Előző este nagy műgonddal összeállított és módosított tervünket németes precizitással hajtottuk végre. Vagyis vállalhatatlanul korán felkeltünk, Jafart azonnal elindítottuk, a lehető legnagyobb huzatra állítva mindenféle fűtést és légkondit, hogy az ablakokra belülről kicsapódott pára eltűnjön. Erre igen nagy szükség volt, mert az autó vízhatlan borításán kívül a szötymörgés (ennyi idő elteltével sem tudom esőnek hívni) kitartóan folytatódott, így a napocska szárító erejében nem igazán bízhattunk, ő meghúzta magát valahol a felhőtakaró mögött-fölött.

Viszonylag gyorsan összeszedtük magunkat és már úton is voltunk az első kompozásunk felé, ami nagyjából egy órányi autókázásra várt ránk. A hajnali óra ellenére remek fogócskába bonyolódtunk egy szemétszállító járművel, aki egy ponton lekanyarodott, de később a kompon azért összefutottunk vele. Mivel az egyetlen komoly vetélytárs kiállt a boxutcába, különösebb erőfeszítés nélkül elsőként értünk a komphoz. Aztán rájöttünk, hogy ez nem annyira jó, mert fogalmunk sincs, mi a rendszer, mit és hogyan kell csinálni. Ezért gyorsan kiálltunk a parkolóba, megvártuk, míg jön valaki és beálltunk mögé. (Ő egyébként lazán beállt 5 sávból a harmadikba, szóval lehet, hogy ő is turista volt, csak magabiztosabb.) Aztán jött a komp, ami olyan hajó, aminek mind a két vége felnyitható, majd még egy kis része lenyitható.

[Betti: Azért még a komp előtt is volt részünk norvég látványosságokban. Idáig már több helyen láttam a virágtartónak használt biciklit mint az újrahasznosítás propagandájának úttörőjét, a komp felé azonban Norvégia kimaxolta, amit ki lehetett. Az egyik kanyarban egy zöld színű, tartállyal is ellátott vécékagylóból meredt ránk a virágzat.]

A kompos bácsik kalimpáltak, hogy mikor ki mehet és hogy hova álljon. Mivel kevés autó volt, a komp meg tök időben beért, a rendszer az volt, hogy a hajón megálltunk egy kicsit a fedett részen álldogáló bácsi előtt, fizettünk (kártyával, mi mással?!) és utána gurultunk a helyünkre. Aztán izgatottan vártuk, hogy akkor most mi történik. Érzetre semmi, csak a háttér mozgott, amúgy nagyon sima indulásunk volt, lényegében észre sem vettük. Voltak, akik kiszálltak az autóból és eltűntek a hajó belsejében, mi 20 perc kedvéért nem láttuk értelmét kiszállni.

Aztán kikötöttünk a másik parton, hajó orra fel, orrsövénye le és máris száguldottunk tovább. Eleinte tömött sorban, aztán a helyi erők jobbra-balra el, míg csak egy felvezető autó maradt előttem. Aztán egyszer ő is egy bazi nagyot fékezett, s míg leutánoztam a mozgását, láttuk, hogy két jávorszarvas-gyanús patás száguld át előtte. Nem volt nagy agancsuk, de a termetük, alakjuk és mozgásuk annyira nem rénszarvasos volt, hogy kénytelenek voltunk jávorszarvasként (elk, moose) azonosítani őket. Olyan gyorsan tűntek fel és el, hogy örömködni is alig maradt időnk, nemhogy képet készíteni, így aki jávorszarvasos képeket szeretne nézegetni, javaslom, kérjen időpontot Dr. Google-től.

Valamivel később kiálltunk egy pihenőbe enni és szusszanni, valamint a sofőrködést elcserélni. Nem tudhattuk előre, de ennél a pihenőnél is volt egy kis látni való. Egyrészt volt egy jégcsiszolta folyómeder és ártér, ami néhány helyen már elkezdett láposodni.

Másrészt pár perc sétára onnan volt kettő szarvas sziklakarca. Picit nagyobbak, mint amiket Altában láttunk, ezek kb. kétméteresek voltak, míg az altai szarvaskarcok csak kb. egy-két tenyérnyiek.

Mivel a folyó vize épp el volt terelve egy zsilip felé, az alsó részen egészen jól be lehetett sétálni a sziklákon a mederbe. Adrenalin-szintünket növelendő el is indultunk arra a mohos köveken, aztán ennyi kalandot elégségesnek ítéltünk és robogtunk tovább, hiszen várt ránk a Svartisen-gleccser!

Utunk következő része viszonylag szokványos volt, legalábbis norvég viszonyok közepette: hegyek, sokszor felhőbe bújó fejjel, róluk vízesések folynak nagyjából mindenhol a lábuknál húzódó tavakba, fjordokba. Aztán egyszercsak tartósan emelkedni kezdett a terep és egy fennsíkon találtuk magunkat, ahol már egészen nagy kiterjedésű hófoltok látszódtak, egyiket-másikat akár a Svartisen-gleccser peremének is merném nevezni.

Aztán elkezdtünk ereszkedni erről a fennsíkról, s eközben remekül meg lehetett figyelni, ahogy a víz kis erecskékből vad patakká gyűlik, majd lejjebb érve szétterül, szigetesedik, ellustul. Élveztük is e látványt egy darabig, majd egy elképesztően nagy útmunkába csöppentünk és ez erősen meghatározta a következő óráinkat. [Betti: És az idegállapotunkat is. Mivel útfelújítás, ráadásul nagy, ezért nyilván úgy hozta a sors, hogy éppen én ültem a volánnál. Tehát az autóban eluralkodó hangulatot is én határoztam meg.] [Zsolt: Lásd a "Betti megszólal és az élet rácáfol" rovatot. Amúgy általánosságban is igaznak bizonyult, hogy valahogy mindig Bettinek jutottak a szarabb részek.]

Az első 10-15 kilométeren csak annyi történt, hogy az út mellett másfél út szélességben fel volt robbantva a táj. Kövek, föld, néhol határozottan építési törmeléknek kinéző cucc hevert mindenfelé. Időnként munkagépek kotorásztak ebben, de ez csak csekély mértékben fogta vissza az előrehaladást. Aztán egy ponton már az új utat is kipróbálhattuk, nem kis zavarba hozva ezzel Igort, aki szerint a fenyőerdő kellős közepében repesztettünk 90-el.

Még lejjebb érve pedig jöttek a pótutas megoldások, lámpás vagy kézi forgalomirányítások [Betti: "Manuel dirigering". Vannak táblák, amiknek örültem az út szélén, ezt inkább csak rezignált sóhajjal vettem tudomásul, akárhányszor szembe jött. Aztán meg káromkodással.], rengeteg munkagép, sok por, még több várakozás. A dömper úthengert előz jobb kanyarban két irányú forgalomban csak egyike volt a rengeteg vidám pillanatnak, amiket itt átéltünk.

Végül nagy nehezen odaértünk a Svartisenkiosk parkolójába, ahova egy szűk, egysávos, a végén már földút vezetett befelé. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy senki nem jött befelé, de ekkor még a gleccsertámadás kihívása és öröme lebegett a szemünk előtt. A szötymörgés 24+ óra után végre abbamaradt egy kicsit, felhők ugyan voltak és szél is bőséggel, de amúgy remek túraidő volt.

Az első hibát én követtem el, még itthon, az útiterv készítésénél. Több helyen is próbáltam informálódni az úti célokról, de ez korántsem volt olyan egyszerű, mint reméltem. Erről a túráról pl. egy olyan leírást találtam, amit úgy értelmeztem, hogy a gleccsert meg lehet közelíteni egy 20 perces hajóúttal vagy egy 3 km-es túrával. A valóságban azonban egy 20 perces hajóúttal és egy 3 km-es túrával lehet eljutni a gleccserig. Utólag megnézve több weboldalt, volt ahol ez egyértelműbben le volt írva és amit én találtam annak idején, azt is lehet így értelmezni. Oké, ezt én szúrtam el.

Semmi gond, akkor nézzük, hogy mik a lehetőségek a hajókázásra. A helyszínen egy laminált papírfélére értő kezek filccel skicceltek valamit [Betti: Ez annyira balkáni megoldásnak tűnt, hogy már-már otthon éreztem magam egy pillanatra.], amiből arra tudtunk következtetni, hogy 200 NOK/fő a viteldíj. Hogy ez egy irányra vagy mindkettőre vonatkozik, az nem volt egyértelmű, legalábbis a "T/R" nekem nem az. Feltételezem, hogy "T/R" = "To and Return", de az előző pontban is az értelmezési képességeim okozták a hibát. Mert amúgy simán el tudom képzelni, hogy valaki egyik irányba hajózna, a másik irányba a tóparton túrázna. (Később direkt néztem más helyeken, hogy ezt hogyan írják ki, mindenhol máshol "T&R" szerepelt, ami szerintem sokkal egyértelműbb.) De ha az árat le is tudtuk volna tojni, akkor sem vagyunk előrébb, mert mindössze kettő hajó indul, 11:00-kor és 14:00-kor. Az eredeti úti tervünk szerint pont 14:00-ra kellett volna odaérnünk. Ám annak ellenére, hogy több mint egy órával korábbi komppal keltünk át, érkezésünk 15:00 utánra csúszott. Szóval ha rászántuk volna a pénzt, akkor sem tudtunk volna hajókázni, mert nem volt hajó.

Semmi gond, akkor elsétálunk odáig. A kioskban dolgozó bácsi szerint 8 km és 3,5 óra egy irányban. Tekintete azt sugallta, hogy ez nekünk nem fog menni. Nem hittünk egy tekintetnek és nekivágtunk, legfeljebb későn érünk a szállásra és egész éjjel megy a mosógép. A következők megértéséhez meg kell ismételnem azt a tényt, hogy a megelőző 24+ órában nagyjából folyamatosan esett, szötymörgött és összességében rettenetes mennyiségű csapadék jutott a felszínre. Az első 50 méteren még bizakodók voltunk, hogy bár sáros az ösvény, de menni fog ez [Betti: akkor is, ha 50 méter alatt háromszor próbálta marasztalni a cuppogós sár a bakancsom]. Aztán az ösvényt elkezdte megfojtani egy ad-hoc patak, a sár helyett latyak, csúszós kövek és még csúszósabb gyökerek maradtak. Előrehaladásunk botladozásba, tocsogásba és káromkodásba fordult. A startkőtől számítva 100 méterre pedig az ösvény megunta az életét és a tóba vetette magát. Csak feltételezem, hogy a vízszint emelkedett meg oly' mértékben, hogy elfedte az amúgy a tó partján futó ösvényt. Nehéz pillanatok következtek, de ki kellett mondanunk, hogy ez így nem fog menni. Nem jutunk el a Svartisen-gleccserig. [Betti: Még annyival megfejelném, hogy nincs az az isten, hogy átjutok pofára esés nélkül ezen a három [van az nyolc is, de ki számolja?!] kilométeren, de ha mégis, akkor visszafelé, szürkülésben, szötyiben hótziher, hogy iszapbirkózás lesz.]

... ... ... [Betti: Habár Zsolt ilyen kulturáltan reagálós típus, az én gondolataim inkább hasonlítottak erre: @&!%?!?!?!#$]

Tehetetlen düh, értetlenség és elkeseredettség jellemezte a következő perceket, órákat. Túlzás lenne azt mondani, hogy ezért jöttünk a Nordtripre, de azért a leginkább várt célpontok között volt. Szóval letargia. Nem kicsit, nagyon. [Betti: Totális.] Aki annyira együtt érez velünk, hogy sírna is, menjen el nyugodtan zsepiért, megvárom.

No, most, hogy mindenki kibőgte magát, még elmondom, hogy búcsúzóul azért készítettem egy-két képet. A mólóról pont el lehetett látni a felső tóból és részben a gleccserből is táplálkozó patakig, amelyik zubogva folyt a számunkra már hajózhatatlan tóba.

Bevágódtunk Jafarba és próbáltuk kizárni a külvilágot. Még az út tervezése során láttam, hogy a gleccserhez vezető út mentén van két nagy barlang, amelyek szintén kedvelt és ajánlott turistalátványosságok. Gondoltuk, hogy akkor mentsük a menthetőt és nézzük meg azokat. Visszagurultam (ja, a kiosktól én vezettem, kettőnk közül Betti volt a zaklatottabb), majd ráfordultam a barlangok felé vezető murvás-földes útra. Az elsőnél ki volt írva, hogy csak előre egyeztetve, vezetővel látogatható. És kint volt egy cetli, hogy a másik barlang még 1 km és 16-ig látogatható. Mivel ekkor 15:44 volt, elhangzott az "ott rohadjon meg az is!" felkiáltás, beintettünk mindenkinek Norvégiában és elindultunk Mo i Rana és a szállás felé. Aznap a természet zárva volt.

Mo i Rana egy csúnya, büdös iparváros, ahol az iparosodás során rengeteg munkásszállást építettek. Aztán persze ezek átépültek, megszépültek. Az ipar egy része azért maradt, de társult hozzá némi szolgáltatás és high-tech cucc. Ezzel együtt sincs ott semmi különös, ami miatt megálltunk volna. [Betti: Van egy jó kis zubogójuk a központban, de ahhoz meg nem tudom, hogyan lehet lejutni, úgyhogy nem néztük meg. Úgyis láttunk már elég vizet, mire idáig elértünk.] [Zsolt: Elvileg van egy szobruk is, a "tengerről érkezett ember"-ről. Nem néztük meg, haragudtam Ranára. Is.] De északi viszonylatban nagy városnak számít és volt olcsó Airbnb szállás. [Betti: Ezzel hivatalosan is átestünk az Airbnb tűzkeresztségen.] A szállásadókkal nem is találkoztunk, egy kódot kaptunk, amivel kivettük a kulcsot és távozáskor oda tettük vissza [ahonnan elvettük]. A sráccal amúgy nagyon gyorsan és hatékonyan lehetett kommunikálni és nagyon jól tolta az angolt. Egy kis tetőtéri lakást kaptunk az egykori munkástelepen, legalábbis a viszonylag szűk utcák, egymáshoz közeli házak és a településrész rajzolata alapján szerintem ez lehetett az. A lakás tiszta, felszerelt, modern, a szállásadóktól minden információ kikészítve. 5-ből 6 csillag. [Betti: Főleg, mert volt cicás kép és tábla is dekornak.] Pár körben becuccoltunk, majd elmentünk boltba.

Egy Rema 1000-re esett a választás, amiről kiderült, hogy kb. a helyi TESCO, legalábbis elrendezése, hangulata és megoldásai alapján ahhoz tudnám hasonlítani. Bóklásztunk egy sort, majd begyűjtöttük, amit gondoltunk (a legfontosabbak: mirelit pizza, leárazott lasagne), aztán nem volt már kedvünk megnézni a városba érkezéskor látott vízesést, hanem egyből visszamentünk a szállásra.

Mostunk, sütöttünk pizzát (előtte még a biztosítékszekrényben is matathattam [Betti: Történt ugyanis, hogy habár a pizzát szépen tepsibe, azt meg a sütőbe tettük, hiába próbáltuk a készüléket életre lehelni, megmakacsolta magát. Végül kértünk telefonos segítséget, ez lett a megoldás.], mondjuk az kemény volt, kb. minden konnektornak külön biztosítéka van), lefürödtünk, ettünk és tervezgettünk. Próbáltunk megoldást találni, hogy a következő napon a gleccsernél kezdve meg tudjuk-e valahogy oldani. De arról a tetves hajóról nem lehetett megtudni semmit. 2017-es dátumozású TripAdvisor hozzászólások alapján 150 NOK a viteldíj oda-vissza és este fél7-kor jön visszafelé az utolsó (a helyszínen tapasztaltak szerint 16:30-kor). Ja és a hozzászólás szerint csak készpénzben lehet fizetni. A legtöbb leírásban az volt, hogy hívjuk fel a ranai Tourinform irodát. Felmentünk a honlapjukra, ahol a legfrissebb (2018-as) információjuk a hajóról az volt, hogy 150 NOK a viteldíj. Szóval egyszerűen nem lehetett semmit megtudni erről a túráról. A felhő továbbra is szötymörgött, víz tehát nem lenne kevesebb, rohanás viszont sokkal több, így fájó szívvel meghoztuk azt a döntést, hogy tényleg kimarad a gleccser, de nem borítjuk fel az előttünk álló 7-8 napot.

Szomorúan konstatáltuk, hogy bár baromi korán keltünk, ezen a napon lényegében nem csináltunk semmit. Ami nem lett volna baj, ha egy semmittevős napnak tervezzük. Így viszont bátran kijelenthetem, hogy az utazás mélypontja volt. Valamennyit enyhített rajta, hogy egy otthonos helyen tölthettük az estét, kényelemben, de azért szar érzés volt.

A hetedik nap mérlege: egy darab vérforralóan korai kelés, egy kompozás, két sziklarajz, sok kilométer útmunka, nulla darab gleccser, fejenként egy darab morális mélypont és 452 km [és Betti végre kipróbálhatta a szárítógépet. Részletek a következő bejegyzésben.].

A sarkkörön túli nyaralás azért nagyon jó dolog, mert egy normál dolgos hétköznappal ellentétben ilyenkor magunktól fel tudunk kelni, ráadásul jóval az ébresztő előtt is. Így történt ez ezen a reggelen is. Habár a környező járművekben még aludtak (legalábbis ezt feltételezem), mi boldogan próbálkoztunk teafőzéssel, autóátpakolással, forgalomszámlálással, és mindennel, amivel az ember elszórakoztathatja magát egy bájosan felhős reggelen. 

Első úticélunk az Alta Museum volt a tegnap este már átautózott és karambollal is kis híján tarkított Alta városában. Odafelé tartva ismételten belecsöppenhettünk az útépítésbe, most megnézhettük azt a részét is a folyamatnak, amiről előző este Igor incselkedése folytán lemaradtunk. A legnagyobb felfedezésünk az volt, hogy a norvégoknál előbb készül el a zajvédő fal az új út mellé, mint maga az út. Ez valójában egészen logikusnak mondható, de azért nálunk nem így szokott történni.

A múzeumig vezető tizenpár kilométeres út alatt eltelő idő a felhőborítottságon nem segített, ezért előrelátó módon ismételten felesleges rétegekkel megtömve indultunk neki a látnivalónak. A múzeumban a jegyvásárlásért cserébe kaptunk nagyon aranyos, ruhára ragasztható matricát, amit azért kell felragasztani, hogy tudják, mi vettünk jegyet és azért kóricálunk a szabadtéri ösvényen. [Zsolt: Amúgy sehol, senki nem nézte és láthatólag nem is érdekelt senkit, hogy viseljük-e vagy sem.]

A lehetőség egyébként ott van, hogy a parkolóból a jegypénztárt útba sem ejtve járd körül a területet, de mivel egy nálunk fejlettebb országról van szó, és az oda utazók zöme is nálunk fejlettebb, ezért senkinek nem jut eszébe bliccelni.
A jegyben benne foglaltatik egy elég pofás kis füzetecske, ami részletezi [és némi fotosopp trükknek köszönhetően kiemelve láthatóvá teszi] azt, amit majd később látni kell, továbbá megnézhettük az épületben lévő állandó és ideiglenes kiállítást is. Mi az állandóval kezdtük, ami tulajdonképpen mindenféle érdekességeket árul el az egyébként szabadtéren látható sziklarajzokkal és keletkezésükkel kapcsolatban. Ja igen, ezt nem mondtam. Az Alta Múzeum területén 8-10 ezer éves sziklarajzokat és ezzel egyben egy újabb Világörökséget lehet megtekinteni.

Az állandó kiállítás nagyon interaktív, lehet mindenféle videókat nézni, találgatni, hogy melyik sziklarajz mit jelent,  saját sziklarajzot készíteni, amit aztán el is küldenek nekünk emailben. Megpróbáltam Dödöllét sziklarajzba önteni, de csak ennyi eredménnyel jártam:

[Zsolt: Én találtam egy sziklarajzot az alábbi magyarázattal: "Wererabbit killing people. True story."] [Betti: Ja, találtad.] [Zsolt: Ismétlem: true story.] [Betti: Ja, "true"...]

A 21. századi utazási szokások tovább éltetése érdekében külön szelfipontokat is elhelyeztek a kiállítóteremben. Ezzel az utóbbi lehetőséggel mi is csak azon olvasóink kedvéért éltünk, akik szerették volna, hogy lássuk a sarki fényt júniusban. Kis csalással, de láttuk.

[Zsolt: Az állandó kiállítás nemrég nyílt meg és ez látszott is rajta. Egy valódi multiszenzorális élmény volt. Természetszerűen kaptunk látnivalót, de abból is volt olyan, amikor egy viszonylag sötét kuckóban egy spéci lámpával váltak láthatóvá minták, volt hanghatás, lehetett tapizni dolgokat (pl. szőrméket, faeszközöket), alig pár dologra volt kiírva, hogy ne nyúlj hozzá vagy ne mássz bele. És volt egy terem, ahol a szaglásunkra hatottak, a faenyv előállításának módszereiről volt szó és olyan átható füstszag volt ott, hogy nem is értem, hogy nem terjedt szét az egész teremben, de nem terjedt.]

