt ír muzsika helyett, ami szintén jó, csak azért nem Írországba mennék. Azért beültünk a Cork Arms nevű kis pubba, ami aztán tényleg törzsvendégekkel volt feltöltve, néztek is ránk furcsán. Jómagam okulva a galwayi tapasztalatokból, arra gondoltam, hogy félpintenként haladva mégis csak többféle sört tudok kóstolgatni. Ötletem azonban a helyiek között a társadalmi ranglétra alá (nem a legaljára, alá) taszajtott minket, még a kötelességből udvarias csaposlány arcán is láttam átsuhanni valami rosszallást, amikor a legporosabb polcról előásott egy félpintes poharat. Baj azért nem lett belőle, csak nyámnyilák lettünk vagy féltucat ír bácsi és néni szemében (kb. ennyien lehettek hallótávon belül). Végül aztán annyira nem vonzott minket a corki éjszakai élet, így hamarosan hazaindultunk, egy közeli Spar-ban még szerezve egy-két kóstolásra érdemes italt és Bettinek egy-két már jól bevált cidert. A szálláson aztán kiélveztük a civilizáció minden előnyét (melegvíz, fűtés, vízszintesben alvás, stb.) és még kicsit gondolkodva a másnapi programon, elszunnnyadtunk, Betti úgy, hogy nem is állított ébresztőt.

Az 5. nap mérlege: egy kör a Ring of Kerry-n, két hágó, egy pár birkabandita, sok vár, egy strand, két felvezetőautózás, egy kocsitörés, egy jazzfűtötte rövid pubozás és kb. 300 km.

Mivel Zsolt az előző napi beszámolót sem volt képes befejezni, ezért önkényes alapon most visszaveszem a szót. Mu-ha-ha. Puszi, Betti.

A Fehér Ház nagyon kényelmes hely. Mármint itt most főleg az ágyra gondolok, mert akkorát aludtunk, hogy csak na. Külön piros pont, amiért kétszemélyes takarót kaptunk. Habár nem volt akkora, mint az itthoni, amivel a fél kontinenst le lehetne fedni, de azért ez alatt is egészen kényelmesen megvoltunk. 
Mivel Galwayből előző esete csak igen keveset tapasztaltunk, ezért reggel igyekeztünk felkelni, és még gyorsan körbejárkálni a városközpontot. Elsétáltunk azokon a kis utcákon, amik este még dugig voltak duhajkodó népekkel. Helyettük most a bejáratokban sorakozó sörös hordókban próbálhattunk meg hasra esni. Nagyjából azokat is úgy pakolják oda a küszöbre, mint a Tom és Jerryben a tejesüveget. [Zsolt: Megállapítottuk, hogy az írek nem szeretnek korán kelni és még kevésbé korán boltokat nyitni. Ennek ellenére rengeteg ember rohangált a dolga után, bár a népsűrűséget nagyban növelték a sétáló utcán rutinozó versenytehergépjárművek, amelyek az éjszaka folyamán jócskán megcsappant raktárakat igyekeztek utántölteni. Megnyugtató volt közben, hogy azért a gyerekekre is figyelnek. Az alábbi fenyegető üzenetet látva azt hiszem, minden szülő gyorsan megkereste összes gyermekét.]

Galwayben egyébként nem futottunk bele túl sok érdekes dologba. A központban lévő zöld tér egy része le volt kerítve, mert ott rejtegettek egy minividámparkot. Középen csak fa volt, oldalt meg buszmegálló. Van viszont nekik egy Spanyol Ívük, illetve az, ami megmaradt belőle. Mellette van egy sirály kikötő, amit akár sirálykikötőnek is aposztrofálhatnánk, akkora az átmenő (l)égiforgalma.

