Nos, talán senkit nem lep meg, hogy ez a nap is még a megelőzőn kezdődött. Már az eredeti terv is az volt, hogy amikor elindulunk haza, még megnézünk ezt-azt, és csak utána fordítjuk a motorháztetőt teljesen Magyarország felé. Pakolás közben tehát ránéztünk, hogy mégis hogyan valósítható meg a terv. Reggel a Felső-Rajna völgyébe terveztünk egy kirándulást, délutánra meg a vaduzi kastélyt gondoltuk meglátogatni. Utóbbit ugyanis két éve megközelítettük kb. 100 méterre, de ennek nagyobb része függőlegesen értelmezendő. Ott voltunk alatta, Vaduzban, a fő téren, a Parlament mellett, de a várhoz akkor már sem erőnk, sem időnk nem volt felmászni, főleg, hogy ez sok kilométeres kerülővel tehető meg. Tehát arra gondoltunk, hogy majd most, most aztán nagyon, de nagyon meglátogatjuk. Aztán ember tervez, Liechtenstein végez. [Betti: Valahol nem is értem magunkat. A két évvel ezelőtti liechtensteini kalandoknak köszönhetően megfogadtuk, hogy oda az életbe vissza nem megyünk, aztán tessék, most épp azt tervezzük, hogy visszamegyünk.]
Hetekkel korábban rákerestem a "Vaduz castle ticket" keresőszó-kombinációra, Mr. Google második helyen rangsorolt egy oldalt, ami nekem kicsit gagyinak tűnt, de hát az az egész ország a vicc kategóriába esett eddig nálam, így nagyon nem lepődtem meg. [Sándor: Egyetlen liechtensteini emberhez volt eddig szerencsés, nagyon cuki és aranyos, mint az országa.] Meg volt a belépő, igaz euróban megadva, amit picit furcsálltam, de aztán gondoltam, nagyjából mindegy. Most ismét felkerestem ezt az oldalt és találtam egy térképet is, ami azt mutatta, hogy a szóban forgó vár Bécsben van. Mert hogy ez a bécsi Liechtenstein Burg, nem a liechtensteini Vaduz Castle. Franc az osztrákokba.
Aztán akkor gyorsan rákerestem a valódi vaduzi kastélyra, aminek a honlapja valamivel jobban néz ki, viszont legalább van rajta egy nagyon fontos információ a látogatók számára:

Is Vaduz Castle open to the public? Are there guided tours?
No. Vaduz Castle is the home of the Prince and Princess and Hereditary Prince and Princess and is therefore not open to the public. Guided tours are only organized in exceptional cases, for example for special events.

Bezzeg ha hozzánk érkezik valaki (akár a liechtensteini hercegi család is) negyedórás körbevezetést tartunk szerény kis lakásunkban. Persze ezek után leshetik! Ha térden állva könyörögnek, akkor se jöhetnek be hozzánk! Franc a liechtensteinekbe [is]. [Betti: Szóval mégsem törjük meg fogadalmunkat. Majd az autópályáról integetünk ennek a ...khm... csodás kis országnak.] [Zsolt: Az autópályán Betti szólt, hogy "láttam a vaduzi kastélyt" és legnagyobb döbbenetemre nem intett be neki... bár lehet, hogy azt sem érdemli meg.]

Ennyit a felvezetésről.