A kiállítás alsó szintje kicsit már maibb témát mutatott be: a terem a Möbius-szalagok bemutatását tűzte ki célul. [Zsolt: Ismét egy mentalitásbeli különbség: nem azt írták ki, hogy meg ne fogd a kiállított szobrokat, mert tőből kitépik a kezed, hanem arra kértek, hogy mielőtt megfogod őket, vedd le gyűrűidet és más olyan tárgyakat, amelyekkel esetleg megkarcolhatod. Ennek ellenére nem tapogattuk őket.] Itt a látogatónak is volt lehetősége a saját kis szalagját elkészíteni, ehhez pedig olyan kellékeket is biztosított a múzeum, mint a papírszalag és a cellux. Mi nem csináltunk, de azért egészen jópofa ötletnek gondolom. 

Utána végre elindultunk a sziklarajzokhoz. A hely turistasűrűsége egyébként nem túl nagy, úgy is mondhatnám, hogy mázlisták akár végigmehetnek úgy is a 3 km-es ösvényen, hogy más élő lélekkel nem találkoznak közben. Mi ehelyett kifogtunk egy igazi olasz nyugger csoportot. Szerintem sosem mondtam még olyan csúnyákat olaszokra, mint abban a húsz percben, amíg el kellett őket viselni. Szerencsére ők csak a kis körre jöttek, és azon is csak egy pontig mozogtak, így eltűnésük után zavartalanul folytathattuk a kalandozásunkat. [Zsolt: Betti oly' mértékben kikelt magából, hogy még azt is mondta, hogy "jó, most egy ideig nem fogod tőlem azt hallani, hogy menjünk Olaszországba!" Egyébként tényleg és elképesztő módon szörnyűek voltak. A hollandok után az olaszokat utaltam a legjobban ezen az úton. Igen, még a svájciakat is beelőzték pusztán ezzel az egy megmozdulásukkal.]

A sziklák egy részén festett rajzok szerepelnek, ezek nyilván egészen látványosak, elsőre jól észrevehetők, és ha valami mégsem világos, akkor a kapott tájékoztató füzet nagyon sokat segít a felderítésben. [Zsolt: A festés nem 8-10 ezer éves, pusztán pár évtizedes, a felfedezésüket követően páran így próbálták észrevetetni a rajzokat a vaksi látogatókkal. Komoly szakmai vita folyik róla, hogy ez így jó vagy sem, amiben nem kívánunk állást foglalni.]

A sziklák többségén azonban csak vésetek szerepelnek mindenféle festés nélkül. Tekintve, hogy ezek főleg csak olyan fényben könnyen felfedezhetők, ami nekünk nem állt rendelkezésre, így egészen tetemes idő és nem kevés fantázia volt szükséges ahhoz, hogy egy-egy sziklánál minden, a brosúrában megjelölt alakot megtaláljunk. Ráadásul voltak sziklák, amiknél kis felületen nagyon sűrű ábrázolást láthattunk, máskor meg egy hatalmas felületen kellett néhány apró szimbólumot észrevenni.

Az ábrázolt alakok egyébként elég sokfélék lehetnek: vannak szarvasok, medvék, deltoid víziszörnyek, de ezek mellett ugyanúgy ábrázolnak a sziklákon vadászati folyamatot, tengeri csatát, állatok szaporodását, állapotos embert.

Szerintem csak a kráken hiányzott. [Zsolt: Szerintem volt kráken is, be is rakom.]

A 3 kilométeres bejárható ösvény tulajdonképpen úgy jön össze, hogy van egy kisebb kör és egy nagyobb kör, meg a kettőt összekötő hosszabb ösvény a dzsumbuj közepén elvezetve. A dzsumbuj ne tévesszen meg senkit, az ösvény gyakorlatilag egy, a talajszint fölé emelt folyamatos deszkasétány. Egy részét épp próbálták rendbe hozni; itt is megfigyelhettük az egyébként közúti munkáknál már megtapasztalt eljárást: csináltak egy ideiglenes, amúgy csillagos hatos állapotú ugyanolyan szakaszt, amin elkerülheted a felújítandó részt anélkül, hogy bozótharcot vagy sárban cuppogást kellene túlélned, nem mellékesen pedig így biztosítják, hogy véletlenül se érj a természethez, nehogy annak valami baja legyen. [Zsolt: És még az építőmunkás is zavartalanul dolgozhatott, tehát az új, szebb és jobb deszkaösvény hamarabb kész lesz!]

A terület bejárása végére egészen kellemesen elfáradtunk, de azért még bátran visszamentünk az épületbe, hogy megnézzük az ideiglenes kiállítást is. Na ezt nem kellett volna. Valami kapcsolatokról meg elválásról, elengedésről szóló kiállítás volt, de én úgy tudnám összefoglalni, hogy sok nyomorult ember kínjait próbálták babákkal, giccses ékszerdobozokkal és ruhadarabokkal bemutatni. Semmi értelme. Ennél még a Műcsarnokban is sokkal jobban szórakozom egy modern festészetet bemutató eseményen. [Zsolt: Ha jól értettem, ez valami vándorkiállítás. Feltételezem, hogy ez nem azért vándorol, mert annyian, annyira sok helyen kíváncsiak rá, hanem mert senki nem tűri meg sokáig. Annyira rossz volt, hogy még fotózni sem volt kedvem.]

Altából végül a tervezettnél később, de sokkal több élménnyel távoztunk, mint azt eredetileg terveztük. Külön jegyzőkönyvbe szeretném venni, hogy semmit nem vettünk az ajándékboltban sem. [Zsolt: A pólón kívül semmi sem nyerte el a tetszésemet, az meg nem volt megfelelő méretben. Pech.] Viszont mivel később indultunk, és aztán az eső is elkezdett esni, és elég nagy kitérő is lett volna, út közben úgy döntöttünk, hogy Tromsø végül kimarad a programból. [Zsolt: Ez volt a második kimaradt programpont. Ezt legalább teljesen szándékosan, saját döntésünkből hagytuk ki.]

Az előre vezető út egyébként nagyon tetszetős volt. Fjordok, hegyek, vízesések, eső, fjordok, vízesések, eső, fjordok, vízesések, eső. [Zsolt: Eső. Helyesebben az "eső". A két hét alatt egyetlen egyszer esett rendes eső, amíg az ametiszt bánya felé mentünk. Az becsületes, tisztességes eső volt. Azt leszámítva nem eső esett, hanem felhőben haladtunk. A víz nem esett, csak szötymörgött. Ott volt mindenhol, nagyobb cseppekben, mint a köd, így ha nekimentél, pillanatok alatt csuromvizes lettél. Ha álltál egy helyben, akkor is. Alattomos, rengeteg vizet lehozó csapadékfajta ez és volt belőle bőven, magasságtól, napszaktól, nemi, nemzetiségi és vallási identitástól függetlenül. Amikor a következőkben esőt mondunk, ne esőre gondoljatok, kedves olvasók, hanem az imént leírt szütymetegre.] Az esőtől eltekintve csak ámulni tudtunk. Egyszer 13 vízesést számoltam össze ugyanazon a hegyen velünk szemben. Pár száz kilométer alatt ezt a vízeséssűrűséget valahogy úgy dolgoztuk fel, hogy amíg az elején még az odanézz, nemhiszemelmennyi, húdeszép dőlt a szánkból, addig a nap vége felé eljutottunk a mégegy, ottiskettő, márnemiszámolomminek, ocsmányhely megállapításokig. Újra felvetődött a kérdés, hogy vajon fából vagy vízből van több? [Zsolt: Nap nap után felvetettem azt a filozófiai kérdést, hogy mit is tekintünk egy darab vízesésnek? Mert én ugyan azt mondtam rá, hogy vízesés, de valójában 70-90°-os lejtőn szaladó patakokról van szó, amelyek néha ugranak egyet. Mondjuk még ha ezeket nem tekinteném annak, akkor is marad bőven elég vízesés az országban. Nagyon sokszor volt olyan, hogy fordult az út és egyszer csak ott volt mellettem egy vízesés, aztán már nem, mert el is suhantam mellette. Mert a lefolyó víznek, akárhogyan is érkezik meg, valahol el kell jutnia a lokális minimumig, ha pedig út van ott, akkor az út alatt van erre hely.]

Zsolt nagyon jó sofőr volt, én meg jó navigátor módjára kicsit elszenderedtem az anyósülésben. Sikerült átaludnom, hogy ismét a hóhatár fölé gurultunk, viszont miután felébredtem, elsuhantunk egy olyan oszlop mellett, ami egyszerre figyelmeztetett mindenféle szarvasveszélyre. A gyakorlatban végül nem bóklászott elénk senki, de azért a táblacsokor elég mókásan festett.

Az eső még mindig esett és zuhogott, majd zuhogott és esett, és ez így ment tovább. [Zsolt: És mint fentebb írtam, leginkább szötymörgött. Ebből szakszó lesz, már érzem.] Egyszer megálltunk egy pihenőben mosdózni, és ennek köszönhetően sikerült megcsodálnunk a norvég buszos tömegközlekedés mindennapjait is. Amíg Zsolt óvatlanul bevette magát a mosdókomplexumba, addig én kívül azt vettem észre, hogy jön egy busz, mindjárt beterít vízzel, majd megáll mellettünk a kijárat felé orral. Aztán jött egy másik busz is, az meg megállt vele szemben úgy, hogy az orruknál egymás mellett kinyitották az ajtókat, és az átszálló utasok így mindössze azon 0,2 másodpercig áztak csak, amíg átugrottak egyik busz lépcsőjéről a másikra. Zseniális. (Zsolt majd értelmesebben megfogalmazza, én most nem vagyok rá képes.) [Zsolt: Szerintem jól leírtad, aki ebből nem érti, annak majd személyesen eljátsszuk segédeszközöket használva. Addig meg szégyellje magát vastagon!]

A buszok végül tovább is indultak, aztán mi is. Az eső meg csak esett. Annyiféle esőben mentünk, hogy gyakorlatilag úgy éreztük magunkat, mint Forrest Gump Vietnámban, attól eltekintve, hogy itt senki nem zárta el a vizet. [Zsolt: Végül is nem baj, hiszen ha elzárják a vizet, jönnek a vietkongok és szarrá lövik a csapatunkat. Aztán valami felugrik és beleharap a farpofánkba.]

Csodálatos utazásunk során megállapítottuk, hogy statisztikailag felmérhetetlen számú vízesés áll rendelkezésre, továbbá hogy az elmúlt fél nap alatt a magyarországi éves csapadékmennyiség fele biztosan ránk zúdult. Emellett elkezdtek szaporodni a birkák is, így az úton kerülendő állatfajták száma is sokszorozódásnak indult. Aztán a békés autókázásnak egyszercsak vége lett, mert megállt a forgalom előttünk. Na jó, valójában megállították. A nyalókás lámpás bácsi odajött, és nagyon proaktívan elmondta, hogy "ten tu fiftííí minitsz" várakozás következik. A bajom csak annyi volt, hogy nem volt egyértelmű, hogy az a fiftííí az fifteen vagy fifty. Ezektől minden kitelik. Végül a rövidebb verzió lépett életbe. Az esős utazás arra egyébként jó volt, hogy most már nem csak a motorháztetőn vagy a csomagtartóban, hanem az utastérben is piknikezhettünk.

Ami nekem nagyon tetszik, hogy amikor új kommune-be vagy fylke-be lépsz be, akkor ezeknek mindig kiírják a nevét és a címerét is. Ezen a napon a kedvencünk egyértelműen Bardu kommune volt, az ő kabalája [és címerállata] a rozsomák. Vannak egyébként rákos, kecskés, meg mindenféle állatos címerek is. [Zsolt: És sajnos voltak egészen fantáziátlanok is. Az összes közül Bardué a legjobb, higgyétek el.]

A sok autózás eredményeként ezen a napon átléptük a 3000 km megtett utat, ééééés Narvik előtt végre fizetős útszakasszal is találkoztunk. [Zsolt: A fizetős útszakasz Norvégiában azt jelenti, hogy kitesznek egy táblát, hogy mennyi az annyi, de akkor már nincs esélyed elkerülni a fizetős szakaszt. Nincs megállás, fülke, stb. csak jó sok kamera, ami jól felvesz. Lehet előre feltölteni egy számlát, hogy arról vonogasson le, vagy hagyni a fenébe és majd utólag kiszámlázzák. Mi a Hertz tanácsára az utóbbit választottuk, bár erős kételyeim vannak afelől, hogy a hölgy, aki válaszolt hónapokkal ezelőtt írott levelünkre, értette-e egyáltalán a kérdésünket. Az útdíjakat még nem terhelte ránk a Hertz, kíváncsian várjuk, hogy mikor és mennyi lesz.] Narvikon végül át is gurultunk.

Ez a város egyébként egyike azon nem magyar településeknek, amikről bakfis koromban elsőként tanultam a földrajz órán, mert annyira fontos és nagy a kikötője. A kikötőt nem terveztük megnézni, de végül Norvégia tett róla, hogy legyen ilyen programpontunk is, mert a főútról le lettünk terelve, ki sem találjátok, útfelújítás miatt. Ráadásul egy tanulóvezető ment előttünk, így a haladási sebességünk is lehetővé tette a kikötő alapos megbámulását. Amúgy nem nagy szám. Volt benne egy nagyon nagy konténerszállító, egy óceánjárónak mondott utasszállító, meg egy csomó hatalmas kikötői daru. [Zsolt: Voltaképp bárhol leírhatnám, legyen mondjuk itt: életemben annyi pengeéles, vízcseppről készült fényképet nem láttam még (nemhogy készítettem volna!), mint amennyit a NordTrip alatt. A fényképezőgépünk bár ügyes és szeretjük, de azért csak egy szappantartó, a fókusszal voltak komoly gondjai, amikor a vizes ablakon akartunk kifotózni. Ezektől a remekbe szabott képektől lehetőségeinkhez mérten igyekszünk megkímélni mindenkit.] [Betti: Ha már a fotóink a téma, akkor megragadom az alkalmat, és felhívom rá a T. Publikum figyelmét, hogy ezen az úton habár mennyiségileg sokkal több képet készítettük, az elkészült fotóknak azonban nagyobb része használhatatlan. Részben a már említett vizes ablak probléma miatt, részben mert folyton úton voltunk, így csak vizes ablakon keresztül volt lehetőségünk fotózni, részben meg azért, mert amikor mégsem, akkor a szötyi miatt cseppes lett az ojjektív, vagy szimplán olyan szürkület uralkodott a felhők miatt, hogy nem lehetett jó képet csinálni. Azt hiszem, most már nagyon ügyesen megmagyaráztam, hogy nem mi vagyunk béna fotósok. ] [Zsolt: Nem mintha ez bárkiben is felmerült volna... Ugye!?!]

Végül a kiszemelt pihenőig már csak egy állomásunk volt: megálltunk egy másik pihenőben, ami General Fleischernek és a második világháború alatt Narviknál zajló tengeri csatáknak állított emléket. [Zsolt: Azt hittem, ez a generális majd valami nagymenő sztár lesz, de aztán elolvastam, amit Wiki barátosnénk tudott róla mondani, és azért annyira nem estem hanyatt. Később még kifejtem döbbenetemet a norvégok második világháborús tevékenységéről is.]

Innen már látszott a híd túloldalán található éjszakára kiszemelt pihenő is, ahova végül átgurultunk, esőben elvackoltunk, aztán elraktuk magunkat másnap reggelig. Közben persze még kigondoltuk a tutit, és elhatároztuk, hogy másnap irdatlan korán felkelünk és elmegyünk az eggyel korábbi komppal, amivel több, mint egy órát nyerünk, és akkor majd hamarabb érünk a kiszemelt látványossághoz, és akkor vagy ott lesz több időnk, vagy a szálláson is. Ez persze azt jelentette, hogy az ébresztőt reggel fél hatra kellett beállítani. Ilyen az igazi nyaralás.

A hatodik nap mérlege: sok eső, egy nagy csapat bambán harsány olasz, 530 megtett kilométer, vízesések hada, egy világörökség, rengeteg kiváló fotó vízcseppekről, még több eső.

Pontosan ott ébredtünk, ahol elaludtunk, mégis egészen másként nézett ki. Este felhős volt az ég, szötymörgött is belőle valami, reggelre azonban nagyjából kitisztult, a fentről érkező vizet elzárták és ragyogott a nap. Ennek persze a szél volt az ára, de nem bántuk. [Betti: Ja, ragyogott. Pont amennyire a képen is látszik... :) ] [Zsolt: Költői szabadságról még nem hallottál, Paripám?!?]

Ébredés után magunkra öltöttük kimondottan erre a napra tartogatott szuperhős jelmezünket, majd elfedtük pulcsival, mert a szél miatt hideg volt. Reggelizés, pakolás, mosdó és Norvég-tengerbe (jó, valójában egy fjordjába) ujjbegyáztatás és indulás! Hiszen várt ránk a Nordkapp!

Utunk első szakaszán még az E6 számú, viszonylag széles és kényelmes aszfaltcsíkon autóztunk. Annyiban persze már ez is új volt, hogy végre megérkeztünk a fjordok földjére, így volt mit bámészkodnunk. Aztán lekanyarodtunk az E69 számú útra, továbbra is észak felé tartva, ami viszonylag logikus iránynak tűnik, ha a legészakibb pontra akarunk eljutni. Míg autókáztunk, előkerült a korábban innen-onnan összeollózott információkat tartalmazó útikönyvünk és megtudtuk, hogy a Nordkapp lényegében semmilyen értelmezés szerint nem a legészakibb pont. Például nem a kontinensen van, hanem egy szigeten, s már rögtön ezen a szigeten belül van egy másik félsziget, ami északabbra nyúlik. Vagy van még egy tucat másik sziget, ami jogot formálhatna a címre. Akárhogy is, a Nordkapp az a hely, amit Az Északi-fokként ismernek az emberek, gratulálok a marketingeseinek! [Betti: Tehát a Legjobban Marketingelt Északi-fok.]

Persze az is sokat számít, hogy a Nordkappot jól meg lehet közelíteni, az imént említett E69 számú úton. Persze a jól elég relatív. Norvég viszonylatban nagy a forgalom rajta, ráadásul a szokottnál is több a lakóautó, viszont kevesebb a hely, ahol el tudják engedni a forgalmat. [Betti: Igazából ezen az úton az volt az érzésem, hogy úgysem enged el senki senkit sehová előre, mert mindenki ugyanoda megy.]

Mondjuk maga az út vonalvezetése és szélessége is olyan, hogy nem nagyon mennél többel, mint ők. Szépen beálltunk a sorba és csorogtunk velük, közben amennyire lehetett néztük a tájat. Időnként kisebb településeken is áthaladtunk, itt főleg halászatból élhetnek, láttunk jó pár halfogó alkalmatosságot szárazon és vízen is.

Viszonylag hamar elértük az első alagutat, ami olyan keskenynek bizonyult, hogy a néhánnyal előttünk haladó kamion meg is állt előtte, gondolom ellenőrizte, befér-e, esetleg engedett a kerékből, hogy ne tornyosuljon olyan magasra. Ez volt ez első alagút, amivel találkoztunk és bevallom, sokkolt, mennyire megmunkálatlan, kiépítetlen volt. Szinte mindenhol a nyers szikla látszott ki, egy-két helyen támogatták meg egy kis odaspriccelt betonnal. Belül csöpögött, folyt a víz, így még az ablaktörlőt is kellett járatni néha. Ezzel együtt is mindenki átjutott biztonságosan, de nem gondoltam, hogy ennyire más lesz, mint a svájci alagutak.

Azt is reméltem, hogy a Nordkapptunnel valahogy jobban be lesz harangozva, de valójában csak jött egy kanyar, egy tábla, s mire felfogtuk, mi áll rajta, már bent is voltunk. 6870 méter hosszú és 212 méterrel megy a tengerszintje alá. Ezt egy 9%-os lejtővel teszi meg félútig, ahol rövid szusszanás után egy 9% emelkedővel jön vissza a tenger szintjére. Legnagyobb szerencsénkre ekkor egy megrakott dömper haladt előttünk, ő viszonylag hamar elfogyott az emelkedőn, így volt időnk megszemlélni az alagút belsejét. Ez kivételesen egy olyan alagút, ahol gyalogosok és biciklisek is haladhatnak, s teszik is ezt lelkesen, mindenféle láthatósági felszerelés nélkül.

Azért dömper ide vagy oda, csak átjutottunk, s araszolgattunk tovább, mígnem teherhordó cimboránk egyszercsak megállt az úton egy beláthatatlan kanyar előtt, ráadásul tolatni is kezdett. Azt hittük, hogy az út menti telepre akar beállni, ezért türelmesen vártuk a rutinozást, de valamilyen okból kifolyólag ez nem történt meg, csak indexelt jobbra lelkesen. Aztán egy ponton kiszállt a sofőr és intett, hogy haladjunk tovább, kerüljük ki. Nem igazán értettük, hogy mi történik, de elhagytuk a veszélyzónát. Az biztos, hogy nem robbant le, mert pár órával később a kifelé vezető úton is találkoztunk vele. [Betti: Azért a kikerülés is mókás volt, mert mire Zsolt kikanyarodott volna a másik sávba a dömper mögül, addigra néhány autós hátrébbról elvesztette a türelmét, és közben már nekiállt előzgetni, szóval a taktikánk az volt, hogy menjen el minden baromarcú, legfeljebb öt perccel később érünk ugyanoda, mint ők. Nekik nyilván sürgősebb eljutni a világ végére.]