Szintén Galwayben történt, hogy két naiv turista bement a helyi szupermarketbe, összeszedte a legszükségesebbeket a további túlélés érdekében, majd a pénztárhoz közeledvén a bolt pofátlanul fiatal munkatársa kiemelte kocsijukból a két sört egy "Hey, Guys!" köszönés kíséretében. Kaptunk felvilágosítást is: 11 előtt nem adnak el alkoholt. "It's against the law. Sorry, Guys." Hát ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. Előadtuk a hülyeturistát, megköszöntük, és sör nélkül távoztunk. Hozzátenném, hogy nagyon jó, hogy ez így le van szabályozva, de azért a 11 előtt ivást nem akadályozzák meg. [Zsolt: Pénzem nincs pszichológusra, így a kedves blogolvasókat használom arra a célra, hogy kibeszéljem magamból az esetet. Az első gondolatom az volt, hogy "Anyád, leteszed vagy meghalsz!". Ennek fő oka, hogy még korábbi angolszász területen tett látogatásaim során kapcsolatba kerültem egy olyan brand-el, amely díszes üvegekben, egyedi címkékkel látta el a söritalokat és olyan neveket adott nekik, mint Hobgoblin, Scarecrow és más hasonló mókás elnevezések. Ennek a sorozatnak egy eddig nem ismert tagját sikerült leemelnem a polcról és Mr. Can-I-Help-You-nak megfújnia a bevásárló kocsinkból. Szóval anyád. A második gondolatom az volt, hogy végül is ez egészen jó. Értem a koncepciót, tudok azonosulni vele, tetszik az elgondolás, stb. A harmadik gondolatom meg az volt, hogy ez ugyan nem oldja meg az alkoholizmus problémáit, legfeljebb az otthon tárolt alkohol mennyiségét növeli. Tehát voltaképp nem sok értelme van. Tehát anyád. Mondanom sem kell, hogy később nem találtam már abból a sörfajtából, így nem tudtam meg, milyen, sem azon az estén a kocsiban, sem később másutt. Í.J.] [Betti: Végre nem csak én anyázok ezek a blogon. Különben sem mondhatják meg egy magyarnak, hogy mikó' igyon!]

Visszatértünk hát a szállásra, elbúcsúztunk, majd fittyet hányva Jay tanácsára, miszerint ne a városon át menjünk, célba vettük a "The Burren" névre hallgató nemzeti parkot. Igazából kövek. Töméntelen mennyiségű mészkő, amerre a szem ellát. És a szem nem unja meg. Elég sok helyen ki lehet szállni az autóból út közben, és picit mászkálni, no meg bakancsot próbára tenni a terepen. A felszíni karsztjelenségek rajongóinak kifejezetten ajánljuk látogatás céljából a területet. Akinek szerencséje van, egy-egy jól irányzott mellélépéssel félig el is tűnhet a résekben. [Zsolt: Szakmailag árnyalatnyit képzettek kíváncsiságát kielégítendő a Burren Nemzeti Park lényegében egy baromi nagy karrmező. És valóban baromi szép. A táj hangulatához illett a metsző szél is, ami csaknem egész nap fújt.]
A Burrenben körültekintve úgy éreztem, hogy ez az írek építészeti ars poeticája is lehetne: számomra ésszel felfoghatatlan okokból képesek kőfalat építeni a kőtenger közepére.

A kocsikázás idő közben a Moher-sziklák felé haladt tovább. Igor hozta tavalyi formáját (nem először és nem is utoljára), és képes volt néhány perc/kilométer/dicsőség érdekében olyan utakra kalauzolni minket, ahol egy darab Opel Astra is nehezen fér el széltében, nem hogy még az a másik is, ami szemből jön. (Egyébként nem értem, miért csinálja. Az összes beállítást ellenőriztük, egyik alapján sem kellene ilyeneket javasolnia. Ezért csak arra tudok gondolni, hogy Igor titkon vizsgálja a viselkedést út közben, és egyszer valamiért ilyen útra vitt minket, amit aztán úgy értelmezett, hogy mi szeretünk ilyen utakon járni, ezért onnantól ezeket részesíti előnyben, hogy még több élményt gyűjthessünk.) [Zsolt: Írországban nem nagyon van olyan, hogy földút. Legalábbis olyan, amire bárki rámehet. Kerítés mögött persze biztos akad, de oda nem jut be az átlagember kocsival. Ami legjobban megközelíti, az úgy néz ki, hogy két keréknyomnyi helyen végig le van aszfaltozva, a kettő között nő a moha és a zuzmó, két oldalt meg minimum autómagasságig ér a dzsindzsa. Vagy magasabbra. Ilyen helyeken előszeretettel bukkannak fel túrázók az úton, akiket vagy sikerült mindig egy szélesebb helyen utolérnem, vagy nagyon jó bakancsuk volt, aminek meg sem kottyant, hogy átmentem a lábukon. Igort annyira nem kedveltem, amikor 2-3 km hosszan ilyen utakra terelt.]