A fentiek fényében már nagyon egyszerű dolgunk volt, nem kellett sem korán indulnunk, sem sietnünk a kirándulással. Azért megpróbáltunk viszonylag korán elindulni, hogy Sándort ne tartsuk fel nagyon, de szerintem már bőven 8 óra után voltunk, mire könnyeinkkel küszködve, zsebkendőt lobogtatva kigurultunk az utcából, amely egy hétig otthont adott nekünk. [Betti: Ide akár az utolsó közös fotót is berakhattuk volna, de azt már valójában a Sándor által írott előszóban láthattátok, úgyhogy aki nem emlékszik rá, az lesz kedves újra megtekinteni a "SwissTrip kicsit másképp" című bejegyzésünket. Legalább nő a látogatottság.] [Sándor: Zseniális rekurzió!]
Az út első része keletnek vezetett, arra mentünk, amerre egy héttel korábban bejöttünk az országba. Aztán a liechtensteini határhoz közeledve délnek fordultunk, ekkor még mindig viszonylag sík terepen haladva, autópályán. Aztán Chur települését elhagyva lekanyarodtunk az autópályáról nyugat felé és elkezdtünk kapaszkodni egy fennsíkra.
Ez már inkább olaszok és rätoromanok által lakott terület, így a települések és a települések között vezető utak képe is egy kicsit másképpen fest. Tudtam például, hogy a fennsíkra majd néhány szerpentines útszakasz vezet. Az mondjuk fura volt, hogy a StreetView nem volt folytonos, egy-két szakaszon megszakadt. Az egyik ilyen szakasz például egy mindössze egysávos, meredek sziklafalban vezető, rettenetes útminőségű, kanyargó szakasz volt. A beláthatatlan kanyar fogalma új értelmet nyert. Odafelé még volt felvezető autónk, de még így is használnunk kellett a viszonylag sűrűn elhelyezett kiállókat, hogy a forgalom biztonságos legyen. Aztán elérkeztünk egy meredeken emelkedő szerpentines szakaszhoz, ami a StreetView 2014-es felvételein már felújítás alatt volt. És amikor odaértünk, láttuk, hogy még most is. [Betti: Vagy már megint? Nem tudom, melyik a rosszabb.] Ami elkészült, az nagyon rendben volt, de hogy mi tart ezen több mint 3 évig?!? (Ezekről az utakról csak visszafelé készültek képek, ekkor még felfelé mentünk itt.)

Röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy ezen a területen a német minőség az olasz munkatempóval társul. A települések képe is inkább a mediterrán vidékeket idézte: szűk utcák, pasztellszín házak, köztéri ivókutak, stb. [Betti: Kanyarba bedudálás, hogy jövünk...] [Zsolt: Na ja, olyan is volt, bár akár végig nyomhattam volna a dudát.]
Célunk Valendas település volt, ahol letettük az autót egy falu széli parkolóban, majd elindultunk a völgyben lévő vasútállomás felé. Egy kb. 1,5 km-es séta vezetett oda egy vállalhatatlan minőségű úton (ezért sem mentünk arra autóval). A települések ezen a vidéken fent vannak a fennsíkon, a vasút meg lent megy a völgyben és általában két településnevét is hordozza, amelyek a völgy két oldalán fekszenek. A mi állomásunk Valendas-Sagogn névre hallgatott. Megkerestük a várótermet, ott kipróbáltuk az állomás mosdóját, amit 20 rappe ellenében vehettünk igénybe és a legtisztább és legrendezettebb mosdók közé tartozott az egész út folyamán. [Sándor: Mármint az enyém után.] [Betti: Ez nem is volt kérdéses.] Aztán vettünk jegyet az automatából (mert Svájciában a világvégi állomásokra automatát tesznek), kis vacilálás után megnyomtuk a jelzőgombot, ami azt hivatott jelezni a szerelvény számára, hogy lesz felszálló utas, legyen kedves megállni. Aztán a kijelzőn figyeltük, hogy a svájci pontosság jegyében hogyan duzzad a vonatunk késése 5 percről 7 percre. Én itt már minden rosszra felkészültem, hiszen egy óránként közlekedő járatnál 7 perc már több mint 10% késés. Arra számítottam, hogy a helyiek már egy doboz cigarettát elszívtak a stressztől, esetleg már szedik fel a síneket, hogy ez a járat biztos megszűnt. De nem, ez már egy olaszosabb mentalitású vidék vagy egyszerűen aki idejön szerdán a Rheinschluchthoz, az ráér, nem siet. [Betti: Nem tudom, Zsolt ezt hogyan írja később, de ha valaki a Rájnslutty kifejezéssel találkozik, akkor erről van szó. Azóta is így hívja.] [Zsolt: Nem akartam a Tisztelt Olvasót megvezetni, ezért a terepen is használatos kifejezéseket használtam írás közben. De amúgy igen, Rájnslutty.]