A szigeten aztán végképp eltűntek a fák, maradtak a kis bokrok, némi fű és sok-sok zuzmó. Meg hófoltok. Sokan. És ahogy emelkedtünk, a tengerszint felé és haladtunk tovább északra, egyre többen. Megállapítottuk, hogy átléptük a hóhatárt. Mivel ezt még nem sokszor tettük meg, érdekes élményként könyveltük el ezt is. A tájat tarkító elemek között nagyon fontosak a rénszarvasok. Rengetegen és köztük egészen picikékkel is. Olyan picikkel, akik járni is még csak botladozva tudnak.

Aztán megérkeztünk a Nordkapphoz és sorba álltunk a parkolóhoz. Sejtettük, hogy valamilyen díjfizetési kötelezettség elébe nézünk, én azt gondoltam, hogy az a parkolóra vonatkozik. Meg is beszéltük, hogy legalább felváltunk egy 500 koronást és lesz aprónk. Aztán mikor a bodegához értünk és a srác közölte, hogy ha csak ketten vagyunk, akkor 550-et kér, akkor egyrészt leesett az állunk, de végül is felváltottunk egy 500-ast, csak adni kellett mellé egy másikat is. Miután ő is megkérdezte, honnan jöttünk, a Mikulás manója után ő is ismerte a "Köszönöm"-öt. Piros pont. Leparkoltunk, felszedelőzködtünk, közben megnéztük, miért is fizettünk egy csomót. Kiderült, hogy a Nordkapp egy hatalmas komplexumot rejt, aminek kb. 30%-a látszik a felszínen, a többi a föld alatt található. Van többféle múzeum, vetítőterem, ajándékbolt, posta, étterem, kápolna, stb. És ezt mind-mind megnézhettük. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy először kint nézünk körül és a benti cuccokat a végére hagyjuk.

Nulladik lépésben mondjuk bementünk a mosdóba, mert úgy mégis kényelmesebb legészakabban lenni. Egyrészt baromi sokan voltak és mindenki lassú volt. Másrészt találkoztunk trollokkal. A Gonosz Szürke Kisegér egészen megörült, hogy végre rálelt trolltársaira.

Már elsőre az volt az érzésünk, hogy a Nordkapp megtelt, de aztán még több ember lett. Aztán még több. Egyszer még mintha magyar szót is hallottunk volna, de lehet, hogy finn volt "from a distance". Mindenesetre gyorsan odébb álltunk. Először elsétáltunk a földgömb szobor felé, ahol a legtöbben voltunk. Előtte még rácsodálkoztam arra a nemzetközi túraútvonalra (E1 hívónéven emlegették), amely az Északi-fok és Olaszország között húzódik és 2013-ban emeltek neki egy kavicsot a Nordkappon, mint az egyik végponton.

Kerestünk egy szakaszt, ahol bunyó nélkül odafértünk a korláthoz és egy darabig bámultunk észak felé. Elővettem az iránytűmet is, hogy tényleg hitelesen nézzünk észak felé, de kiderült, hogy teljesen feleslegesen cipelem magammal, mert legalább 360 irányban talált ő északot és ebben a valódi biztosan nem volt benne. Szerencsére a Kisegér csalhatatlan irányérzékkel megmutatta nekünk, merre kell bámulni a végtelenbe. Szót fogadtunk, bámultunk.

Aztán elkezdtünk a földgömb felé oldalogni, nézegettük a sziklaormokat és a sziget valóban legészakibb pontját (gyalog elvileg kb. 20 km onnan, légvonalban talán 3-4). Természetesen a Kisegér akart legelőször fotózkodni, aztán gyorsan vissza is mászott a hideg elől Betti egyik zsebébe.

A zsarnoki nyomás enyhültével már éppen azon tanakodtunk, hogy ki legyen a balekunk, akit megkérünk, hogy fotózzon le minket szuperhős jelmezünkben, amikor egy bácsi és egy néni már eldöntötték, hogy mi leszünk az övék. Lefotóztuk őket egy 3 nagyságrenddel menőbb géppel, majd az ilyenkor szokásos kölcsönösségben bízva mi is megkértük őket. Először mondjuk megkértük, hogy várják már meg, míg szétnyitjuk a kabátot, hogy látszódjon a szupererőnket mutató szimbólumrendszer, de aztán több képet is készítettek rólunk.

Nyitott kabátban és pulcsiban amúgy baromi hideg volt (nagyon, de nagyon fújt a szél), de ezeket a pólókat egyszerűen muszáj volt megörökíteni. (Ismételten nagyon szépen köszönjük őket!) A bácsinak és néninek is nagyon tetszett, beszélgettünk is ennek kapcsán egy kicsit és bejött az az angol nyelvi sajátosság, amit Gábor említett, mikor a pólókat kaptuk, mert mondták, hogy ők is "just married... 30 years ago".

Ennyi fotózkodás és népsűrűség után kis nyugalomra vágytunk, így kelet felé bandukoltunk a partot követve, viszonylag hosszan. A meredek part leginkább északra nézű mélyedéseiben még vastag hófoltok lapultak, még ilyenkor sem nagyon érte őket napfény, s a hőmérséklet is 8-10 fok körül alakult (bár a szél miatt valamivel hidegebbnek tűnt, főleg a kézfejünk tudott gyorsan kihűlni).

A hófoltoktól eltekintve a táj elég egysíkú volt: egyik oldalon, mélyen alattunk a tenger és a horizontig kék víz, másik oldalon pedig egy egészen apróra töredezett kövekből álló fennsík. A kövek között itt-ott egészen hatalmas kristályos gócok, telérek, de a "sima" kövek felülete is csillogott-villogott a napfényben.

Amikor már épp a visszafordulást fontolgattuk, eszünkbe jutott, hogy a pólók mellé kaptunk egy fontos kiegészítőt, a parancsnoki sapkát. Sajnos a nagy szél miatt ez egyelőre a hátizsákban pihent [Betti: Az előző mondatban szereplő "eszünkbe jutott" után felvállalom Zsolt helyett is a vallomást, hogy ezt eddig elfelejtettük elővenni. Amikor meg elő akartuk venni, akkor Zsolt azt mondta, hogy jujlehethogyakocsibanmaradt. Aztán tíz másodperc múlva belenézett a táskájába és kiderült, hogy mégsem.] [Zsolt: Jajj, Pacikám, az igazságmániád...], de ekkor már épp kezdett csillapodni a szél és ezzel együtt melegedni az idő. Jelentem, tartottuk magunkat az instrukciókhoz és felváltva hordtuk, hordjuk! [Betti: Rajtam egyértelműen jobban mutat.] [Zsolt: Ééés íme az írásos bizonyíték, hogy a zsarnokpalánta tényleg nem csak palánta...] [Betti: Vagy csak igazságmániás vagyok. Ugye.]

Utána már tényleg visszafordultunk és megcsodáltuk a Világ Gyermekei tiszteletére emelt művészetet, aminél egy kisebb szóváltás alakult ki, mert már elég sokan vártak arra, hogy lefotózhassák úgy, hogy nem bóklászik rajta néhány nem annyira művészi turista, de mire kettő (magát nem zavartató) kisétált a kellős közepéről, három másik bóklászott be mindenkire nagy ívben tojva. Elkezdődött egy kis kulturált kiabálás, hogy legyenek már kedvesek egy kicsit kijönni, belőlem kitörni készült a Minyonok "bunyó!, bunyó!, bunyó!" skandálása, de aztán túl gyorsan és érthetetlenül emberséges módon kitisztult a terep, a fotózni vágyók lőhettek egy-két képet, aztán ismét a bóklászoké lehetett a terep.

A tallérok közül a Nessi (középen) toronymagasan a kedvencem. Készítettem még egy képet, amit pedig csak azért rakok be, mert nekem nagyon tetszik. A kép (és társai) készítésekor felbuzgott bennem az a képkomponálás okozta öröm és izgalom, ami a két félév fotózás kurzus idején és röviddel azután tetőzött, de sajnos a bóklászok tényleg belelendültek, így nem tudtam tovább csiszolgatni a kompozíciót, ezért még nem egészen olyan, mint szerettem volna, de azért így is tetszik. [Zsolt: Paci, eleget szövegeltem róla, hogy mindenkinek lessen, hogy nem mondhatja rá, hogy rasnya?] [Betti: Túl sokat is.] [Zsolt: Akkor húzzak ki valamit?] [Betti: Ezek után az gyanús lenne.] [Zsolt: Akkor bízva bízunk a finom utalások erejében...]

Visszaérve a Nordkapp-plázához, elsétáltunk még nyugat felé is, de itt már nem mentünk olyan messzire. A panoráma képek torzító hatásának köszönhetően tudtam egy olyan képet készíteni, hogy a valójában semmilyen értelmezés szerint sem legészakibb pontok közül a valódi és a trónbitorló farkasszemet néznek egymással. (Ejha, erre a halmozott képzavarra kimondottan büszke vagyok!)

Mielőtt visszatértünk volna a Nordkapp-pláza szélmentes nyugalmába, még megcsodáltunk pár lelkes emberkét, akik a figyelmeztetésekre és korlátokra fittyet hányva testi épségüket kisebb vagy nagyobb mértékben kockáztatták egy jó képért ("az Instagramra fel, na meg a Face-re!"), de ebben a hóbortban nem akartunk osztozni velük, így ilyen képet nem tudunk közre adni, bocsi. [Betti: Csak bízni tudok benne, hogy olvasó rajongóink az eddigiek alapján már rájöttek arra, hogy nálunk csak a Gonosz Szürke Kisegér trollkodik a képeken, és ezért nem lepődnek meg.]

A plázában volt egy kisebb kiállítás a Nordkapp múltjáról, ahol régi fotókon mutatták be, hogy annak idején a Nordkapp még csak egy móló volt, ahonnan "egy röpke meredély" leküzdése után lehetett csodálni azt a látképet, amit korábban megszemléltünk. [Betti: Engem a Pilatusra felvezető gyalogútra emlékeztetett.] Nem vagyok híve a fotók fotózásának, de ezt nehéz lett volna másképp visszaadni:

A helyi élővilágból a madarakra fókuszáltak, s bár nagyon szerettünk volna, élőben nem láttunk lundát, csak ezen a kiállításon köszönhettünk néhány preparált példánynak.

Megnéztük még a többi részt is, voltak látványos, terepasztal-szerű elrendezések, amelyek a Nordkapp felfedezésétől és meghódításáról mutattak be életrészeket, elmentünk a kápolnába és megnéztük a kb. 6 perces multimédiás műsort, ami felgyorsítva próbálta visszaadni, milyen is a Nordkapp az év folyamán, ahogy a fény és sötétség és az évszakok változnak. Végül, de nem utolsó sorban bekukkantottunk a szuvenírsoppba, ami azonban elég fantáziátlan volt.

Mivel a Nordkapp mint program kezdett kifulladni, nekünk pedig még volt pár (száz) leküzdendő kilométerünk, elköszöntünk a legfontosabb helyi erőktől, a trolloktól és távoztunk. [Betti: Na jó, mégis van olyan kép, amin trollkodunk. Itt például én.]

Visszafelé (mert hát lássuk be, innentől már visszafelé jöttünk) Betti kezdte meg a vezetést, ő is ki akarta próbálni a hóhatár feletti vezetést, a szerpentinezést, a keskeny utakon és alagutakban felpezsgő adrenalintöbbletet. Saját bevallása szerint mazsola volt. Szerintem nem. [Zsolt: Kicsit bízom benne, hogy elkezdünk egy vége láthatatlan "Nem!" "De!" "Nem!" "De!" ... párbajt.] [Betti: Nem.] [Zsolt: Az úgy nagyjából megvan, hogy neked most a "De, tényleg mazsola voltam!", röviden "De!" álláspontot kéne képviselned?] [Betti: Én csak az általad megkezdett mintához illesztettem a mondanivalóm.] [Zsolt: Semmi gond. Így legalább itt van feketén-fehéren-zölden-pirosan, hogy nekem adtál igazat és nem voltál mazsola.] Az anyósülésről kicsit több időm jutott szemlélődni, így most rendesen megnéztem a tájat, amit egyszer már láttam, csak akkor pont a másik oldaláról. Az ismétlésnek köszönhetően azt is tudtam, mikor veti ránk magát a Nordkapptunnelen, ezért legalább ebből az irányból meg tudtam örökíteni.

Az alagútban egyébként Betti is felavatta Jafar motorfékjét, ekkor még neki voltak vegyesebb érzései vele kapcsolatban (odafele nekem jól működött, mondjuk a dömper mögé ragadva én csak kisebb sebességgel tudtam haladni). Egy ponton beszorultunk több lakóautó mögé, s mivel a vonatozás fárasztó volt és amúgy is éhesek voltunk, kiálltunk egy pihenőbe ebédelni. Nem is akármilyenbe! Ösztönösen megtaláltuk Észak-Norvégia legszelesebb pihenőjét! Számos lapos kőre írt név és dátum párosításból kiderült, nem mi vagyunk az első magyarok, akik itt jártak. Ez még önmagában nem lepett meg, de hogy ismerjük is őket és még időutazásra is képesek, az már egy picit igen. Kuri, Viki, majd meséljetek erről! (Emlékeztetőül: 2018.06.19-et írtunk aznap!)

Az útra visszakanyarodva rövid ideig volt csak zavartalan a haladásunk, aztán a már idefelé megismert dömpert értük utol és mögénk is beállt egy derekasan hasító kamion. Betti elengedte az utóbbit, hadd birkózzanak egymással, s ami azt illeti, komoly versenyfutást rendeztek, de az E6 kereszteződésénél el kellett köszönniük egymástól. 

Következő állomásunk Hammerfest volt, ami megint csak egy kis kitérő volt észak felé. Ezúttal egy jó magas hídon kellett átgurulnunk egy szigetre, ahol megint találkoztunk egészen pici rénszarvasokkal. Az egyik annyi ideig bóklászott előttünk, hogy a végén már maga is megijedt és alig tudta kapkodni a patáit, amelyek ráadásul négyen ötfelé akartak menekülni.

Hammerfestben vágott először arcon minket az a közlekedésszervezési megoldás, amire amúgy különösebben semmi nem hívja fel figyelmet: minden utca jobbkezes. Hiába van egy teljesen egyértelműen és hangsúlyosan főutca, az azon haladóknak lépten-nyomon meg kell állni, hogy a mellékutcákból érkezőket beengedjék. Bátran mondhatom, hogy nagy szerencsénk volt, hogy haladtak előttem autók, mert így le tudtam olvasni a mozgásukat, s nem lett baj. Utána már jobban figyeltem és tényleg sehol nem volt főutat jelző tábla vagy elsőbbségadás kötelező, de az út jellegéből fakadóan én simán belegurultam volna valamelyik mellékutcából érkezőbe, főleg mert ők olyan lelkesen bíznak ebben a(z ezek szerint működő) rendszerben, hogy sokszor el se néznek balra.

Amúgy persze nem emiatt mentünk ide, hanem mert még a célpontok keresése során találkoztunk a Struve főldmérő vonal fogalmával, ami egyrészt Világörökség, másrészt pont olyasmi, amiért mi lelkesedni szoktunk. Ennek az északi vége épp Hammerfestben található és egy emlékművet is emeltek a tiszteletére. Volt egy tájékoztató tábla és egy térkép is, amelyen teljesen véletlenül pont az a rész borult sötétségbe, amelyet a Nordtrip során meglátogatni terveztünk (ugye Stockholm volt kb. a legdélebbi állomásunk).

Más amúgy nincs Hammerfestben, szóval akit ez nem hoz lázba, az ne nagyon menjen oda. Illetve nekem még nagyon tetszett, de erről sem tudtam előre, hogy volt egy sziget, ami látszólag teljesen átadta magát az ipari tevékenységnek, én csak Iparszigetként emlegettem.

Közben azért eszembe jutott, hogy van azért egy elég helyre kikötője, bazi nagy hajókkal (egyet épp láttunk elindulni), sirályok a háztetőkön, egy modernebb stílusú fatemplom. Lehet, hogy még más is, de nem töltöttünk ott több időt, hogy kideríthessük. 

Következett egy viszonylag eseménytelen szakasz az utazásunkban, a célunk az volt, hogy az Alta-folyó (vagy folyórendszer) valamelyik ága mellett kinéző pihenőig eljussunk és ott nyugovóra tegyük magunkat. Az izgalmakat nélkülöző több tucat kilométert bőven ellensúlyozta az utolsó 10, amikor is egy lelkes ám annál balf*szabb norvég sofőr az útról egy bolt parkolójába látszólag kiállva rögtön egy íven megfordulva vissza is akart térni az útra, s mivel sem az ívet nem tudta kiszámolni, sem a környező forgalomra nem figyelt, nagyon közel, nagyon gyorsan velünk nagyon szembe volt. Az egész út legnagyobb fékezését kellett produkálnom (ja, ekkor már ismét én vezettem, nem emlékszem, hol cseréltünk), repült is minden a hátsó ülésről. Az a kretén meg csak vigyorgott a kocsijában. A nagy ijedtség és az utána következő hangos méltatlankodás kéz a kézben járt figyelmünk minimális lankadásával, amit Igor kegyetlenül kihasznált és a városon belül úgy eltérített minket, mint a huzat. Megint tudott egy rövidebb utat, tippre 10 méter rövidítésért bevitt minket egy kis városszéli szerpentinre, majd az éppen zajló útmunka szívébe. Élmény volt, köszönjük.

Azért csak sikerült odaérnünk a pihenőbe és szerencsére itt is rendben volt minden. Sokan voltak ugyan, de bőven volt helyünk megállni, a mosdó ott volt, használható volt. Úgy döntöttünk, hogy még lefekvés előtt sétálgatunk egy kicsit a folyóparton, de nem mentünk messzire. Az nem a legnagyobb medre volt az Alta-folyónak, csak egy mellékága, de ebben is volt bőven víz és hordalékot is tud szállítani, ha kell. A parton több helyen találtunk arra utaló nyomokat, hogy a horgászok mellett a vadállatok (szarvasok) is járkálnak a vízhez, de sajnos egyet sem láttunk.

Tartalmas napunk után már csak annyi dolgunk volt, hogy elégedetten elvackoljuk magunkat és durmoljunk, mint a huzat. Így is történt.

Az ötödik nap mérlege: egy darab (majdnem) legészakibb pont, bizonyíték az időutazásra, egy földmérő vonal egyik vége, egy sikeresen elkerült baleset, sok-sok pici rénszarvas, 558 km.

A pihe-puha ágyban ébredés keltette egészen szokatlan érzések után reggel próbáltuk magunkat viszonylag ügyesen és hamar összeszedni, de azt hiszem, ez nem ment túl jól. A szűk keresztmetszet általában én vagyok, mert (1) olyan jó meleg van az ágyban, (2) nem akarok felkelni, (3) Zsolt már úgyis felkelt, akkor én minek csináljam, hülyeség és (4) majd ha elkészítette a reggelimet, akkor én is kinyitom a szemem, (5) nézzünk mesét a tévében, (6) és úgy egyáltalán, utálom a reggelt. [Zsolt: Betti számára egy Reggel című és témájú film műfaji besorolása egyszerre lenne katasztrófafilm, horrorfilm, dráma és tudományos-fantasztikus.] A mesekínálat egyébként egészen érdekes volt: láttunk Én kicsi pónimat, meg a Nils Holgersonnak valami új számítógépes változatát, amiben a gyerek deszkás cipőt hord pöcsös nadrággal, és valami suttyó sapka van a fején, továbbá Márton úgy néz ki, hogy megijedek tőle és végül kikapcsolom a tévét. [Zsolt: Kákalaki Akka pedig egy vérbeli szamuráj. Ő lett a kedvencem.]

Miután ilyen hatékonyan elpocsékoltam az időt, végül azért elindultunk. Nagy meglepetésünkre sikerült kijutnunk az épületből bénázás nélkül. A bénázás most az lehetett volna, hogy bedobjuk az erre a célra kijelölt ládába a szoba és az épület megszállásához kapott kulcsokat, majd kimegyünk és rájövünk, hogy ott hagytunk valamit. Nem sikerült. :)

Hangolódásként elsőnek meglátogattuk a helyi Lidl áruházat, mert nagyjából útba esett következő úticélunk felé, és amúgy is fel kellett tankolnunk a készleteket. Ezzel a kis kitérővel nem volt semmi baj, leszámítva azt az egyetlen ordenáré nőszemélyt a boltban, akinek láthatóan még a finnekre oly jellemző rezignált arckifejezést kiválóan alkalmazó pénztáros is kikaparta volna a szemét. Mi nem tettük, mert akkor nem lennénk jó gyerekek és akkor a Mikulás nem hozna ajándékot. [Zsolt: Jaj, az Donna Bamba! Szerencsére tartozott hozzá egy igazán kretén gyerek is, aki a boltban mindenhol és mindenkinek útban volt és szerencsére a parkolóban a felhős égig pakolt bevásárló kocsit is rábízta az anyja. Amikor láttam, hogy mögöttünk áll a járművük és elkezdenek pakolás címén szerencsétlenkedni, csikorgó kerekekkel zúztam ki a parkolóból.] 