Mint minden fontos állomásnál, a Moher-szikláknál is egy Visitor Centre mellett találtuk magunkat. A sligoi parkolási díj sokszorosáért hajlandóak voltak megengedni, hogy parkoljunk, cserébe a madarak telepottyantották az autót, mire végeztünk. [Zsolt: Az igazság védelmében ez egyben a belépőt is jelentette a parkoláson és a kis pottyantós ajándékon kívül. Igaz, a kutya nem kérte tőlünk a belépőt később.] A parkolóban amúgy hollók őrizték a járműveket (vagy a parkolótáblákat, ez még vita tárgyát képezi), kivéve akkor, mikor néhány pofátlan sirály megzavarta őket. Akkor volt egy kis balhé, aztán átmenetileg mindig visszaállt az élet rendje.
Az itteni Visitor Centre volt a Visitor Centrék csúcsa. A tökélyre fejlesztett változat. Jobban el volt dugva, mintha a Zsák-lakot keresné az ember a Megyében. Kétfelé lehetett egyébként haladni. Mi úgy döntöttünk, hogy balra kezdünk. Végigcsoszogtunk, végigcuppogtunk a meredély szélén haladó hármas turista ösvényen. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a legszéle volt a legveszélyesebb, ellenben legkevésbé forgalmas. Nem tudom, hogy földi halandók (akik nem földrajzosok) hogyan mászkálnak ilyen helyeken életük biztos tudatában, de azok után, amit a Malin Headnél láttunk, valamint hozzávéve még az itt jól látható csúszásokat, omlásokat, azért ha minimálisan is, de féltettem magunkat. Nyilván nem velünk fog megtörténni, mert az ilyen mindig másokkal történik, de elég fura annak tudatában a szélén mászkálni, hogy ha ez megindul alattunk, akkor mire az aljára érünk, már egy más világhoz fogunk tartozni.

Na szóval ez a szélső ösvény ez elég gyakorta összefonódott a középső ösvénnyel, ami nagyjából egy métert jelentett a szélétől befelé számítva. A belső ösvény pedig használaton kívüli mészkőlapok lehatárolásával volt elkülöníthető, jellemzően mélyebben haladt a szélsőknél, nagyon sokan voltak rajta és nagyon sáros volt. Úgy kell nekik, én biztos nem ott megyek, amíg nem muszáj. (Az, hogy a belső ösvényt ilyen kitartóan pusztítja az ide látogató tömeg, felveti még bennem a kérdést, hogy miért is jó, hogy biztonságosabbat alakítunk ki, amivel aztán felgyorsítjuk a környezetromlást és aztán majd pislogunk, hogy az egész megindul.)

Habár azt gondolnánk, hogy ezek a szirtek közel vannak egymáshoz, azért amikor az ember elindul, van egy pont, amikor rájön, hogy azta mekkora túra. Mert ennél a pontnál még mindenképpen érdemes tovább menni, és vissza is kell jutni. De a látvány megéri. Itt már teljesen bizonyos volt, hogy ír utunk folyamán a természet toronymagasan veri az épített környezetet. És mikor visszaértünk a kiindulási ponthoz, akkor még felmásztunk a másik irányba is, mert ott meg volt egy nagy kiépített kilátóterasz, amiről még több szirt látszik. Emellett az egész közepén állt egy uno darab toronyból álló picike kastély, de az külön belépős, és igazából annyira nem is tűnt érdekesnek. [Zsolt: Menet közben összeszámolni sem tudom, hányan kértek meg minket, hogy készítsünk róluk fotót. Furának találtam ezt abban a korban, amikor ha nem csinálsz szölfit, akkor nem is jártál ott, de mindig szívesen segítettünk. Amikor aztán a Centre-től jobbra, a kiépítettebb részre tértünk, már előkerültek a remek szölfibotos népek. Jihháá!]
Sokkal inkább lekötöttek minket azok a.... {keresem a megfelelő jelzőt, de nincs rá szó} ... táblák, melyeket az oda látogatók épségének érdekében helyeztek el.
Egyrészt ne végezzetek térdemelést a fekete téglalapok előtt, ...

... ha átlépitek a piros vonalat, akkor a Sydney-i Operaház tetején sétálva nehezen foghattok majd sirályt, mert a kezetek bilincsben lesz...

... ne csináljatok mérlegállást ott, ahol a kövek tornasorban lebegnek.

Ilyen élmények után azt hittük, nem jöhet már durvább. Aztán bementünk a látogatóközpontba, ahol volt egy kiállítás, aminek csak a fele volt épp látható. A klímaváltozás pedig épp üzemen kívül volt. [no comment]

Ilyen élmények után úgy éreztük, jobb, ha maradék testi és lelki épségünk érdekében folytatjuk utunkat, így ismét behatoltunk a Burren mélységeibe, ahol kiderült egy újabb szuperképességem: egy fényképen kétszer is rajta tudok lenni.