Ezzel a burkolt felvezetéssel szeretném bejelenteni, hogy ezen a napon az első fontos megállomásunk a város északi határában elterülő Santa Claus Village. Mivel Finnország námbör ván exportcikke maga a Mikulás személyesen, és mert mindenhol ezt is olvasni a helyről, ezért az ember joggal számít egy igazi turistacsapdára. Aztán odaértünk, és kiderült, hogy ez bizony tényleg az. De hát a Mikuláshoz akkor is el kell menni.
Az autóból kiszállva az előbbi megállapítások ellenére is csak kicsit furcsálltuk, hogy nincs akkora tömeg, mint amekkorára számítottunk. [Zsolt: Így sajnos az adott mennyiségű szúnyogból több jutott egy főre.] Elindultunk a sok épület között befelé, és néztük, ahogy emberek június közepén karácsonyi zenére fényképezkednek egy-egy valamivel, miközben másik fényképezkedő emberek belesétálnak a képkészítésbe. A valamivel azért valamivel, mert szerintem alig volt valami olyan a terepen, amivel érdemes lehetett fényképezkedni. Ilyen valami volt a sarkkör a betonba betonozva (de ez nekünk ugye már nem újdonság, mindenesetre a Gonosz Szürke Egeret azért hagytuk kiteljesedni)...

... a hőmérő, amely szerint a felhőborítás és a látogatók öltözködése ellenére is jó idő volt... [Zsolt: Még jó, hogy korábban abban maradtunk, hogy ha a sarkkörtől északra szállunk ki a kocsiból, lesz nálunk kabát és pulcsi is, szükség esetére. Itt nem volt szükség, de lelkesen cipeltük.]

... az útbaigazító tábla...

... és... és semmi más. Aztán mivel mindenki más is lézengett, ezért mi is neki álltunk lézengeni, felderíteni, hogy melyik épület mit rejt. Ahhoz képest, hogy már a nyitási idő után kb. egy órával érkeztünk, a legtöbb dolog még zárva volt. Ami nem, az meg látogatásra kevésbé érdemes, vagy túl drága, vagy ezek tetszőleges kombinációja. Találtunk szervezési bakit is, mert például ennek a szegény macinak nem szóltak, hogy ne csinálja, amit csinál:

A Santamus nevű udvarban például megpróbálták bemutatni a hússzerzés, húsfüstölés, valamint a hústárolás fontos kellékeit is. Velünk együtt aznap már 5 ember is benézett oda, és láthatóan mi voltunk a legkitartóbb érdeklődők, mert amúgy mindenki hamar kámforrá vált. Igazából minket is csak az egyik tákolmány tetején felfedezett mókus varázsolt el annyira, hogy ne álljunk rögtön odébb.

[Zsolt: A mókuson kívül nagyon lekötött minket néhány tábla, amelyet láthatólag egy évekkel korábbi Google Fordítóval sikerült lefordítani és a vadászat során elejtett hús tárolására szolgáló helyiséget "game store"-ként azonosították. Illetve volt egy kunyhó típus szúnyogok ellen. Nagyon érdekelt a működése, mert láthatóan 1/8-án nem volt fedett. Nem jöttem rá, hogyan véd a szúnyogok ellen.]

A hely egyébként elég sok programot kínálNA, ha nem lenne az a faramuci helyzet, hogy a Mikulás faluban nem akkor van főszezon, amikor mindenhol máshol. Lehet irdatlan sok pénzért rénszarvast simogatni, meg huskykat nézegetni, meg motorosszánozni, aztán van valami nagyon modern étterem is, ahol biztosan manók készítik el a kajádat. Ezen programok különlegessége, hogy habár a faluba ingyen besétálhattál, a programért mindig fizethetsz. Nem keveset. A rénszarvas simogatásért például annyit, hogy előbb állok meg az út szélén haverkodni egy példánnyal és várom ki ennek sikertelen végét, minthogy kifizessek egy halom pénzt és molesztáljam szerencsétleneket itt.
Ezen sok lehetőség felderítésének végén még egy Marimekko shopot is felfedeztem. Ezt az információt, továbbá az egész bekezdést anyukámnak ajánlom, mert ő nagyon szeret engem. Anyukám nagyon szereti a Marimekko mintát is. De itt olyan irdatlan drága volt minden, hogy azt még szuvenyírsopp esetén is taszítónak tartom. Inkább majd rendelek neked ruhát az amazonról. Azért egy képet kapsz róla! :)

Na és amikor már igazán csalódtál az egészben, és nem is érted, hogy a poroszkálás során tapasztaltak ellenére hogyan lehet a Mikulás egy nemzet GDP-jének jelentős hányada, odaérsz a Santa Claus Office épületéhez. Kérem szépen, ez az egyetlen hely, ahol valami igazi mikulásosat kínálnak, és azért még fizetni sem kell. Az épületbe belépve meg lehet tekinteni néhány pofátlanul nagy ásványt, például ametisztet. Utána pedig két bájos manósipkás hölgy invitál beljebb és mutogatja, hogy merre indulj. Tulajdonképpen csináltak egy bejárható ösvényt az épületben, ami tényleg úgy van berendezve, mint ahol amúgy a Mikulás és segítői dolgoznak. Dolgoznának, de amúgy nyári szünet vagy kávészünet van, ezért egy része épp nem üzemel vagy átrendezés alatt. [Zsolt: A kiírás szerint épp a manók eszkábálnak ott valamit. Mivel manószékekkel volt elkerítve, én elhittem.] Sebaj, ezzel nem tudják elvenni a végre előbújt lelkesedésünket.

Szerencsére hasznos ismereteket is magunkra tudtunk szedni. Kiderült például, hogy a Mikulás hogyan tudja egy éjszaka előtt körbejárni a Földet és meglátogatni minden gyereket. Van neki egy hatalmas karja, talán "Earth Rotation Controller" névre hallgat, aminek meghúzásával le tudja lassítani a Föld mozgását. Aki ezt eddig nem tudta, az itt húúúúzhat meg ahhááázhat meg váóóózhat. Erről sajnos bizonyítékunk nincs, mert azt kérték, hogy ne készítsünk képi dokumentációt, és mi jó gyerekek vagyunk, ezért nem készítettünk. A Mikulásnál mégsem rosszalkodhat az ember... [Zsolt: Kivéve a Gonosz Szürke Kisegér. Ő bárhol rosszalkodhat.]

És aztán elértünk egy pontra az ösvényen, ahol láthatólag szándékosan megállítják a jónépet. És ott táblára ki is van írva, hogy mindjárt találkozhatsz a Mikulással! És hogy ezt akár élőben is lehet követni az interneten. A dolog úgy néz ki, hogy amikor az előttünk lévő bement, akkor tőlünk már megkérdezte a lánymanó, hogy melyik országból érkeztünk, és pici türelmet kért, és aztán vártunk, és egyre jobban izgultunk, és még jobban, és valamikor a nagy izgulás közben még az is eszembe jutott, hogy vajon mi van a kívánságlistámon, ha a Mikulás megkérdezi, aztán még izgultunk kicsit, aztán végre bemehettünk! [Zsolt: Az élő közvetítés észlelése után megkérdeztem Pacimat, hogy nem akarunk-e erről hírt adni, mert bár nem hiszem, hogy munkaidőben bárki interneten lógással töltené az idejét, de ha valaki esetleg szabadságon van vagy beteg, akkor esetleg talán bekapcsolódik és baromi menők leszünk. Mint később kiderült, ezen felvetésem halk háttérzöngéssé silányult az izgulás hevében.] [Betti: Meghallottam és emlékeim szerint mondtam is, hogy nem kell szólni másoknak. Egyrészt bármelyik pillanatban szólíthatnak minket, másrészt meg minden rajongónk dolgozik, hogy majd nekik is legyen pénzük eljönni meglátogatni a Mikulást.] Egy nagyon kis hangulatos kicsi terem volt, a Mikulás ott ült a közepén a rivaldafényben, nagy szakállal, hatalmas lábbelivel, sapkával, és mosolygós szemmel, és odahívott minket maga mellé! [Zsolt: Kezet ráztam a Mikulással, bibibííí! És baromi jófej, mert a Kisegérnek is külön köszönt és érdeklődött is felőle!] [Betti: Én meg már másodszorra találkoztam a Mikulással, bibibííí! Nem mintha verseny lenne... csak mégis.] A Mikulás egyébként nagyon tájékozott (nyilván), és rögtön megkérdezte, hogy Budapesten élünk-e, és feltette a legfontosabb kérdést is a várossal kapcsolatban, amely a történelem során már családokat szakított szét és barátságokat ásott alá, nem is beszélve arról, hogy még a város hóborítottságának csökkentésével járó feladat szervezését is befolyásolja: "On the Buda side or on the Pest side?" [Zsolt: Ezzel a kérdésével azt is elérte, hogy napokig a Hello Tourist ment a fejünkben.]
A Mikulás egyébként azzal is tisztában van, hogy az ő tavaik mélysége pöttyet nagyobb mondjuk a Balatonénál is. Mindent összevetve, a Mikulás földrajzilag roppant tájékozottnak bizonyult, és ráadásul nagyon vicces és aranyos.  [Zsolt: Még arra is kitértünk, hogy a finn és a magyar nyelv mennyire hasonló avagy sem. Annyiban maradtunk, hogy hasonlóak (a Mikulást idézve:) "from a distance".] Továbbá nagyon kedves tőle, hogy külön figyelmet szentelt a Gonosz Szürke Egérnek is [Zsolt: Ugye, mondtam!], és az sem volt ellenére, hogy vele együtt szerepeljen a közös képünkön: [Zsolt: Amúgy nemcsak a Mikulás művelt, hanem a manói is! A fotós manó "Köszönöm!"-el jelezte, hogy ügyesen vigyorogtunk a fényképeken.]

Igen, megkérdezte azt is, hogy van-e kívánságlistánk. Én persze ettől rögtön összeszeppentem magam, és gyors végiggondolás után csak annyit tudtam kinyögni, hogy hiányzik a cicám, de azért gyorsan meg is beszéltük, hogy ezen nem nagyon tudunk segíteni. (Igazából így utólag belegondolva sem tudom, mit is mondhattam volna. Tulajdonképpen elégedett vagyok, és nem érzem, hogy bármi olyat kívánhatnék, amit a Mikulás teljesíteni tud. Ez valahol mélyen nagyon jó érzés.)  Zsolt kicsit leleményesebb volt nálam, finoman megjegyezte, hogy azért ha egy házat tudna nekünk intézni a Mikulás, annak nagyon örülnénk. [Zsolt: Azt mondta, meglátja, mit tehet! Most igyekszem nagyon jó lenni...] Végül kértem hozzá egy rénszarvast is piros orral. Ezután elbúcsúztunk tőle, és szó szerint akkora vigyorral jöttünk ki a teremből, mint akik most találkoztak a Mikulással. :)

Utána azért visszatértünk a kőkemény üzlet világába. A következő kanyar után manók vártak minket és elmondták, hogy ha szeretnénk, akkor 30 euróért cserébe megkaphatjuk a Mikulással készült [egyik] közös képünket nyomtatva, de ha 40 eurót is rááldozunk, akkor az internetről is le lehet tölteni a készült képeket és a beszélgetésről készült videót is. Bezony, ez már a 21. századi Mikulás Iroda. Nyilván kell a videó. Nyilván ezek után a kifelé vezető út is a szuveníroson keresztül vezet. Nyilván egy vagyont ott is hagytunk. Mutassatok egy olyan turistát, aki elmegy a Mikuláshoz, és szuvenír nélkül jön haza...

[Zsolt: A videó megszerzése és a szuvenírsopp között volt lehetőség arra, hogy az ember levelet küldessen valakinek, ami aztán a Mikulástól fog megérkezni. Hogy mi lenne egy ilyen levélben, az nem derült ki. Volt viszont szabatos leírás arról, hogy mit is kell csinálnod, ha ilyet szeretnél. Több nyelven persze. Néhány állandó jelleggel, viszont mindegyik felett, legfelül, a legjobban látható helyen magyarul! Ráadásul érthető, ékes magyarsággal! Feltételezem, hogy fentről megkapták az infót, hogy magyarok vagyunk és mire leértünk, kirakták és rögtön utánunk egy másik nyelvűre cserélték. De akár így van, akár nem, az egész iszonyatosan jól szervezett és szó szerint varázslatos.]

Utána még bementünk a postára is, ami tulajdonképpen félig posta, félig ajándékbolt, és a két félen felül még van egy harmadik fele is, ami meg kiállítóterem. A falon van aktualizált statisztika, és megtekinthetők a világ minden tájáról a Mikulásnak küldött levelek is, országonként szétválogatva.

[Zsolt: A fent említett szekrényben nem könnyen, de megtaláltuk Magyarországot (Finniában csak Unkari) is, és a magyar levelek közül a legfelső a váchartyáni Apáczai Csere János Általános Iskola első osztályosainak levele.]

Mivel a látogatásunk elérte minden elképzelhető célját, továbbá kezdett lógni az eső lába is, így behuppantunk az autóba, átvágtunk négy sávon lámpa nélkül a szemben lévő benzinkútra tankolni (ez az 1 eurós borravalós benzinkút) [Zsolt: A srác ugyan nem tudhatott az egy eurós borravalóról, de olyan lelkesen vakarta a rovarlenyomatokat a szélvédőről, hogy már kezdtem szégyellni magam tétlenségem miatt. Ha tudtam volna, hogy mi vár ránk még aznap, szóltam volna neki, hogy hagyja a francba.], majd továbbhaladtunk észak felé. Út közben találkoztunk follow me autóval megspékelt útfelújítással, rénszarvasokkal, Vuojärvi előtt reptéri kifutópályára szélesedő útszakasszal, majd letértünk a  főútról következő látnivalónk irányába.

A Pyhä-Luoston Kansallispuisto területén (ez egy nemzeti park, de annyira szép neve van, hogy muszáj volt leírnom, ráadásul a Mikulás szerint a finn nyelv bizonyos távolságból hasonlít a magyarra [Zsolt: Nos, van az a távolság...], úgyhogy nyilván kitaláltátok, miről van szó) működik a világ jelenleg egyetlen olyan ametisztbányája, ami látogatható is, ide tartunk. Amíg odaérünk, addig azonban még leparkolunk a látogatóknak kijelölt parkolóban az egyik tunturi tövében, ahonnan aztán egy kb. másfél kilométeres könnyű túra vezet a bánya bejáratához. A tunturi az nem akármilyen tunturi, hanem olyan, ami mögött már fekete az ég és zivatartevékenységre utaló jelenségek is felfedezhetők. Érkezésünk időzítése két tekintetben sikerült majdnem tökéletesre. Az egyik az időjárás, mert a következő másfél kilométeres murvás úton haladást sikerült olyan dézsából ömlő esőben megtennünk, hogy a fekete farmerom bőrnadrágnak tűnt a végére, nem beszélve a csapkodó villámokról, amik fákkal körülvéve mindig megnyugtatják a lelkem. A másik majdnem tökéletesség a bányához érkezés, mert a bányába vezetett túrák óránként indulnak, minden óra egészkor, és mi 14:08-ra értünk fel. Sebaj. Így volt nettó 52 percünk arra, hogy levegyük magunkról az esőkabátot, amit aztán kinn is hagytunk a kávézó teraszán őrizetlenül (mert ott ilyet is lehet, és mert már voltak ott másoktól származó ruhadarabok is), vegyünk belépőjegyet a kávézóban 18 euró per kopf értékben, majd kiüljünk a teraszra, és próbáljunk gyönyörködni a száradó természetben, mert az utolsó száz méteren felfelé már nyilván nem esett. Szerencsére volt társaságunk is: egy teherfekvőciklis pár teljes ruhacserére kényszerült, mert ők is az esőben tekertek felfelé [Zsolt: Egy ponton a srác kiszállt tolni, mert a sárban már nem volt tapadásuk. Akkor úgy voltam vele, ha beérjük őket, én is segítek. Erre végül azért nem került sor, mert a csaj is kiszállt és végül kb. 10 méterrel előttünk értek fel.], egy kanadai néni kinn aludt a teraszon [Zsolt: Gondolom bent meleg volt neki.], valamint sikerült összebarátkozni egy nagyon kedves kismadárral, akinek az Ónodi-féle rendszertan nemzetközi elismertsége ellenére, továbbá rajongónk és hivatalos madarászunk lelki egészségének megőrzése érdekében nem adtunk semmilyen nevet, ellenben levideóztuk, mert nagyon aranyosan szövegelt.

52 perc elteltével meglepő módon a nadrágunk a száradás kezdeti állapotait mutatta, de mivel indult a bányába hatolás, ezért az eső természetesen újra rákezdett. Nem olyan durván, de azért esett. Ez azért lényeges, mert habár bányáról beszélünk, de senki ne azt képzelje, hogy a hét törpéhez hasonlóan dalolászva leereszkedtünk volna a felszín alá. Ez egy felszíni bánya. Egy felszíni bánya zseniális üzletpolitikával.

A látogatás úgy nézett ki, hogy hét jómadár és az idegenvezető bement a bánya területére, ahol először egy előadóteremben csücsörögtünk. Kaptunk még üdítőt is (áfonyalevet, mi mást), és ennek elfogyasztásához egy ásványtan kezdőknek előadást, mely során összetapogathattunk jó pár kibányászott ásványt, megtudhattuk, hogy milyen büdös a kovakő használat után, valamint hogy mennyi az ametiszt világpiaci ára kilónként (nagyon sok). Az idegenvezető csaj amúgy szerintem maximum velem egykorú volt, de inkább fiatalabb, viszont nagyon érthetően és emészthető mélységben ment bele a témába. Volt egy pont az előadásban, amikor eszembe jutott az egyetemen töltött életem elején megtanult és azóta is kedvenc "trigir hexagoroid" kifejezés is, de nem mertem ezt és más hasonlót sem benyögni, mert azon kívül, hogy a szavakra emlékszem, arra már kevésbé, hogy mit is jelentenek. [Zsolt: Én is úgy éreztem, hogy elég hamar megszégyenültünk volna, ha elkezdünk szakmázni. Már amennyiben az ásványtan bármelyikünknek is szakma.]

A bánya egyébként kb. húsz éve működik, és a hölgy elmondása szerint nem céljuk túl hamar kimeríteni, emiatt általában csak heti egy napot dolgoznak benne. Van egy kvázi sátorponyvával lefedett kisebb rész, ami alatt télen is tudnak működni [Zsolt: Télen minimum kétszer annyiba kerül a látogatás. Hiába a luxust meg kell fizetni.], amúgy a szabad ég alatt folyik a kitermelés. És mivel ez egy látogatható bánya, és egy csomó pénzért lehet látogatni, ezért az ide tévedő turistáknak is biztosítanak lehetőséget arra, hogy saját maguk bányásszanak ametisztet. Ehhez egyrészt azt az instrukciót kaptuk, hogy ha a felszínen lévő nagy kövek megforgatásakor az aljukon nincs ametiszt, akkor benne sem lesz, úgyhogy nem kell mindent szétkalapálnunk, másrészt mázlisták vagyunk, mert az eső egészen jól letisztította a terepet. Harmadrészt kaptunk célszerszámot és céltésztaszűrőt is a hadművelethez, valamint kellemesen elegendő időt a végrehajtáshoz. [Zsolt: Amíg még a bányászattan elméleti alapjait vettük, hatalmas önbizalommal és betyáros lendülettel hittem, hogy én itt bizony semmit sem fogok találni, mert alig lesz majd valami. Aztán amikor kiértünk a számunkra kijelölt kapirgálóba és a csaj elkezdte kiosztani a nehéz gépeket, a saját felszerelésemre várva nézelődtem és "hopp, ott van egy!" és "hopp, ott is egy!" és "hopp, az még nagyobb!", akkor már sokkal derűsebben láttam az ametisztbányász karrieremet.]

És mint az iskolában, a csaj szólt, hogy még tíz perc, még öt perc, még egy perc van hátra, és aztán végeztünk. A kibányászott darabokat először lemostuk, majd a csaj segített eldönteni, hogy kinek mit érdemes választania. Mert ha már bányászol, akkor egy akkora darabot, amit a markodba tudsz zárni, azt ingyen és bérmentve haza is vihetsz magaddal, elvégre megdolgoztál érte [Zsolt: Én úgy mondanám, hogy ez benne van az árban.]. Ha nagyon jól dolgoztál és/vagy nagyon mutatós darabokat találtál, és emiatt esetleg többet szeretnél hazavinni, akkor pedig közösen megállapodtok az árban, és miután kifizetted, viheted. A nem hazavitt példányokat egyébként egy ládában gyűjtik össze. [Zsolt: A látogatók által gyűjtött, de el nem vitt ametisztmennyiséggel szerintem nagyjából teljesítik is a heti kvótát, ha lenne elmaradás, akkor a korábban említett heti egy nap hozzákaparásszák, ami még hibádzik.]

[Zsolt: A lenti képen látható a szajré, amit elhoztunk végül. A baloldali egy füstkvarc, a középső egy ametiszt, ezeket én bányásztam. Amúgy elhozhattam volna mindkettőt, senkit sem izgatott volna, de becsületes maradtam és megbeszéltem a csajjal, mennyi az annyi. A jobb oldali Bettié, az egy "shaman stone", amin egymáson van ametiszt, kvarc és füstkvarc, és [jelenleg] nem ismernek másik helyet [a Földön], ahol lenne ilyen. A legenda szerint a mágikus erővel rendelkező személyek találhatnak ilyet, ami egyben bizonyíték is arra, hogy bűvös hatalmak birtokosai. Igen. Betti boszorkány.]

A látogatás végén még bemehettünk a bányában található ajándékboltba is, ahol különféle ametisztből készült dolgokat lehetett megvenni a sima csiszolt ametiszttől a fülbevalón át a nagyobb darab ásványokig. Lehetőség van arra is, hogy bányatulajdonosságot vásárolj. És mivel a világ végén vagy, ezért nyilván fizethetsz bankkártyával is.

[Zsolt: Röviden összefoglalnám az üzleti logika zseniális vonásait: fizetsz, hogy bányászhass. Ezért elhozol egy darabot, de fejente fél-egy kiló ametisztet kibányásztál a bánya számára. Nyersen nem adják el az ametisztet, csak feldolgozva, tehát minimum csiszolva, de inkább ékszerekben, azaz rögtön értéknövelt terméket állítanak elő, így a haszon is nagyobb. Már most kb. egy millió "tulajdonosuk" van szerte a világban, akik ezért mindössze annyit kapnak, hogy a következő látogatások alkalmával nem kell belépőt fizetniük és annyit bányásznak, amennyit akarnak. És bár nyilván jópofa dolog, hogy "van egy bányád", valójában mit csinálnál egy narancsos vödörnyi ametiszttel?!? Tehát nyilván nem vagy alig élsz ezekkel az előnyökkel. Emelem kalapom a cégvezetés előtt.]

A bányalátogatás után visszasétáltunk az autóhoz, az utolsó háromszáz méteren ismét tetemesebb csapadékmennyiséggel kísérve. Az autónál próbáltunk nem mindent összevizezni, amit némileg nehezített a tény, hogy Dzsafar áramvonalas teste úgy lett kialakítva, hogy ha kinyitod az ajtót, akkor becsöpög a víz az ülésekre, de sebaj, majd az ülésfűtés megszárítja.

[Zsolt: Bár a lelkére kötöttem, hogy mindenképpen szabatosan írjon róla, a Pacim valamiért kihagyta, hogy könyökkel úgy torkon vágtam, hogy attól féltem, komolyabb baja lesz. Történt ez azon szerencsétlen eset közben, hogy az autó két ellentétes oldalán állva mondta, hogy előbb pakoljam be én a vizes kabátot és a többi cuccot, meglesi, hogy miként csinálom és leutánoz. Én meg lelkesen behajoltam az egyébként ijesztően jól hangszigetelő autóba, aminek a tetején dobolt az eső, benne zörögtem kabáttal, zacskóval, stb. Eközben pedig azt hittem, a Pacim néz az ablakon át. De ő közben szólt, hogy átjön hozzám, mert onnan jobban lát, csak ezt a fenti akadályok miatt nem hallottam. És amikor kész voltam és gyorsan be akartam csukni az ajtót, hogy Jafar áramvonalas testéről 10-15 liternél több víz már ne nagyon folyjon be, akkor a jobb kezemet csak gyorsan kirántottam hátra és felfelé, azt ajtó csukódott, a Pacim meg fuldoklott és fájt. Bocsi, Paci! (Olcsóbb dolog itt kiírni magamból a bűntudat, mint pszichológushoz járni...)] [Betti: Mivel csak új gégét kellett növesztenem, így nem történt különösebben nagyobb baj. Egy öt perces neszóljhozzámmal letudtam a dolgot.]

Ezek után már csak egy célunk volt erre a napra: eljutni az előre kiszemelt pihenőig, ami már a Norvég-tenger [egyik fjordjának] partján van. Odáig még megálltunk egy Fell Center [Kiilopää] nevű helynél [Zsolt: Ez amúgy egy másik nemzeti park közepe, ahol eredetileg túrázni akartunk, de miután egy órát üldögéltünk az ametiszt bánya teraszán és még szarrá is áztunk, erről letettünk.], ahol kormányt cseréltünk [Zsolt: No nem hardveresen, hanem humánerőforrás tekintetében.], majd tovább haladtunk egészen furcsa tájakon. Egy viszonylag hosszú útszakasz tűnt szinte teljesen egyenesnek, miközben az egész olyan volt, mint egy hullámvasút. Ezen a részen találkoztunk észak legbalkánibb pihenős vécéjével is. Nem sokára ismét cseréltünk a kormánynál, és Norvégiába végül Zsolt vezetésével léptünk be. Nagyon nagy váltás volt: tüzetes határellenőrzés nélkül elhaladtunk egy települést jelző méretű, Norge feliratú sárga tábla mellett. Utána az útminőség mondjuk szintén átváltott egy időre balkániba, és olyan kavicsfelverődéssel haladtunk, és ennek tetejében olyan kavicsfelverődéssel előztek meg minket, hogy kicsit örültem az autó biztosításának, mert nem voltam meggyőződve arról, hogy a szélvédő egyben hazaér. Itt kóstoltunk bele elsőként a norvég útszélesség finom változásaiba is, találkoztunk egyre több felnyitott sorompóval az úton, melyeknek egy része egyébként helyik katonai létesítményekhez kapcsolódott, továbbá folytatódott örök életre szóló barátságunk a rénszarvasokkal is, akik errefelé már inkább a monoklira hajazó sminknek hódolnak. Végül megérkeztünk a kiszemelt pihenőbe, ami végre valahára olyan volt, amilyenre számítottunk. Ráadásul eddigre megtettünk kétezernél is több kilométert.

A negyedik nap mérlege: 557 megtett kilométer, 2 ország, 1 Mikulás, csomó ametiszt[, egy akaratlan családon belüli erőszak, számszerűsíthetetlen ronggyá ázás].

Tekintve, hogy már a sarkkörön voltunk, viszonylag hamar felkelt a nap. Nem zavartattuk magunkat, simán aludtunk 7-ig. Pakolás, reggeli és irány utunk egyik olyan állomása, amely mások (értsd: hellyel-közzel normális  [de nálunk biztosan normálisabb] emberek) számára teljesen érthetetlennek tűnik: Jokkmokk. Miért akarna bárki is pont Jokkmokkba utazni? Hogy mások miért, arról persze fogalmam sincs, mi azért, mert évekkel ezelőtt vettünk egy asztal-négy szék szettet az IKEA-ból, aminek Jokkmokk a neve. Tetszett nekünk ez a név és valamiért kiderítettük, hogy ez egyben egy svéd város neve is. Ennyi. Ezért mindenek előtt meg kellett örökítenünk, hogy ott voltunk. [Betti: Mielőtt félreértés történnék, jelezném, hogy az általunk használt és/vagy kedvelt IKEA termékek közül csak a Jokkmokk névre hallgató garnitúra érdemelte ki azt, hogy a névadó városába látogassunk. Ennek az az oka, hogy a többi lakberendezési tárgy esetén nem nyomoztunk települések után. Kicsit sajnálom, mert így az utazás után felfedeztem, hogy van Saxnäs nevű település is, amely az egyik képkeret névadója, oda is érdemes lett volna ellátogatni, és csak alig pár száz kilométer kitérő lett volna egyetlen tábla miatt.] [Zsolt: De olyan képkeretet már nem is lehet kapni, pedig tök jó és szeretnék venni! Na, ezért nem mentünk oda! Murrárum!]

Az már csak hab a tortán, hogy Jokkmokk nem csak szép természeti környezetben fekszik, de amúgy egy kellemes városka is. Egy darabig gurultunk és nézelődtünk, aztán amikor úgy tűnt, elértük a centrumot, leraktuk az autót, egyenesen Asgard kapujában.

Egy saroknyira tőlünk valami nagy banzáj készülődött, sátrak, padok, zeneszerszámok, kaja és pia. Mivel azonban eléggé gyerekcipőben járt még a készülődés, ezért elmentünk megnézni a templomot, amit az autóból már lefigyeltünk. Ekkor még sokkolt, hogy egy templom fából készül, később azonban egészen megszoktam. Nem volt nehéz, mert alapvetően szeretem a fát mint építőanyagot.

A templom kertje is nagyon tágas és hangulatos volt, bóklásztunk egy kicsit, de aztán hamar kiderült, hogy igazából más nincs itt, amit jött-ment turisták meglátogathatnának. Mert amúgy könyvtár, levéltár, konferenciaközpont volt, de oda mi annyira nem akartunk most menni. Visszatértünk hát Jafarhoz, ám azt tapasztaltuk, hogy időközben lezárták azt az utat, amin mi a parkolóig hajtottunk. Gyorsan választottunk hát másik irányt, mielőtt minden lehetőséget lezárnak előttünk. A benzinkútnál azonban mindenképp meg kellett állnunk, hogy Jafar éhségét csillapítsuk, illetve a Muddus nemzeti park megkerülésének bátran vághassunk neki. A benzinkút az első volt, ahol abszolút automata módon kellett működnünk. Szerencsére volt ott egy 70 év feletti bácsi, aki lelkesen magyarázott valamit a fél perccel előttünk érkezőnek is, így mi is letámadtuk, hogy ugyan avasson már be minket is. A bácsi kb. 2,7 másodperc gondolkodás után váltott angolra és akcentussal, néha meg-megakadva, a szavakat keresgélve, de abszolút korrektül elmagyarázta, hogy mit kell tennünk. Kezdte azzal, hogy mindenképp segítene, mert a nyári szünet kirobbanásával egy lelkes gyermek betörte a kijelzőt, így most az ő memóriája az útmutató a kút használatához. A bácsi segítségével megtömtük Jafar hasát és mehettünk tovább a Muddus nemzeti park és az aznapi kirándulásunk felé.

Rövid ideig még műúton haladtunk, de aztán le kellett kanyarodnunk róla és egy földúton araszoltunk tovább a nemzeti park egyik bejárata felé. Az út nem volt túl széles, egy autó kényelmesen elfért rajta, de kettő nem. Hogy az ellenkező irányú forgalom azért mégis megoldható legyen viszonylag gyakran voltak egy autónyi kiállók kialakítva, ahova egyik vagy másik autó félre tudott húzódni, míg a másik elhaladt mellette. Befelé még én vezettem és senki nem jött szembe. Aztán megérkeztünk a nemzeti park legkönnyebben megközelíthető bejáratához, ahol éppen építkezés, felújítás zajlott (mivel hétvége volt, akkor éppen nem), de a nemzeti parknak emiatt egy ideiglenes bejáratot jelöltek ki, nem is akárhogyan, saját logós szalaggal jelölve az átmenetileg használatos ösvény két oldalát.

A nemzeti parkban a Muddusfallet nevű vízesést céloztuk meg. Arról már csak helyben szereztünk tudomást, hogy két útvonalon is meg lehet közelíteni. Odafelé a normál úton mentünk, aminek köszönhetően többször haladtunk a patak partján húzódó meredélyen és aránylag sok le-föl-le-föl-... tarkította a kilométereket.

Az útvonal egy ritkás, főleg fenyőkből álló erdőben vezetett. Időről időre találkoztunk más túrázókkal is, de a két kezem már sok lenne, ha mindet össze akarnám számolni (a teljes oda-vissza úton). Út közben a Kisegér mindenképpen fára akart mászni, hát hagytuk, hogy kiélje magát.

Utunk során közelről láttuk azokat a lényeket, akiket az autóból már napok óta figyeltünk, s ekkoriban még csak vadkanrénmedv néven utaltunk rájuk. A szemed sarkából mindenféle állatnak látszanak, pl. szarvas, medve, vadkan, sárkány, stb., de ha odanézel, kidőlt fák gyökerei, mohos sziklák álcáját öltik magukra. Még a visszafelé úton rájöttünk, hogy ők valójában trollok, akik híresek arról, hogy kiválóan tudják álcázni magukat. Trollok tehát vannak, de ezt már tudjuk egy ideje.

Aztán csak elértük a vízesést, ami nagy, vizes és esik. Meg szép. Ekkor még hatalmas áhítattal bámultuk, pár nap múlva azonban... hát, az majd derüljön ki pár nap múlva.

Visszafelé a "lässare stig" elnevezésű útvonalat választottuk, ami ugyan kevesebb szintkülönbséggel dolgozott,  viszont nem is volt olyan látványos. Több "stég" viszont biztosan ezen volt. [Zsolt: Azt hittem, hogy a Pacim erre majd reagál valami lesújtót, de első körben nem tette. Mivel ő nem tette, ezért Betti nevében kérek elnézést, aki az én nevemben kérne elnézést ezért a rettenetért. De nem ígérem meg, hogy nem lesz több ilyen.]

Köszönhetően annak, hogy erre jöttünk, találkoztunk egy bazi nagy csiga-trollal, ezt a Cs családra gondolva le is fotóztuk gyorsan.

Az erre csordogáló patakok vize vöröses árnyalatúnak tetszett és a köveket is rozsdaszínűre festette, fel is rémlett valami arról, hogy Svédiában akad némi vasérc és az acélgyártáshoz is volt némi közük.

Az útvonalon aztán visszaértünk a kiindulási pontra, ettünk-ittunk, aztán mentünk tovább. Betti vállalta a vezetést, s bár ekkor még nem fogtunk gyanút, visszatekintve már itt is igaz volt, hogy mindig ő nyúlt bele a szarabb etapokba. Például a keskeny földúton befelé semmi szembe forgalom nem volt, kifelé azonban többen is jöttek szembe, köztük olyan is akadt, aki nem annyira akarta használni a kiállókat, inkább megpróbálkozott a keskeny úton egymás mellett elosonással, megfűszerezve azzal a gondolattal, hogy ha veszélyes helyzetben vagy, jobb rajta gyorsan túl lenni, úgyhogy tette mindezt vállalhatatlan sebességgel.
De csak kiértünk a műútra, amin észak felé haladva meg akartuk kerülni a nemzeti parkot. Jó terv volt, csak rögtön a legelején egy útonállóba botlottunk. Egy rénszarvas volt az, aki igencsak komótos tempóban mászkált az út szélén, aztán keresztbe az úton, aztán hosszában az úton és úgy igazából össze-vissza. Sajnos fotogénnek nem bizonyult, ahányszor elkattintottam a masinát, mindig a popiját fordította felénk.

Ezután több helyen is láttunk szarvasokat az út mellett, békésen legelésztek. Tették ezt akkor is, amikor az európai jelentőségű E45-ös út egyszerűen megszűnt. Kb. 19 kilométer hosszan. Nevezhetjük útmunkának, túrásnak, de akkor és ott mi az apokalipszis szót találtuk rá hirtelen. [Betti: És még mindig én vezettem...]

Voltak komolyan nem vehető sebességkorlátozások és ajánlások, a legnagyobb baj azonban az volt, hogy korábban egy elmeroggyant litván kamion elhúzott mellettünk, s ő most 5,23 köbméter/másodperc teljesítménnyel szórta elénk a port és a kisebb kavicsokat. Cserébe viszont legalább mind a korlátozott, mind az ajánlott, mind a nyugodt lelkiismerettel vállalható sebességnél lassabban haladt. [Betti: Életre szóló barátságok köttetnek, ugye.] Ilyen úton, porviharban előzni nem tűnt jó ötletnek, főleg, hogy szembe is jöttek azért viszonylag sokan. Ezért aztán egy ponton kiálltunk, ittunk, nasit szereztünk, hagytuk elmenni. Így már valamivel többet láttunk és igazi utazós képeket is tudtam készíteni a minket körülvevő lápos vidékről.

A lassú haladásnak köszönhetően volt időnk megcsodálni a tájat, az út mellett legelésző rénszarvasokat, akik nagy ívben tettek a forgalomra és a felvert porra. Megvitattuk azt is, hogy a fecske alkatú és sebességű, de denevéreket megszégyenítően cikázó és kiszámíthatatlan mozgású állat minden kétséget kizáróan egy denecske fecskevér lehet. [Betti: Ónodi-féle rendszertan. Ugye senki nem felejtette el?!] Új értelmet nyert a Wellhello Apu vedd meg című száma is ("automata váltós kocsival szelném a dombokat"). Aztán egyszer csak túljutottunk valahogy az apokaliptikus élményen, felgyorsult körülöttünk a világ és nem jutott már időnk ennyi eszmefuttatásra.

Egy ponton cseréltünk és ismét én vezettem, aztán átértünk Finnországba, ahol főleg a 930 számú úton haladtunk Rovaniemi felé.

Betti kicsit elszenderedett, de pont jókor tért magához. Én épp azon morfondíroztam, hogy mi a rossebb az az intenzív fékezés által felkent gumicsík az aszfalton, amikor a csík végén megpillantottam az úton álldogáló csordát. Egy egészen nagy rénszarvas csorda néhány tagja ugyanis valamiért az aszfalton gondolt... kérődzni? nézelődni? Tudja a fene. Gyakorlatilag megállásra kényszerítettek. Ekkor már láttuk, hogy egészen kicsik is vannak közöttük, akik nem átallottak fel-alá rohangálni, közben még vakarózni is egy kicsit. Aztán anya rohant elő, hogy megvédelmezze tőlünk a kicsiket, s ő végre leterelte őket az útról, közben az ifjú bika nagyon kihívóan és tanácstalanul bámult ránk. Aztán eléggé kitisztult a terep és továbbhaladhattunk.

Végül az útonálló rénszarvasok jelentette akadály és minden egyéb gátló tényező ellenére megérkeztünk Rovaniemibe. Igor kérlelhetetlen precizitással navigált minket két tagú szállodaláncunk főhadiszállására (ami egyébként hotel volt), ahol adminisztrációval kezdtünk, majd megkaptuk a kártyáinkat és az útbaigazítást a szállásunk felé, amit neve (Santa's Hotel Rudolf) és olcsósága alapján választottunk. Helyben azért az is kiderült, hogy ahol becheckoltunk, az hotel, ahol mi alszunk, az motel, de ez kit érdekelt?! Civilizációs bázis, ágy, fürdés, hurrá! Igortól aznapra már csak annyit kértünk, hogy a csodás küllemű [mondjuk úgy, hogy a szoci építészeten nevelkedett magyar szem számára otthonos érzéseket ébresztő] alvóhelyig vigyen el bennünket. Jó kedve volt, megtette.

A parkolóban még bénáztam egy sort, míg végül egy olyan parkolóhelyre álltam, ahova valóban szabadott, aztán random felpakoltunk magunkra cuccokat és megtámadtuk a bejáratot. Először a kínai étteremét, majd másodikra és sokkal helyesebben a motelét. Elfoglaltuk kicsi és kollégium hangulatú szobánkat, átrendeztük, hogy a két egyszemélyes ágy egy kvázi kétszemélyest alkosson, majd fordultunk vagy négyszer-ötször Jafar és a szoba között, mire mindent felvittünk, amire szükségünk lehetett. Lehet, hogy szétszórtak voltunk?

Mivel egészen világos volt az idő, jártunk egyet Rovaniemiben, hogy másnap reggel egyből a város mellette Santa Claus' Village-ben kezdhessünk.

Első utunk az Arktikum múzeum felé vezetett, ami persze zárva volt, de az előtte lévő téren találtunk egy kb. 3 tonnás kőből készült úthengert, amit az 1930-as évek körül használtak egy Rovaniemiből az atlanti partokra vezető út építésénél használtak.

A múzeumot és szűk környékét leszámítva sok érdekes nincs amúgy a városban. Oly' mértékben a turizmusra specializálódtak, hogy szállodákon és éttermeken kívül csak plázák vannak, de azok még a legforgalmasabb utak felett is. A folyópart még egész hangulatos volt, a túlparton elterülő nagy zöld rész is csábító volt, de mi fáradtak voltunk, a szúnyograjok meg éhesek. Ritka szar kombináció. A Kisegér is csak egy gyors fotót akart az egyik helyi művészettel, aztán takarodót fújt.

Vakító napsütésben visszatértünk a szállásunkra, ahova aztán nem akart beengedni minket a kártyánk. Valószínűleg a sok fel-le rohangálás közepette elkavartuk magunkat, aztán a rendszer is minket. Végül valószínűleg egy jótét rendszergazda megszánhatott minket (ez egy személyzet nélküli motel, hiába kiabáltunk volna) és a kamerán és a lognaplóban látva a bénázásunkat engedélyezte a belépést. Ennyi izgalom után elhatároztuk, hogy reggelig ki sem megyünk, hanem élvezzük a civilizáció nyújtotta előnyöket (ágy, asztal, tévé) és hátrányokat (a motornak titulált kenyérpirítón fel-alá sivítozó hülyegyerek az ablakunk alatt). A szálláshoz egyébként ajándék szemtakaró is tartozott, amit végül nem kellett használnunk, a függöny eléggé be tudott sötétíteni.

A harmadik nap mérlege: két ország, 14 km túra egy nagy vízeséssel a végén, rengeteg mélán csoszogó rénszarvaspopi, egy kámporrá vált főút, több pláza, mint amennyiben egész életemben voltam és 422 km.

Az előző esti, lefekvés előtti sokk ("Ez most komolyan világosodik, mielőtt lefeküdtünk volna aludni?!") hamar elmúlt. A magam részéről csak annyit tudnék hozzátenni, hogy egészen érdekes érzéseket ébreszt az emberben, amikor ébredéskor az az első gondolatod, hogy "elaludtunk, vagy mi?!", aztán megnézed az időt, és rájössz, hogy valójában nincs két órája, hogy lefeküdtél aludni. Indul az éjszakai fényben töltött pihentető és szépítő alvások sorozata!