[Zsolt: Ez a rész egyszerűen lenyűgöző volt. Persze tök véletlenül találtuk meg és itt már tényleg a korábban leírt "földutakon" lehetett csak közlekedni. De megérte. Ez volt az első olyan hely, ahol már az út mindkét oldalán a szó legszorosabb értelmében kőtenger terült el, ameddig a szem ellátott. Itt amúgy volt egy díszes kapu, ami fennen hirdette a nemzeti park kezdetét és egy tábla, ami útmutatást adott a tervezett túrákhoz. Készítettem egy panorámavideót, de a szél úgy tépett, hogy a kis szappantartónkat alig bírtam megtartani.]

Itt el is érkeztünk utunk kilométer-emésztős részéhez. Az eredeti tervek szerint még elmentünk volna a Dunmore Headhez, viszont ez mind időben és mind távolságban olyannyira sok lett volna, hogy sötétedésre értünk volna olyan helyre, amit látni kellene. [Zsolt: Egyrészt azért, mert úgy szép, másrészt azért, mert úgy kevésbé életveszélyes. Ez a fősziget legnyugatibb pontja és koránt sincs olyan szépen kiépítve, mint Malin Head északon.] Értelmetlennek pecsételve a dolgot inkább elindultunk Limericken és Adaren keresztül a szállás felé. Egy noname településen belefutottunk egy akkora jambe, hogy az autó negyedórát állt ugyanazon a helyen anélkül, hogy a kocsisor bármit is haladt volna, mert ír barátaink úgy terveznek települést, hogy továbbra sincsenek menekülő utak. [Zsolt: Na, ez mondjuk konkrétan röhejes volt. Betti mutatta a térképen, hogy majdnem összeérnek a két főútról leágazó utak, de aztán, ahogy a fa két külön ágán növő ágacskák, gallyak és levelek sem nőnek össze, úgy itt sem. Így hát álltunk, vártunk. Ne haraguggyá' meg!]
Út közben megálltunk még az Adare nevű településen, aminek kivételesen nem Visitor, hanem Heritage Centre-je volt. A látnivalót még az autóból megnéztük, miközben az útfelújítás miatt araszoltunk. Kicsike, nádtetős házikók voltak egymás mellett dögivel, valamint egy közepes kastély is volt eldugva egy parkban, ami meg olyan, mintha egy Jane Austen regény alapján készült filmből tették volna oda. [Zsolt: Adare előtt Limerick TESCO-jában megszereztük az egyik legfontosabb importcikket, a minipillecukrot. Itt vettünk estére söritalt is, mert ekkorra már elmúlt délelőtt 11 óra. Valamint kóstolónak vettünk ecetes chipset, mert Betti még nem evett olyat. Amikor este megkóstolta, laza szájzárat kapott tőle és úgy röhögött, mint akit direkt erre oltottak be. Abban maradtunk, hogy nem rossz ez, de nem is jó, csak egyszerűen: miért?] [Betti: Most is így röhögök, annyira él bennem az élmény...]

A Dunmore Head hanyagolásával lehetőségünk nyílt arra, hogy a következő nap reggelére tervezett Ross Castle állomást átcsoportosítsuk ennek a napnak az élményei közé. Habár ide is sötétben érkeztünk, és senki nem volt az úton, akivel találkoztunk volna, és csak az udvart járhattuk körbe, azért egy újabb egész pofás kis romkastéllyal gazdagodott a listánk. [Zsolt: Én kimondottan élveztem, hogy nem volt ott senki (de konkrétan senki). Amennyit megszerettem volna nézni belőle, azt így is láttuk, amúgy meg nagyon hangulatos volt az éjszakai tó-, s egyben kastélypart.]

És mivel egész héten helovínra készültek körülöttünk, ezért - teljesen értelmetlenül - megpróbáltuk lefényképezni a spooky fákat az udvaron. A végeredményt inkább nem közöljük. Helyette megnézhetitek az árnyékunkat:

Mindezek után már tényleg csak az maradt hátra, hogy elfurikázzunk az alvóhelyig. Út közben sikerült még összefutnunk egy őzikével (mármint csak lesasolt minket az árokból - ezt a képzavart, mi?!), de más említésre méltó nem történt. [Zsolt: Miután egész héten azzal poénkodtam, hogy az írek max. könyvben látnak őzet és szarvast, picit azért ijesztő volt, hogy a töksötét út mellett egy kifejlett suta villogtatta a szemeit. Szerencsére csak arra volt kíváncsi, ki az a hülye, aki ilyenkor még arra berreg. Köszöntünk és eljöttünk.]

A negyedik nap mérlege: tengernyi sirály és holló, [sok]tengernyi kő, tengernyi veszély, 3 db vicces tábla, 1 kihagyott állomás, 1 őzike, kb. 330 km.