Az a szürkületben is látszott, hogy habár egy vaskos főút melletti pihenőt szemeltünk ki tábornak, azért az autótól pár méterrel húzódó vízpart, közepén sziklaszirtecske, annak a közepén meg bájos svédpiros házikócska nem lesz egy ocsmány látvány reggeli fényben sem. Tényleg nem volt az.

És akkor elindul a reggeli utazós rutin. Autóban ruha le- és felráncigálása, reggeli elkészítése, hálózsák összecsomagolása, mosdó híján pedig alkalmas természetes pottyantó keresése. Részemről vártam még egy humoros megjegyzést a férjemtől arra vonatkozóan, hogy hogyan vagyok képes úgy aludni a hálózsákban, ahogy. Végül csak annyi hangzott el, hogy el sem hiszi, hogy úgy tudok aludni, hogy nem látszom ki a hálózsákból. Amúgy kilátszom, legalábbis alapos vizsgálódást követően szerintem felfedezhető akár mindkét orrlyukam is. Egyébként meg arra van a csicsizacsi, hogy belebújjak, hát megteszem. [Zsolt: A kései óra és Jafar belakatlansága miatt a szemtakaróinkat ezen az éjjelen még nem használtuk, bőszen pihentek a hátizsákok mélyén. Ennek és a derék szúnyoghadnak köszönhetően én nem aludtam túl jól, de Pacim ismét hozta a formáját a fent leírtaknak megfelelően.]

Ennek a napnak - eltekintve a minimális számú programponttól [Zsolt: Például Umeå esetében a "Látnivalók" szekció az általam összerakott úti könyvben így kezdődött: "ööö...".] - kimondott célja az volt, hogy minél többet haladjunk észak felé a kilométerek legyűrésével. Az volt a nagy ötlet, hogy majd reggel elkezdek én vezetni, mert ez kiváló alkalom lesz arra, hogy megszokjak egy új autót egy könnyű útszakaszon. A terv tulajdonképpen elég patent volt, azonban egyetlen jelenséggel nem számolt: Popifaló [Vámpír] Szúnyogok. [Zsolt: Elképesztő volt az a kontraszt, ahogy napfény és árnyék között változott a számuk. Biztos, hogy vámpírfattyak, mert a napra egy sem mert kijönni, de ha egy pici árnyék is vetült rád, megrohantak és szipolyoztak, míg el nem fonnyadsz.]
Ez így biztos kára viccesen fog hangzani, meg lehet rajta nevetni is, én is nevetek már rajta, tényleg, de azért egy pillanatra mindenki gondoljon bele, milyen az, amikor reggel elmész a bozótba pisilni, és a nettó tizennyolc másodpercig tartó szertartás alatt saccperkábé huszonhárom szúnyogcsípéssel leszel gazdagabb egy tenyérnyi felületen belül. Aztán ülj be az autóba a szétcsípett seggedre és próbálj meg vezetni szenvedés nélkül. Sok sikert. [Zsolt: Pacim hősiesen viselte mindezt.]

Na de vissza az utakhoz. Van ez az E4 jelölésű út Svédország keleti részén, ami arra született, hogy segítsen nekünk jó sokat leküzdeni a hátralévő kilométerekből és mindezt minél hamarabb. Alapvetően egy elég unalmas kis út lenne, hiszen csak menni kell előre. Az érdekessége számomra (aki nem vezetek túl sokat és azt is szinte mindig ugyanazon a szakaszon) abban rejlett, hogy ez egy három sávos, osztott pályás út. És ezek a svédek ezt a három sávot ezt ilyen trükkösen használják, hogy rövid szakaszon az egyik irányban kétsávos, aztán a másik irányban kétsávos. Magyarul, ha be is ragadsz valami úthengerszállító traktordarus libikóka vagy egy szimpla totoja mögé, akkor is pár kilométert kell csak kibírnod, mert utána kapsz egy plusz sávot, és már le is nyomhatod a mazsolát. [Zsolt: Közlekedésfejlesztésre szakosodott mérnök lelkületű kollégám szerint ez már hazánkba is kezd beszivárogni, hogy olyan autópálya szakaszokra, ahol a forgalom nem indokolja a 2+2 sávot, ilyesmi megoldást vezessenek be.] Kivéve, ha a mazsola mögött is egy mazsola megy előtted, aki hamar kiugrik, hogy lenyomja a nagyobb mazsolát, mert olyankor előfordul, hogy elfogy az előzéshez használható sávod, mire előznél. Aztán ugye ott vannak ezek a Vändplatsok. Továbbra is zseniális, főleg mert kipróbáltuk, és mert úgy tűnik, hogy csúcsforgalom idején sem kell túl sokat ott szobroznod az áthaladásra várva.

Svédországban egyébként elég nagy nyugi van az utakon, legalábbis akkor az volt, amikor mi arra autóztunk. A vezetési stílusukról Zsolt olvasgatott, és az olvasottak alapján sokkal rosszabbra számítottunk szerintem. Alapvetően egészen hasonlóan mennek, mint a magyarok, csak még kevesebb indexet használnak. Nekem az előzés után kicsit hamar másznak vissza elém, de ettől el tudok tekinteni, mert amúgy náluk működik a jobbra tartás. Ami szerintem inkább aggasztó, hogy olyan embereket láttunk kiszállni autókból, akik koruknál, betegségüknél fogva konkrétan úgy mozognak, mint a lajhár. Számomra nem megnyugtató, hogy az úton haladó autókat ilyen emberek vezetik, és az oly' hangzatos kölcsönös bizalom hamar átvált részemről a bizalmatlanságba.

Észak felé haladva az ember egyre több vadveszélyre, még északabbra kimondottan rénszarvas- vagy jávorszarvas veszélyre figyelmeztető táblával találkozhat, továbbá ezzel arányosan gyarapodnak az útszéli tetemek is. [Zsolt: Kistermetű állatoké, elütött szarvast sehol sem láttunk.] Az Ónodi-féle rendszertan legújabb tagja a borzsomák lett. Mint ahogy nevéből is kikövetkeztethető, ezen élőlény legfőbb ismertetőjegye borzhoz hasonlóan csíkos bundája [főleg a feje], melyhez rozsomákszerű [testfelépítés és] mozgás társul. Kimondottan kedvelik a szürkületben autó előtt úttesten átkelést. [Zsolt: És döglötten az út szélén heverés is kedvelt időtöltésüknek tűnt.]

Az állatok vs. közút témában megmaradva külön szeretném kiemelni, hogy a drótkerítésgyártó iparág termelési statisztikái nem véletlenül annyira jók. Tudni illik néhány csomóponttól eltekintve az utaktól pár méterre folyamatos drótkerítés húzódik az erdő széle mentén. Az embernek már-már az az érzése támad, hogy nem az utat és a rajta haladókat védik a vadaktól, hanem épp ellenkezőleg.

Ami szembetűnő még, az a közúti forgalomban közlekedő oldtimerek mennyisége. Először azt hittük, hogy csak valami találkozó készül vagy arról jönnek, de utunk későbbi szakaszán kiderült, hogy ilyen gyöngyszemekkel furikázni inkább afféle északi hobbi.

A sok-sok autókázás után viszont jöjjön valami igazán svéd: délután három óra körül végre odaértünk Umeå-ba, ahol az első kötött programpontunk egy eredeti svéd IKEA meglátogatása volt. Reméljük, hogy senki nem lepődik meg, amikor azt mondjuk, hogy pont ugyanolyan, mint a magyar. Eltekintve attól, hogy néhány dologban nagyobb a választék. Például a gyermekjátékoknál. Dödöllének gyorsan be is gyűjtöttünk egy igazi svéd Gosig Must, de néhány másik szerencsés flótás is gazdagabb lesz majd innen valamivel. Érdekesség: magyar embernek nem tudsz svéd IKEA Family kártyát csinálni, mert kér a regisztrációhoz valami Personnummert, de mivel nem óhajtottunk adatokkal történő visszaélés gyanúsítottjai lenni, ezért inkább nem csináltunk.
A hatalmas csalódást, amit ez okozott, lefojtottuk egy-egy hot doggal [Zsolt: Jó, nevezzük hotdognak, mert ők is így hívták, de a péksüti fele akkora volt, mint a virsli. Viszont a hotdog szószuk nagyon finom.], és Zsolt kapott még fagyit is. [Zsolt: Mert ügyes voltam és megérdemeltem. Bizony!] Nyilván ezek olyan kulináris élmények, amiket amúgy itthon biztosan nem tapasztalhatnánk meg. Nem. Húsgolyót nem ettünk.

Az ikeás program után indult a második vezetési etap, legalább annyi megteendő kilométerrel, mint amennyi idáig vezetett. Út közben találkoztunk némi útmunkával, ami ekkor még nem volt gyanús. Zsolt kimondottan értékelte azt az ideiglenes körforgalmat, amit kerékgumikból eszkábáltak össze. Aztán egy kicsit rákezdett az eső is, és azért ahogy az egy ilyen hosszú úton várható, egy idő után elkezdtünk életre szóló barátságokat kötni azokkal, akik először megelőztek minket, mert mazsoláknak tűntünk, majd visszaelőztük őket, mert ők lettek mazsolák, és így tovább.

A nagyon sok kilométer megtétele alatt volt már időnk jobban elborulni is. Ennek egyik sarkalatos pontjára már hónapok óta készültünk. Játsszunk egy kis találósdit! Mire gondoltam? Zöld. Magas. [Kérge van.] Nem látni tőle az erdőt. Meserajongó olvasóink ismét előnyben, de azért reméljük, hogy mások is tudják a megfejtést: FA. [Zsolt: Aaahh... te jössz!] Igazából az egész ország fa. És még több fa. Viszont látványra egészen megnyugtató. Autóból szemlélve pedig kimondottan érdekes.

Észak felé haladva kicsit eleredt az eső is. Nem nagyon, de pont annyira, hogy az ember elkezd olyan elborultságokon gondolkodni, hogy Svédországban vajon a fa vagy a víz a több? Természetesen köbméterben számolva. [Zsolt: A mértékegység akkor és ott még nem volt letisztázva. És szerintem a FA!] Aztán hogy milyen jó ennek az országnak, amiért a fényből él. Nyáron abból, hogy folyamatosan fény van, amire turisták milliói kíváncsiak. (Mi természetesen nem. Mi csak az IKEA és a Nordkapp miatt vagyunk Svédországban. A Nordkapp amúgy nem is itt van, de erre vezet az optimális költségvetésű út... :) ) Télen meg az északi fény miatt van embertúltengés.

Néhány órás autózás után elérkeztünk következő állomásunkhoz, mely a Gammelstaden nevű település. Svéd településtörténetben jártas olvasóink Luleå Old Town-ként is ismerhetik. A 2010-es adatok alapján ötezer lelket sem számláló település érdekessége, hogy a Church Town az UNESCO Világörökség része. A településen több utcányi apró, fából készült házacska található, melyek önmagukban is többszáz évesek lehetnek. (Az együttes életkorukat inkább ki sem számolnánk.) Ennek megfelelően oldalaik helyenként jellegzetesen dőlnek, a nyílászárók megvetemedtek, a tető pedig néhol rogyadozott. [Zsolt: De többségük lakott, lakóik pedig nyilván örülnek neki, hogy turisták napi 24 órában az ablakuk előtt mászkálnak, fotóznak, a világörökségi védettség miatt pedig minden felújítás tízszer annyiba kerül. Ottlétünk alatt megint  kitört belőlem, hogy vajon valóban van-e értelme ennyire erőltetetten védeni bizonyos ember alkotta értékeket, nem lehetne-e a történelemre bízni, hogy megmarad-e vagy sem? A kérdés alapvetően költői, de egy sör mellett szívesen eszmét cserélek a témáról bárkivel.]

Megpróbáltuk megnézni a templomot is, de mivel nem templombejáráshoz illő időben érkeztünk, ezért nem tudtunk bemenni. Sőt. Elég alaposan ki lettünk zárva.

Bánatunkat sétába fojtottuk. Bejártunk néhány utcát, közben találkoztunk egy lóval, akit méhésznek öltöztettek. A reggeli szúnyoginvázióra visszagondolva ez azért annyira nem is meglepő. A parkoló mellett nem sokkal pedig épp valami kultúrhepöning zajlott, melynek következtében volt szerencsénk belehallgatni egy autentikus táncharmonikás, hagyományos öltözetes helyi dzsemboriba is azon pár perc erejéig, amíg bepakoltuk magunkat a kocsiba. Természetesen csak azután, hogy elmentünk a helyi múzeum oldalában kialakított full extrás mosdóba, amely a kiírás szerint már fél órája bezárt, de aztán kiderült, hogy ezt csak a papír állítja, a valóság nem ez.

Gammelstaden meglátogatásával letértünk az E4-es útról, és elindultunk az északi országrész belseje felé, hogy aztán elmenjünk az interneten előre kiszemelt pihenőig. Odaértünk. Kiderült, hogy innen is eltűnt a WC. A táblák, ismeretterjesztő szövegek és a melegedő viszont megmaradtak, forgalom gyakorlatilag nulla az úton, úgyhogy mi is maradtunk. Mert hát ez a pihenő a sarkkörön van, úgyhogy aludni kell a sarkkörön is. [Zsolt: Ha ugyan ott van! Az információs tábla ugyanis elmondta, hogy ez a dög képes +/- 90 kilométert is vándorolni északra és délre. i.sz. 12000-ben (gondolom egészen pontosan) lesz a legészakibb ponton. Ki jön megnézni?] Sőt. Este 10 órakor szelfizni is kell a sarkkörön naphemóban.

Ideérkezésünkre egyébként legyűrtük utunk első 1000 km-es mérföldkövét is (figyelitek a képzavart?), így egy késői teafőzés [Zsolt: Jaj, az a tea de pocsék volt!], valamint a melegedő épületben található újkori falfestmények tanulmányozása után elégedetten hajthattuk hálózsákba a fejünket.

A második nap mérlege: egy IKEA, egy UNESCO világörökség, 1 sarkkör, 822 megtett kilométer, sok fa [és még egy csomó fa!].

A Nordtrip már rögtön az elején bekezdett, hiszen a BKK kegyeire bíztuk magunkat. M4, M3, M3 pótló és 200E, bűvös csengésű alfanumerikus karaktersorozatok, a Budapesten hébe-hóba közlekedők számára bizonyosan ismerősen is csengenek. Hagytunk időt mindenféle katasztrófára, pl. defekt a metrón, áramszünet a buszon, szembevágtató dinoszauruszok és felsüllyedő tengeralattjárók, de a szokásos pesti közlekedésen kívül más borzalom nem ért minket, menetrend szerint érkeztünk a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtérre (BUD).

Ekkor még csak 25 percet késett a gép. Mint utólag kiderült (és mint a gépre várva is sejtettük, mert baromi okosak vagyunk) már Skandináviából is késve indult. Ez van. [Betti: Valójában még reggel megnéztem a reptér oldalát, már akkor láttam, hogy nem csak ez, de szinte minden más gép is késve indul vagy fog indulni, így ez a 25 perc egészen jónak tűnt.] Megnyílt a check-in, beálltunk a sorba és élveztük ezt a nemes sportot. A cél előtt kétfelé vált a sor, az előttünk álló fiatalember balra, mi jobbra léptünk. Kötelességtudón adogattuk, amit a hölgy kért, és válaszolgattunk a kérdésekre, amikor a szomszédból a fiatalembert kiszolgálni kívánó hölgy megzavarta a miénket. A kérdése az volt, hogy most mit csináljon, mert a kapott útlevélben a srác nem is hasonlít magára, de “adott egy ilyet is ...” (győzött a kukkolóvágy, odasandítottunk: egy plasztik kártya volt, mint pl. egy személyi, jogsi vagy diák) “... és ezen már hasonlít magára”. Azonkívül, hogy a mi hölgyünket kizökkentette, persze semmit nem ért el a kérdésével. Mi már felkészültünk, hogy esetleges illegális bevándorlás gyanú miatt az egész út további órákkal csúszik, esetleg a teljes repülni kívánó csapatot beható átvizsgálás szenvedő alanyává teszik. Mivel ez ellen azonban nem tehettünk semmit, eloldalogtunk és a biztonsági ellenőrzésen próbáltunk átvergődni. Szerencsénkre pont elénk állt be a világ leglassabb lajhára, zakóban, táskával, amiben minden második lépésnél 3-3 percet kotorászott minden eredmény nélkül, de természetesen teljes folyosó szélességben. Az áthaladást lassítandó, derék lajhárunkról még lakkcipőjét is levetették, aki (hosszan és lassan és) felháborodottan követelt magyarázatot, amit a fiatal, szőke hölgy kerek-perec megtagadott. Adott viszont a bácsinak kék lábfejzacsit, hogy ne koszolódjon be a zoknija. Mondanom sem kell, hogy csini volt. És lassú. Inkább lassú, mint csini. Azért csak odavonszoltuk magunkat a tálcákhoz, szépen rendben belepakoltunk, majd az előbbi szigorú, forgalmat irányító hölgytől megtudtam, hogy semmi sem az, aminek látszik és a legártalmatlanabb kacat is bombagyanús, ha reptéri biztonságról van szó, ezért jobb lenne a szemüvegtörlő kendőt is kitenni a zsebemből. A hölgyet idézve: “Inkább ne adjunk okot rá, hogy kiszedjék egy random vizsgálatra!” (Mielőtt folytatom, mindenkinek hagyok időt, hogy a random vizsgálat és az erre való okot adás valós vagy látszólagos ellentmondását feldolgozza.) Nem vagyok egy kimondottan beszari gyerek, de nem kekeckedtem, kiraktam. És végülis bejött, mert gond nélkül átjutottam. (Még úgyis, hogy bakancsom rajtam maradhatott.) Hogy Betti kekecebb, bevállalósabb volt-e, vagy tényleg rajta van a terroristagyanús személyek listáján, azt nem tudom, de szokott módon kiszedték egy random (vagy ezek után mondjam, hogy “random”?) vizsgálatra. A vizsgálatot végző néni sok minden volt, de lelkes nem éppen. Áttúrta a csipogójával Betti táskáját, de végül a szemüvegtörlőjét sem vette el tőle. [Betti: Úgy tűnik, a modern korban is dívik a boszorkányüldözés, csak más formában tálaljuk.]

Lajhár-bácsi tötymörgése miatti (valójában lényegtelen) időkiesést a Norwegiantól visszakaptuk, mire átértünk a duty free területre már 5 perccel több késést jósoltak. Nem bámészkodhattunk sokat, mert a WizzAir sales cápái már megérezték a balekszagot és felénk száguldottak. Mi meg a mozgólépcső felé. Első támadásukat (“Megkérdezhetem, hova utaznak?”) egy halk “Nem”-el hárítottuk, majd elértük a biztonságot jelentő lépcsőt. Mászkáltunk egy kicsit, majd vártuk, hogy teljen az idő. Én olvasgattam, Betti nem volt ilyen türelmes, munkahelyi emaileket olvasott és miattuk bosszankodott, no meg a késés miatt. A tétlenség még arra is rávette, hogy a veszéllyel mit sem törődve az indulási időket és esetünkben késést megjelenítő kijelzőhöz is tegyen néhány kört, így őt még egyszer [Betti: volt az háromszor is, de ki számolja] betámadták a cápák, de túlélte, aztán végre mehettünk beszállni. [Betti: A kedvenc cápámról mindenképpen meg kell emlékeznem. Ő a cápák csúcsa.  Az élő bizonyíték arra, hogy nem tudok eléggé annyira riasztóan nézni, hogy azzal akárkit megfutamodásra késztessek. Megyek a kijelzőhöz, direkt csúnyán nézek, direkt kikerülöm nagy íven, de azért ő jó cápa módjára odakörözi magát, megkérdezi, hogy beszélek-e magyarul. Válaszolok, hogy nem. Megkérdezi, hogy más is kérdezett már? Mondom, hogy igen, és akkor sem tudtam magyarul. Visszakérdez, hogy és miért nem érdekel az ajánlat? Nem szeretek utazni? Ilyenkor én gondolatban megfogom a nálamnál háromszor nagyobb kalapácsom, a padló szintjébe verem bele az amúgy tényleg rettenet butának kinéző, ám a cápaságot tökélyre fejlesztő hölgyet, hogy kismadarak röpködjenek a feje körül csipogva, majd egy olyan igazi Mardel-kuncogással otthagyom a 'csába. A gyakorlati megvalósítása ennek a hagyjonmárbékénjó?! és az otthagyoma'csába lett. A gépek késésével kapcsolatban csak annyit, hogy tulajdonképpen összetehetjük a két kezünk, amiért nem Bukarestbe akartunk repülni. Az a repcsi már akkor két órát késett, amikor mi végül a kapuhoz mehettünk, és még mindig nem tudták, hogy mikor fog indulni.]

Fapados stílusban átgyalogoltunk a fél kifutón, aztán végre letettük a popinkat a gépen és néztük a marketing filmeket, amelyeket mintha korábbi utazásainkból állítottak volna össze: volt egy Lauterbrunnenről, Brugge-ről (és persze egy csomó más helyről is, ahol (még) nem jártunk). Ez végre jó jelnek tűnt.

Szendergéssel, olvasgatással és bámészkodással eltelt hamar a 2 óra 10 perc, a végén már láthattuk, hogy tényleg rengeteg fa lesz ezen a szigeten. Láttunk egy nagy szigetet, amelyet kognitív térképünk nem tudott azonosítani, de hazaérve a Google Térkép segítségével sikerült kideríteni: nagyon gyanús, hogy Öland szigete volt az első, amit a Skandinavikum szárazföldjeiből megpillantottunk. [Betti: Gotland volt. Nem azért, hogy ellent mondjak, de tényleg Gotland volt. Legalábbis az én emlékeimre a Google Térkép ezt a választ adja. És én ültem az ablak mellett.] [Zsolt: Hát, az emlékeimben élő sziget képe inkább Ölandra hasonlít, de tény, hogy nem sok gyakorlatra tettem szert szigetek repülőről való felismerése terén.] [Betti: Mivel a déli oldalán egy elég jellegzetes alakú félsziget volt, továbbá nem állt ki egy híd a szárazföld felé a nyugati oldalán, ezért maradjunk Gotlandnál, mert az volt.]

Leszálltunk, buszoztunk egy csomót a repülőtéren belül, szereztünk csomagokat (jók voltunk, a sajátunkat), teljes észrevétlenséggel átmentünk a határellenőrzésen (nem volt semmi) megkerestük a buszt, ami elvitt minket a Hertzhez, ahol leírásukkal ellentétben nem kértek hitelkártyát, sőt, azt akarták, hogy azzal fizessünk, amit elméletileg csak bemutatni kellett volna [ami viszont egy debit kártya]. Pacim előrelátásának hála ez sem volt gond, de azért az már nem esett jól, hogy a pluszban kifizetendő díjat (plusz egy sofőr és a biztosítás, amit kb. ki kellett könyörögnünk) két számlán is beterhelték. (Az egyiket természetesen sztornózták, csak ennek azért van egy átfutása.) [Betti: Mivel eddig csak egy autóbérlős élményünk volt, nem vonhatunk le általános következtetéseket a tapasztalatokból.] [Zsolt pofátlanul közbevág: Azért emlékeim szerint az autóban töltött első 10 percben mégis elhangzott valaki szájából, hogy "az AVIS jobb, mint a Hertz".] [Betti: Pacikám, pukkadj meg.] [Betti folyt.: Azonban azt elvárnám, és ezt most komolyan mondom: ELVÁRNÁM, hogy próbáljon meg rám sózni egy jó biztosítást, vagy legalább a GPS-t a jó alkalmazott. De még ezt sem tette a srác. Ha nem szólunk, hogy ketten szeretnénk vezetni, ha nem szólunk, hogy biztit is kérünk, akkor gyakorlatilag helyben fizetendő nulla költséggel kienged a bejárati ajtón minket. A bérlésre - és aztán majd később az út további eseményeire is - alapvetően az igaz, hogy semmi nem úgy történt, ahogy vártuk, meg ahogy az előzetesen háromszor, betűről betűre átnyálazott Terms and Conditionsban olvastuk és memoriterként bemagoltuk. Például nem tolták ránk azt a fix 2500 SEK költséget sem, amit foglalóként beígértek a neten. Persze mivel a 2226 koronát viszont kétszer terhelték be a debit/credit kártya hülyeségük miatt, ezért tekinthetjük ezt annak.]

Kiderült, hogy az eredetileg foglalt kategória, amelyet “Ford Focus or similar” névvel illettek, egy Toyota C-HR hybridet dobott nekünk automata váltóval. 3314 futott kilométert mutatott beszálláskor, s egyszerre ámultunk az autó miatt és kapkodtunk, hogy az uppsalai Decathlonba odaérhessünk zárás előtt. Pacim bejelölte Igoron a helyzetünket, hogy majd 14 nap múltán is visszataláljunk ugyanoda, én pedig realizáltam, hogy édeskevés lesz ide 5 percnyi automataváltós vezetési tapasztalatom, amit Nórinak köszönhetően szereztem sok évvel azelőtt Angliában. E félelmemnek ekképp adtam hangot: “Pacikám, ha bejelölted, hol vagyunk, guglizd le de k*rva gyorsan, hogy melyik betű mit jelent!” Mr. Google segített, elrajtoltunk, hamar felvettük a helyiek ritmusát és úgy odaértünk a Decathlonba, mint a huzat. Szereztünk gázpalackot, s mivel olcsóbb volt, mint itthon, egy kemping főzőszettet. [Betti: A Decathlonban nem néztünk alaposan körül, de szinte minden, amit láttunk, nem kevéssel volt olcsóbb az itthoni áraknál.]

Vállveregetés és tovarobogás. Mr. Google megmutatott nekünk egy Lidlt, amihez azonban már későn értünk oda, de legalább egy olyan kerületbe kellett ehhez autóznunk, ahol többségében bevándorolt népcsoportok éltek. Míg jól megcsodáltak minket, kerestünk egy másik boltot, ismét átzúztunk a külvároson, elköltöttünk egy kisebb vagyonnak tűnő összeget (később bele kellett törődnünk, hogy ez nem is volt olyan sok) és ennyi technikai kör után végre elkezdhettük a nézelődős utazást. Ennek úgy megörültem, hogy a boltból sikerült az osztott pályás úton rossz irányba kikanyarodnom. Szerencsére senki nem járt arra (a verőfényes napsütés és 25 fok ellenére azért csak fél 9 után járt már az idő), én pedig hamar észleltem a bajt és korrigáltam.

Elsőként kiautóztunk Uppsala mellé Danmark településére, hogy megnézzük az ottani templomot és a környékén található rúnavésetes köveket, illetve hogy ezzel jelképesen és szóviccesen egy újabb országba is ellátogassunk. A templom zárva volt, belülről így nem tudtuk megnézni, a kertjét járhattuk be, ami amúgy temető is volt, később azt tapasztaltuk, hogy ez viszonylag megszokott dolog arrafelé [is].

Sétálgattunk egy kicsit, elmajszoltunk egy szendvicset, aztán ismét Uppsala felé vettük az irányt, de most túljutottunk az ipari-kereskedelmi peremvidéken és belevetettük magunkat a belvárosba. Kerestünk egy parkolóházat, amely automatikusan érzékelte jöttünket és nyitotta kapuit, majd jól zavarba ejtett minket. De hála az EUroaming, a 4G és a Google Fordító egyesített hatalmának, megszületett a megoldás: úgy működött, mint egy normál felszíni parkolóautomata nálunk (előre kifizetsz X időt), csak lehetett kártyát is használni.

Bóklásztunk a belvárosban, felmentünk a rettenetes színbe öltözött várhoz, majd megnéztük a régi templomot és az új székesegyházat.

Előbbi tövében találkoztunk az uppsalai vérnyúllal, aki bár nagyon vágyakozva nézte a szent helyeket, végül csak eliszkolt, ezzel is újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy ördögtől való teremtmény.
Hallottunk autentikus svéd popzenét, láttunk magukat elvackolni készülő kacsákat, bekukkantottunk Linné kertjébe és sikeresen visszataláltunk a parkolóházba is.

Nekivágtunk az északra vezető útnak, jó előre kinézett pihenőnk felé. Viszonylag hamar oda is értünk, de aztán koppantunk, mert a valóságban nem volt olyan jó, mint a StreetView-n. Nem volt mosdó, a teherautóknak euróba került az ott éjszakázás, személyautók pedig max. 4 óra időtartamra állhattak meg, ha az étteremben kívántak fogyasztani. Ránk egyik sem volt igaz, hát továbbálltunk. Viszonylag sokat kellett haladnunk, míg találtunk egy nagyjából megfelelőt, ami persze az osztott pálya túloldalán volt, de szerencsére svéd barátaink kitaláltak egy furmányos megoldást, hogy meg lehessen fordulni ilyen utakon is (Vändplats) [Betti: mesekultúrában jártas rajongóinknak ezt a Vändplatsot úgy tudnám leírni, hogy "menj jobbra, hogy balra menj".], megtettük, megálltunk. Ekkor már éjfél is elmúlt és derekasan szürkült már. Mire berendeztük kies lakunkat Jafar első ülésein, lehetett már egy óra is és szinte már úgy tetszett, világosodni kezd. Ezért gyorsan eltettük magunkat alukálni, és nagy ívben tettünk a mögöttünk megálló család hangzavarára és a lelkesen vérünket szívni vágyó szúnyogokra.

Az első nap mérlege: két ország és egy jelképes harmadik, 35 perc késés, 235 km.

Őszintén szólva nem emlékszem már, hogy mikor született meg a fejünkben az a gondolat, hogy menjünk el a Nordkappra (gyengébbek kedvéért: az Északi-fok néven elhíresült hely, geográfusok kedvéért: 71°10′20.95″É, 25°47′8.85″K), de az biztos, hogy években számoljuk, és a kelleténél annyival többször beszéltünk az ötletről a barátainknak, hogy végül előbb volt Nordkapp feliratú pólónk és sapkánk, mint ahogy ott jártunk volna. (A pólóról és a sapkáról majd később még értekezünk, ez már így is spoiler volt.) [Zsolt: Azt gyanítom, hogy lehetett valami köze a dologhoz annak, hogy aránylag sokat kerül elő a portói utunk, amikor Viktort evakuáltuk félév portugál fogságból és mellesleg eljutottunk a legnyugatibb kontinentális pontra.]

Volt már olyan, hogy volt szilárd elhatározás a megvalósításra, volt évek óta hurcolt néhány nap szabadság a megvalósításra, volt már olyan, hogy pénzszűke volt a megvalósításra, volt már olyan is, hogy nem álltunk neki időben a megvalósításnak (ezért végül Írországban vagy Svájcban kötöttünk ki), meg ezeknek mindenféle tetszőleges kombinációja is. Aztán idén januárban a csillagok és a menjünk-már-el-mert-mikor-máskor-megyünk-el-olyan-rohadt-messze is együtt álltak, szóval úgy döntöttünk, hogy belevágunk. (A belevágás végül nem egy jó nagy fába, hanem jó sok fába sikerült, de mivel ez egy olyan bejegyzés, amiben azt kellene taglalnom, hogy hogyan is jutottunk el az utazásig, ezért ezt nem mondhatom, mert ez is spoiler lenne.) [Zsolt: Hatalmas lökést adott továbbá a már spoilerezett póló és sapka és ezek társaságában érkezett számtalan hasznos és haszontalan kacat, amelyek Vinyén zúdultak ránk. Hatalmas köszönet értük, egy csomót használtunk is!]

Az eredeti terv (nevezzük Kezdeti Optimista Elképzelésnek, vagy egyszerűen csak Álomnak) az volt, hogy elindulunk innen autóval, és Dánián keresztül, Svédország keleti oldalán felfelé haladva megközelítjük a Nordkappot, majd Finnország és a Baltikum irányából pedig hazaérkezünk. Ezzel nagyon sok eddig nem látott országot kipipálhattunk volna. A tavalyi SwissTrip alatt azonban már erősen érződött, hogy azért nem biztos, hogy ennek az útnak a huszonéves Kisautóval kellene nekiállni.

Végül szorzások, osztások, [deriválások, integrálások, mátrixszorzatok,] idegeinkre csomókötések, rengeteg autókölcsönző feltételeinek végignyálazása, légitársaságok összes létező számunkra szóba jöhető célpontjának összehasonlítgatása után januárban a terv módosult, nem is keveset, és úgy tűnt, hogy habár olcsóbb biztosan nem lesz, rövidebb is csak kevéssel, de legalább olyan látványos igen.

A matematikai elemzések alapján a leginkább pénztárcakímélő megoldásnak az bizonyult, hogy Stockholmba repülünk, ahova pedig melyik légitársasággal lehetne a legolcsóbban utazni, mint a Norwegiannel? Azért valahol ez már vicces. [Zsolt: Hehe. És nem csak szánalomból, hanem úgy tényleg!]
És mivel repülünk, ezért utána négykerekűre is szükség lesz. A kilométerigényünk eléggé beszűkítette a lehetőségeket, végül a Hertz mellett döntöttünk, és deklaráltuk igényünket egy "Ford Focus or similar" gépparipára, mondván, hogy az új modellek sokkal nagyobbak, mint a régiek, és ha mégis egy, az Ír Eset néven elhíresült helyzet állna elő, amikor is tudni illik Opel Corsa or similar alapján egy Nissan Micrát akartak ránk sózni, akkor még mindig ápgrédelhetjük magunkat a nagyobb kategóriára, ami például egy Volvo V40.
Jöhet a szállás. Nagyon drága. Nem alszanak franciaágyban sem, vagy csak nagyon drágáért, vagy nem írják ki rendesen. Nem adnak saját fürdőszobát, vagy csak nagyon drágáért. Mivel az optimista kalkuláció és a megvásárolt repülőjegyek alapján 15 napunk lesz mindenre, ezért alaposan ki kellett gondolni, hogy mikor és hol leszünk. Hódolva autóban alvós hóbortunknak is, végül 4 éjszakára foglaltunk szállást, mert azért mégis kell valami civilizációs bázis. Ebből a félidősnek pedig mosógéppel is kell rendelkeznie, mert nem vagyunk hajlandóak két heti ruhát cipelni. Ráadásul akkor nem maradna hely a szuvenyíroknak sem. Ugye. [Zsolt: Így se maradt sok, de azért elkábítottak minket a Csábító Csetreszek.]

Aztán amitől most már igazán felnőttnek érezhetjük magunkat, és mondhatjuk, hogy ez az első igazi felnőtt utazásunk, hogy már hitelkártyánk is van hozzá. [Zsolt: Nem úri hóbortból, hanem mert a Hertz mindenáron ilyet akart a honlapja alapján.] Emellett izgulhattunk a benzinár világszintű emelkedése miatt, főleg úgy, hogy az út kétharmadát töltjük majd Norvégiában, ami amúgy sem az olcsó üzemanyagról híres. És ha már nagystílűen akarunk sok pénzt költeni, garantálhatja a sikert az is, hogy a valuta árfolyamok is elindultak felfelé az utazásunk előtti két-három hétben, így a kezdeti durva kalkulációk kezdtek eléggé a realitás felé mozogni a képzeletbeli skálánkon. Szerencsére az euró most kevésbé érintett minket, úgyhogy kicsit hálásak vagyunk az északi királyságok koronáinak.

Az utazás előtti fél éves előkészülethez hozzátartozott a zeneválogatás is, mert ugye volt a másik elhíresült Ír Eset, amikor is összegyűjtöttem 10 GB zenét, majd egy álló hétig ugyanazt a huszonpár számot voltunk kénytelenek hallgatni az ír rádiókból. Tanulva a korábbiakból, minden létező hallgatni kívánt zenét letöltöttem a Spotifyon (beleértve majdnem minden helyi specialitást, úgymint ABBA, Movits!, Vassendgutane és még sorolhatnánk), és csomagoltunk hordozható hangszórót is az útra. A végeredményről később.

A szervezkedés legnagyobb kihívását természetesen Dödölle jelentette. Jól bejáratott cicaszitterünk már van, és habár tudjuk róla, hogy rendesen el tudja kapatni a gyereket, azért megbízható a felügyelete. A cicaszitter viszont a tavasz folyamán visszaköltözött Veszprémbe, így kérdéses volt, hogy szerzünk-e mást, vagy Dödölle lesz kénytelen a gyarmaton nyaralni. A megoldás az utóbbi lett, az utazás előtt két nappal a gyereket leköltöztettük Veszprémbe a nagyihoz minden létező földi javával együtt, nevezetesen: kedvenc iszikés tál, macska alakú kaparó, alagút, megszámlálhatatlan levadászható játékegér, iszikés vödör, alom, lapát, kosár, Apa Büdös Papucsa, mérőszalag játszani, ha az egerek már unalmassá válnának, egy vödör a legjobb Royal Caninból. [Zsolt: Ezekhez persze legalább egy hétig hozzá sem nyúlt, hanem egy papír bevásárlószatyor lett a kedvenc... mindene.] Itt kérjük jegyzőkönyvbe venni azt is, hogy Apa nagyon sunyin oldotta meg a macskabörizést. [Zsolt: Én azt mondtam volna, hogy leleményesen, de a rögtön ítélő macskabíróság elutasította indítványomat, megerősítette a "sunyi" jelzőt és lesújtó pillantásra és nap végéig tartó örök haragra ítélt.] [Dödölle: Tárgyalás berekesztve. Fellebbezésnek helye nincs.]
Egy éjszakát mi is lenn aludtunk, de aztán az utazás előtti éjszakát már Dödölle nélkül töltöttük. Ez nagyon fura volt, mert máskor mindig "segít" csomagolni.

A pénzváltást sikerült ügyesen a legvégére hagynunk, így aztán az utazás előtti napon leraboltuk a Móricz Zsigmond körtér vonzáskörzetébe eső összes normálisnak ítélhető pénzváltót. Kiderült, hogy a norvég és a svéd korona nem annyira kelendő, továbbá hogy szeretik nagy címletben adni, mert más nincs is készleten.

Az előkészületek között meg kell említenem Zsolt munkásságát is, aki egy elég komoly térképes cuccot rakott össze az utunkról, hogy a szerencsés kiválasztottak szinte ríltájm követhessék az utunkat. Na jó, nem az utunkat, csak a tervét. [Zsolt: Amit a Pacikám oly' nagy ívben tojt le, hogy csak na. Aki azért szeretne gyönyörködni benne, annak belinkelem, egy darabig még biztosan élni fog a link. Tervezem átdolgozni kicsit, de erről majd akkor ha a) sikerül b) a Pacim az átdolgozott verzió iránt egy macskabajusznyival több érdeklődést mutat.]

Állandó útitársaink között összes fényképünk széttrollkodója, a Gonosz Szürke Egér, valamint minden rendű és rangú utak kipróbálója, Igor becsomagolva. Már csak egy utolsó ágyban alvás maradt hátra, hogy másnap pihenten harcolhassuk ki magunkat a reptérre, és onnan majd jól meg is oszthassuk ezt a bejegyzést az eredeti terveknek megfelelően. A terv egyetlen hibája az lett, hogy ezt a bejegyzést már a hazaérkezésünk után írom. :)

Remélem, senkit nem vág mellbe a hír, hogy Paci és Paci már házasok. Ha messziről és csak az adminisztratív megközelítésből nézzük, akár normális házasoknak is tűnhetnek, de persze nem azok. Nem volt normális maga a házasságkötés sem, de erről már korábban beszámoltunk. Sokak szemében valószínűleg az sem volt normális, hogy nem akarnak lakodalmat, hanem helyette egy kerti partyt tartanak a barátaiknak. Abnormalitást tetézendő e party dátumát a házasságkötéstől számítva hónapokkal későbbre tűzték ki. Azt mondjuk már én sem tartom normálisnak, hogy ezt úgy vették a fejükbe, hogy nincs is kertjük. [Betti: Valamiért ez jutott eszembe.]

De ha már egy ilyen totál zakkant párról szól a mese, nyilván úgy folytatódik, hogy mindezt megvalósították. Kamaszkori emlékeikből felszínre bukkant egy helységnév (Vinye), azon belül egy turistaház, ahol osztálynyi gyerekeket szállásolnak el rendszeresen osztálykirándulások, erdei iskolák és különféle tematikus táborok apropóján. Felkeresték az Öregbakony Turistaház és Erdei Iskola elnevezésű intézményt és lefoglalták a szeptember 9-i dátumot időszámításunk szerint a 2017. évben. Aztán körbeírtak a barátaiknak, hogy véssék be a dátumot és kezüket leporolván, magukat és egymást hátba veregetvén hosszú hetekre félretették a problémát. Aztán ahogy közeledett A Dátum, azért ismét felvették a fonalat, intézték a kellékeket, hozzávalókat, válaszoltak rengeteg kérdésre és amit ilyenkor kell. (Legalábbis, amiről úgy éreztük, hogy kell.) [Betti: A felsorolást kiegészíteném a "lelejmolták az összes barátjukat bográccsal, grillel, autótérfogattal, műanyag tányérokkal és evőeszközökkel, meg minden olyannal, amire már ők sem emlékeznek, olyan hosszú a lista".]

Aztán egyszer csak szeptember 9-re fordult a naptár, mi olyan korán keltünk, hogy a napot is mi keltettük, bepakoltunk a Kisautóba (szegényt megint plafonig tömtük), bevágódtunk az első ülésekre és irány Veszprém, ahol Zsuzs várt egy akkor még üres autóval, hogy az ottani lerakatainkból még pár köbméter cuccot vigyünk magunkkal. Enyhe bénázásból kifolyólag elfelejtettük időben megcsörgetni, ezért aztán várnunk kellett a garázssoron egy kicsit. Ez volt az a pillanat, amely költőisége megihlette Drága Feleségem, s azt mondta: "Ó, már három hónapja házasok vagyunk!". Válaszul csak döbbent-elnézően bámultam rá, majd hamarosan kiegészítette: "Ja, nem, négy!". Persze roppant bonyolult dátumokat választottunk mindkét eseményhez (05.05. és 09.09.), ezért persze megértem, hogy ez a matek kifogott rajta. Az egész helyzet nagyon hasonlított a Mr. és Mrs. Smith című film nyitó jelenetére, ahogy erre később valaki rá is mutatott, mert persze egész délután ezt a bakit meséltem mindenkinek, Pacikám legnagyobb örömére. Zsuzs volt az első áldozat, aki a sokkból felépülve segített nekünk összeszedni mindent, aztán két autós konvojban haladtunk Vinye felé.

Délután fél egy körül értünk oda, nagyon nagy szerencsénkre a ház akkor már belakható állapotban volt, az előttünk lévő csoport hamarabb elment és szuper gyorsan kitakarították a házat. Úgyhogy elkezdtünk bepakolni, pavilont állítani, illetve az útjelzőket kihelyezni, hogy az utolsó pár száz méteren senki ne vesszen el, illetve megtalálja a parkolót.

A deles vonattal érkezőkön ez még nem segített, de Laci szerencsére megmentette a napot és az elsőként befutókat biztonsággal eljuttatta az alapbázisra. [Betti: Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy akkor indultam a kimatricázásra, amikor beért a vonat, így az én messziről is barátságos arcom is segített a megfelelő helyszín megtalálásában. Azt már nem teszem közhírré, hogy ezen csodálatos ábrák voltak okai az előre borítékolható hisztinek is. Sőt. Hisztinek, nagy Hával. De mivel jó emberhez mentem férjhez, ezért még most is szeret. Ezzel együtt.] Aztán hamarosan megérkeztek a Bográcsmesterek (Ervin és Viktor) és a Grillmester (Fecó) és elkezdődött a hozzávalók vad aprítása. Era elkezdte behordani az erdőt, kezei közt őrölve fűrészporrá az ötszáz éves tölgyeket, a lángok az ég felé csaptak és rotyogott két bogrács, az egyikben pincepörkölt, a másikban vetrece készült (utóbbi miben léte sokáig titkos információ volt a bogrács körül dongók számára). A grilleken pirultak a pácolt husik és zöldségek és mindenki élezte az étvágyát.
Közben szépen sorban megérkezett az Összes Mélyen Tisztelt Vendégsereg, név szerint nem sorolnék fel mindenkit, mert kb. negyvenen voltunk ott és elég sokáig tartana. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam mindenkivel sokat beszélgetni, de ahol ennyien vagyunk, erre amúgy is ritkán adódik mód.

Mivel egy helyben is viszonylag kevés időt töltöttem, a délutánról-estéről inkább csak momentumokat ragadok ki, nyilván teljesen összefüggéstelenül:

Azt hiszem, azt mindenképp meg kell említenem, hogy az Auchan fröccsöntött termékkínálatának gyöngyszemei közül a minigolf szett méltán nagy figyelmet kapott. Egyetlen gurításom csont nélkül lyukba talált, abba is hagytam gyorsan, amíg a csúcson vagyok.
A Ballabás család erős férfi tagjainak köszönhetően pedig mindkét tűzhöz kaptunk utánpótlást méretre fűrészelt fából.
Kiváló konyhai segéderő állt a Bográcsmesterek rendelkezésére, a hagymák, krumplik és társaik mintha pucolva és felaprítva érkeztek volna a helyszínre. [Betti: Azt hiszem, a koprodukciók sikerességét nagyban növelte, hogy a feleség élezett bugylibicskával a kezében fogadta a vetrece-bográcsmestert. Ha később került is méreg emiatt a kajába, nem hatott, mert bele sem tudott kóstolni.]
Időnként jelentős torlódások alakultak ki, mikor az újonnan érkezőkkel koccintani kívánván elkezdtük tölteni a konyhában az italokat, de ez még szerencsés is volt így, mert még többen tudtuk köszönteni egymást.
Sajnos a ködmönömet nem hoztam, pedig meglepetésként kincskeresésre is indulhattunk. [Betti: Bárki is volt az értelmi szerző, felejthetetlen élménnyel tett gazdagabbá. Hálám jeléül a következő húsz évben emlegetni fogom a dolgot.] Eleinte könnyen ment, de a "háromszög alakú fa" rejtélye valamelyest megzavart minket. Viktor becsületére legyen mondva, még akkor sem "köpött", amikor Betti bicskát szegezett a mellkasának. [Betti: Mivel az este folyamán ez a második olyan esemény, amelyben Viktorral és egy bicskával szereplek, kezdek gyanút fogni afelől, hogy valamelyikünkkel nem stimmel valami...] Végül egy kósza fénylidérc (aki nagyon hasonlított Erára, de ez biztos csak véletlen) vezetett nyomra minket és találtunk egy kincsesládát, tele kincsekkel!
Betti dobhatott csokrot, egy feltuningolt IKEA-s plüsskaktuszt, bár én javasoltam, hogy markolható méretű cserepes kaktuszt hajítson, de én is és mint kiderült, a józan életű többség is elvetette az ötletet. (Tetszett a dobásnál felhangzó "Jó nagyot dobj!", majd a "Ne ilyen nagyoooot!".)
A dínomdánom hajnalig tartott, a pavilonban gyűlt össze a keménymag, akik még hajnali fél négykor is ropták a táncot.
Túrára sajnos nem került sor, mire odaértem volna, hogy "no, menjünk túrázni" (kb. éjfél tájt), addigra a csapat egyik fele már fáradt volt és aludni készülődött, a másik fele pedig épp belelendült a bulizásba. Sajnálom kicsit, hogy ez kimaradt, de hát nem lehet mindent belesűríteni egy napba. [Betti: Majd a jól megérdemelt jubileumi ünnepséget hosszabbra vesszük.]

Vasárnap reggel nagy nyüzsgés közepette szedte össze magát a csapat, Zsuzsa kiválóan teljesítette a feladatát és tukmált mindenkire minden ételt és italt. Ez amúgy olyan jól sikerült, hogy mi magunk főtt ételt nem is hoztunk, de ezt már csak hazaérve vettük észre. Cserébe viszont volt vagy 16 adagra való lecsó alapanyagunk, amit tűzhelytelenek lévén elektromos pizzasütőben készítettem el. A Kisautó még így is plafonig pakolva indult útnak, Betti navigálta Fehérvárig, onnantól én vettem át a volánt és végül szerencsésen felértünk.

Azt kell mondanom, hogy nagyon jól teljesítette a társaság a kérésünket az ajándékok ügyében, számtalan értelmetlen dolgot kaptunk, olyannyira sokat, hogy már átnézni őket is fárasztó volt és közben kialakuló kupac mérete megdöbbentett. (Nem csoda, hogy alig fértünk be hazafelé a Kisautóba.) Ha akarnék, sem tudnék kedvencet választani... Nordkapp-os nászutas póló? "Útvesztős" párnák? Kaparós térkép? Csapó tábla? Niels Holgersson? ...? ...? ...? ...? 

Az biztos, hogy nagyon sokatoktól kaptunk lökést, támogatást, utalást, stb. ahhoz, hogy az északi körút ötletét ismét leporoljuk és szerintem bátran mondhatom, hogy azóta is folyton elő-előkerül a beszélgetéseinkben, gondolunk rá, fontolgatjuk a lehetőségeket.

Köszönjük mindenkinek, aki eljött vagy akár csak gondolatban velünk volt! Remélem, mindenki jól érezte magát, mi igen! Az élet megy tovább (látszik ez abból is, hogy megint több mint egy [Betti: tulajdonképpen van az három is, de ki számolja?] hónap múlva lesz csak blogbejegyzés), előbb-utóbb találkozunk mindenkivel, addig is legyetek jók!

...

BREAKING NEWS

...

Időközben elkészültünk a "homoköntéssel" is, amit Zsuzs jóvoltából próbálhattunk ki, igaz, nem homokkal, hanem cukorral. Ez nem Vinyén történt, de egy önálló bejegyzést nem nyitnék a témának, annyira nem izgi. Szóval itt az eredmény:

Éjjel volt egy szúnyog az autóban. Egyszer hallottam zümmögni, de nem sikerült lecsapni, és mire hazaértünk, legalább öt csípésem volt, így az a gyanúm, hogy egész úton velünk utazott. Persze ahhoz képest, hogy a Duna partján aludtunk, egy szúnyog nem szúnyog. Meg nem is voltak olyan durvák a csípéseim, mintha a szúnyogusz elvilegirtottusz hungarikusz csípett volna meg. [Zsolt: Azért azon nagyon néztem, mikor közölted, hogy úgy keltél ki a hálózsákból, hogy a lábszáradon már volt egy csípés.] [Betti: Pedig volt.] [Sándor: LOL]

Az volt az alapkoncepció, hogy hazafelé vezetek. Maradjunk annyiban, hogy már az indulás is nehézkesre sikeredett. Persze az egész nem az én hibám. Az éjszakai szálláshelynek használt pihenő kettő darab kijárható kijárattal rendelkezett a főútra. Az egyik magasabban volt, de pont egy kisebb kanyar előtt, ráadásul jobbra semmit nem lehetett kilátni a szalagkorláttól. A másik kijárat szerencsére nem tetőhelyzetű volt, nem volt előtte kanyar, viszont a szalagkorláttól itt a másik irányba nem lehetett kilátni. Végül ezt választottam. Zsolttal nagy nyaktekerészeti mutatványok közepette megállapítottuk, hogy szabad az út, kanyarodhatok, ennek neki is álltam, de mire az egyik sávon átgurultam, már szólt is, hogy várjak, ne menjek. Bukta, már kinn vagyok. Majd kikerül a másik. Kikerült. Hogy honnan ért oda, nem tudom. Nem is akarom.

További problémát jelentett számomra, hogy a környék összes útba eső falva fel volt túrva, minek következtében úgy éreztem magam, mint aki valamilyen őrült akadályverseny résztvevője. Innen markológép, mozgó!, onnan egy kikerülendő tábla, közben meg néhány szembe autó, és persze néhány a seggemben.
Emellett az út pont annyira volt kanyargós, ÉS pont úgy volt kitáblázva, hogy sose tudjam megállapítani, a következő kanyarban vajon kirepülök-e. Mert az egyik kanyart kitáblázzák 70-esnek, meg ott a sok fekete-fehér nyilas tábla, hogy figyeljek, veszélyes, és közben nem, majd a következő, látszatra ugyanilyent ugyanannyival bevéve imádkozok, hogy élve túléljük. Gyakorlatilag amit kitábláztak, az nem volt igaz, amit nem tábláztak ki, azt ki kellett volna, és ott volt ezek közös keresztmetszete. Egyszerűen nem tudtam felmérni, mi van előttem, mert az összes ugyanolyannak nézett ki.
Valamint. Német ajkú barátaink, de főleg osztrák szomszédaink imádják azt a megoldást, amikor a beláthatatlan kanyarok csúcspontján a belső íven csatlakozik be egy út. Én meg nyilván pont kifogtam egy olyan elém történő kikanyarodást, amit kb. én is produkáltam a pihenőből. Zsolt még neki is állt mellettem ezen dohogni, mert az elénk kikanyarodott autó alig kicsivel később egy kanyarban teljesen érthetetlen módon lassult be [Zsolt: És vészvillogózva meg is állt], mit csinál már, tök hülye ez, vagy mi van? És ahogy lendületből elslisszoltunk mellette balról, akkor láttuk, hogy ja, ő azért állt ki, mert amúgy a kanyarban egy autó hátsója égnek állt az árokból.

Na itt már kezdtem sokkolódni, aztán kifogtunk még a Linzbe bevezető szakaszon egy nagyobb Baustellét is, iszonytató torlódással, és szorosan álltam a másik seggébe, és a Pacim rám szólt csúnyán, és addigra nekem már nagyon elegem volt. És ezen túl jutottunk, és bementünk a városba (Igor, vazze, nem lehetne ezeket inkább megkerülni?!), és nem sokára jobbra kellett volna menni, és ezek úgy használnak széles utakat, hogy két autó elfér rajta, de rohadtul nem egyértelmű, hogy ott most hány sávon haladhatsz, és akkor megállított a lámpa, kiraktam a jobbra indexet (pedig még nem itt kellett volna kanyarodni), és a zöldnél bekanyarodtunk, lehúzódtam, motor leállít és nagyjából kiszakadt belőlem a "ha haza akarsz érni, akkor vezess te" sírás. Csak olyan kislányosan.

Igazából a tanulság az, hogy rohadtul alig tudok vezetni, és a Kisautó meg jobban megy és jobban szereti, ha Zsolt vezeti, én meg jobban szeretek Igorral veszekedni az anyósülésen. Szóval mindenki csinálja azt, amiben jó. [Zsolt: 1. Igorral veszekedni egy rémálom. Betti többször mondta menet közben, hogy hiányol valami léptékre utalást, hogy most egy centi a kijelzőn vajon 10 méter, 100 méter vagy 100 kilométer? Míg Betti vezetett és én Igoroltam, nekem is voltak ilyen gondjaim, a jelzett balkanyar egyszer csak előttünk volt, pedig a kijelzőről a fene se gondolta volna. 2. Betti ügyesen vezetett egy abszolút nem egyszerű helyzetben. Amikor "csúnyán szóltam rá", akkor éppen 3 sáv szűkült 1 sávra és tapasztalatból tudtam, hogy az előttünk lassuló autó pillanatokon belül meg fog állni, mert sokan elé fognak még sorolni. Szóltam Bettinek, hogy lassítson, de nem jól fejeztem ki magam, ezért ő tényleg csak lassított, nem megállásra készült, így egy utolsó pillanatos intenzív fékezés kellett, ami után még maradt azért vagy fél méter a két autó között. Abszolút megértem, hogy ez stresszes volt, de sajnos máshogy ezeket a tapasztalatokat nem lehet megúszni. 3. Akárhogy is alakult, nekem jól esett arra a 60-valahány kilométerre kinyújtóztatni a lábam és ismét köszi, hogy ennyivel is közelebb hoztál minket a célhoz.] [Betti: Ez továbbra sem változtat azon, hogy utáltam az egészet.] [Sándor: Igor egy igazi köcsög, most már biztos.]

A horror kezdés után még mindig Linzben beleakadtunk egy nem létező körforgóba, úgyhogy megint volt Igor-mutatvány, mire rájöttünk, hogy átejtett minket. Aztán a városból végre már kifelé haladva találtunk egy bevásárlóközpontot, amit megfelelőnek ítéltünk mosdózásra, maradék euró elköltésére, stb. Úgyhogy minden maradék pénzünket nasiba és Almdudlerbe fektettük. Az Almdudlerrel csupán annyi bajom van, hogy drága és csak másfél literes és csak négyes zsugorban lehet kapni. Pedig rohadt finom. Kellermájerék szerintem évtizedekben számolva szent italként tisztelik és imádják. [Zsolt: A bolt Haribo felhozatala nagy csalódás volt, csak olyasmijük volt, ami itthon is kapható, így gumicukor nélkül tértem haza.]

Végül aztán tovább indultunk és már csak úgy hatszáz kilométer volt hazáig [Zsolt: Reggel induláskor kellett 556 km-t letudnunk, ekkor már bőven 500 alatt jártunk.] [Betti: Akkor ötszáz. Bánomisén.]. Az út egy része teljesen megegyezett a kifelé vezetővel, csak most több volt az Umleitung meg a Baustelle. Végül elértünk a határig, vánszorogtunk mindenféle traktorszállító teherautó meg kamion mögött. Az út különlegessége az M85 helyett használt és kivezető utunkon kihaltnak titulált 85-ös főúti szakasz volt, ahol konkrétan több buszt láttunk közlekedni, mint személyautót. A számolást tíz után valamivel felfüggesztettem, így pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre. 

Igor utolsó nagy tréfáját Győrben próbáltuk ki. Kicsit későn, de rájöttünk, hogy valamiért Söréd felé szeretne minket hazavinni, de beintettünk, és Tatabánya felé vettük az irányt. Egy utolsó tankolás, és aztán jött a magyar módi ámokfutás az autópályán egészen hazáig. 
Komolyan mondom, az emberek nem normálisak. És kétlem, hogy mindenki azért vezetne olyan hülye módon, mert nálamnál is frissebb jogsija lenne... Még ha a svájci, német és osztrák baromságokat együtt számítom, és ezt az egészet megszorzom hattal, akkor sincs a közelében sem az életveszély szintje az itthonihoz képest. Igazából csak örülni tudtam, hogy otthon nincs a falon olyan Molly Weasley által használt falióra, ami azt mutatta volna anyukámnak, hogy halálos veszélyben vagyunk.

Végül kb. háromnegyed hatra hazaértünk. Mármint leparkoltunk az utcában. Gyorsan visszavedlettük magunkra a magyar szokásokat, és a 18 óráig fizetendő parkolást egy szolid pakolással bekkeltük ki. Én felhoztam közben fél adag cuccot, aztán visszamentem a többiért Zsolthoz és a Kisautóhoz. És miután kihúztam másfél hetet úgy, hogy egyszer sem landolt csomagtartóajtó a fejemen, pedig párszor azért közel jártunk hozzá, és mindig gondoltam is magamban, hogy ez még egyszer fájni fog, Zsolt, miután már fel voltam málházva, úgy rácsapta a csomagtartót a fejemre, hogy na. Előbb sírtam a fájdalomtól, minthogy felfogtam volna, mi történt. Az utcán mellettünk elhaladó néni kissé furcsán nézett, mikor fél füllel elkapta a "Mára már elegem van a fizikai sokkhatásokból, maradj tőlem távol!" mondatomat, de hát gondoljon, amit akar. Szóval felcuccoltunk, cicaengeszteltünk, elkészítettük a Nagy Szajré című képet, és aztán valamikor bealudtunk.

 A tizenegyedik nap mérlege végül: kb. 560 kilométer, 1 árokba borult autó, temérdek hülye az utakon [Zsolt: főleg Magyarországon], sok cicanyávogás.

A SwissTrip nagy tanulsága, hogy Svájc elképesztően drága, úgyhogy aki nekivágna, az tartalékkal tegye. És habár biztosan jobb volt a fogyasztásunk [Zsolt: Átlagosan egy literrel, ami szerintem döbbenetesen sok], mint idehaza, és Sándornak hála nem volt szállásköltségünk sem, ezen nem lehet annyit spórolni, hogy az árbéli különbségeket az ember kigazdálkodja. Az árazásban nekem három nagyon meglepő dolog volt:
- a hűtőmágnes kétszer annyiba kerül, mint a kulcstartóként hasznosítható minibicska, viszont ezek ár-érték arányban sokkal drágábbak, mint egy plüss sárkány,
- azt, hogy nem egészen húsz dekányi szeletelt marhasonkát, akkor is, ha marha, átszámolva majd' négyezer jó magyar forintért kapok meg, szerintem durva, [Sándor: A hús, főleg a vörös hús iszonyat drága, az elmúlt 1 évben jelentős százalékkal csökkent a fogyasztásom.]
- öt gombóc fagyi is benne volt ugyanennyiben. A fagyi viszonyt nagyon finom, és ami ott egy adag gombóc, az nálunk úgykét és fél, így nekem gyakorlatilag egy főétkezésként is funkcionált. [Sándor: #bachmannmasterrace]
- [Zsolt: majd' minden hegytetőn elhelyeztek minimum egy panorámaképet, ami a környéket mutatja. Néha olyan látcsövet is, amely "kiterjesztett valóság" logikát követve feliratokat helyez el a látott táj előtt, hogy tudd, éppen melyik csúcsot nézed és az milyen magas. Kivéve, ha a legmagasabb csúcsra mész fel, ott semmi ilyen nem lesz.]
- [Zsolt: rajtunk kívül mindenki úgy gondolta, ez a nászutunk, mi nem annak fogtuk fel. Annyiban azonban mindenképp más (és esküvősebb-házasosabb) volt ez az út, mint a korábbiak, hogy az ujjunkon ott a leégetlen sáv, a gyűrű nyoma. Betti kezén élesebben, az enyémen halványabban, mert nekem lazább a gyűrűm.]
Ha úgy fogjuk fel, hogy náluk eszmeileg az 1 frank annyit ér, mint nálunk a 100 forint, akkor értem az árakat [Zsolt: Én még úgysem mindig, pedig ezt az elvet én szoktam követni, erőltetni.]. A probléma, hogy az ő 1 frankjuk nálunk most is 270 forint, és rohadt nagy mázlink volt, mert nyár eleje óta majdnem harminc forinttal olcsóbban lehet váltani.

A külföldre utazás további tanulsága, hogy nagyon könnyű megszokni, amikor a cuccaidat az autóban hagyhatod, mert valószínűleg senkinek nem fog eszébe jutni kirámolni téged. Amikor majd hazaérsz, akkor meg ne felejtsd el kipakolni az autód, mielőtt más teszi meg.

Szintén autó témában tapasztaltam a legmeglepőbbet, bár ez még kifelé történt az osztrákoknál, mikor megálltunk az Eurosparban vásárolni. Mikor kijöttünk a boltból és átvágtunk a parkolón, nem messze a kiasutótól állt egy sötétített üveges bömó járó motorral. Először azt hittük, ül benne valaki, de kiderült, hogy nem. Még ettünk, ittunk, tornáztunk, és ezen egész idő alatt az autó gazdája nem került elő. Az autó viszont végig ott állt járó motorral. Nem találtam magyarázatot.

Maradt még jó pár olyan látnivaló, amihez most nem jutottunk el, például a Bernina Express híres spirálviaduktja, a Rhone-gleccser, a Matterhorn, úgyhogy visszatérést még tervezünk majd egyszer, de azt már biztos nem a Kisautóval. Akármennyire is jó állapotban tartották előttünk, és mi is próbálunk rá vigyázni, azért mégis egy húszéves autóról van szó, és helyenként úgy éreztem, hogy nagyon a határait feszegettük. [Zsolt: Ugyanakkor ismét és sokadszor elmondjuk, hogy a Kisautó mekkora hős és mennyire jó, hogy ezeket a kalandokat vele élhettük át. De tény, a jövőben [még] jobban kell majd vigyáznunk rá.] [Sándor: Jöttök ti még az én utcámba! ;)]