Aztán megjött a vonat, felszálltunk rá és kb. 5 perc alatt átzötyögtünk a következő állomásra, aminek a neve Versam-Safien. Közben már nézelődtünk, mert hát a völgy miatt jöttünk ide. És akkor talán azt is elmesélem, miért is jöttünk el erre a vidékre. Szerintem a svájci TourInform oldalon találtunk egy képet a "Swiss Grand Canyon"-ról, ami lényegében a Felső-Rajna egyik szakasza, a helyiek Ruinaulta vagy Rheinschlucht néven hivatkoznak csak rá. Népszerű kirándulóhely a folyón pedig kajakosok csorogtak és nagyon sok tanösvényt is jelöltek errefelé. A tervünk az volt, hogy vonattal elmegyünk Versam-Safienig, aztán a vonat irányában tovább sétálunk egy nagy kanyarulatig, utána pedig onnan vissza egészen Valendas-Sagogn állomásig.

A kanyarulatig szinte végig a folyó mellett mentünk, egy helyen már bele is mentünk, hogy nehogy ez a víz maradjon ki. (Ez is nagyon hideg volt.) [Betti: Szerintem kellemes, főleg visszafelé, a hegymászósokk utáni kimelegedésben.] Aztán a kanyarulatban lévő kis gerincre is felmásztunk, ami igen meredek kapaszkodó volt és a gerincén való mászkálás sem volt éppen veszélytelen. A morzsalékos homokkövön könnyű volt megcsúszni, alattunk pedig semmi nem volt, amiben meg lehetett volna kapaszkodni. Ez volt talán a legveszélyesebb hely, ahol jártunk, ezért nagyon-nagyon óvatosak voltunk és ahol már nem éreztük biztonságosnak, visszafordultunk.

Láttunk itt is vízeséseket, de itt nagyon kis intenzitással csordogáltak csak, mivel az eső már régen volt, ami le akart folyni, már lefolyt.

De nem is ez tűnt a meghatározó felszínformáló erőnek. A táj nagyrészt olyan volt, mintha Kappadókiáról néztünk volna képeket. A kőzet színe és a fényviszonyok miatt olykor hosszan kellett bámulni a formákat, míg rájöttem, melyik melyik előtt van, sőt, hogy azok nem egy falat alkotnak, hanem közöttük több méternyi távolság is lehet.

Így már sokkal jobban értettem, miért hívják Swiss Grand Canyonnak. És azon is elgondolkodtam, hogy vajon Európa természetföldrajza előadáson vajon előkerült-e ez a vidék akárcsak említés szintjén. Sem én, sem Betti nem emlékezett rá. (Ami persze nem jelenti azt, hogy nem volt róla szó, bár azt gondolom, hogy ilyen képeket csak megjegyeztem volna, mint "ide el kéne menni egyszer".)

Az idővel hatalmas (talán még túl nagy) szerencsénk volt megint, verőfényes napsütés volt. A kaptatótól úgy ki is melegedtünk, hogy Versam-Safien felé visszafelé ismét lementünk a folyóhoz és arcot is mostunk. Közben egy kajakost figyeltünk, aki még érkezésünk előtt kijött a partra (talán pisilni) és éppen visszaszerelte magát a vízre. Kicsit őt, kicsit a szemben lévő háromszöges csúcsokat figyelgetve pihentünk, aztán visszamentünk a vasúállomáshoz.

Az állomáson nem vártunk, csak átsétáltunk rajta, közben találkoztunk egy cicával, aki valószínűleg vadászhatott valamit, mert nagyon óvatosan és megfontoltan cserkészte a kukoricaszárak tövét. Ettől persze ismét megsajdult a Dödihiányunk, úgyhogy szedtük a lábunkat, hogy haladjunk a cicánk felé.

Sajnos a Versam-Safien és Valendas-Sagogn közötti út nem ment annyira a folyó mellett, mint reméltem. Sőt, viszonylag hamar eltávolodott tőle. Cserébe viszont sokszor a folyó mindkét oldalát a badland foglalta el. A mi oldalunkon a törmelékből töltéseket formáltak, gyanítom nem annyira a kedvünkért, inkább a vonat védelmében. Ez olyan szempontból (is) jól jött, hogy magasabbról jobban beláthattuk a túloldali formákat.

A folyónak ezen a szakaszán biztosan lehetett még kajakozni, mert számukra függesztettek ki olyan táblákat, amivel amúgy sűrűn nem találkozhatunk. Omlásveszély balról, haladj a folyó jobb oldalán.

Később még távolabb kerültünk a folyótól és egy erdőben folytatódott az utunk. Néha úgy kanyarodott az ösvény, hogy ráláthattunk a folyóra és így ismét a látóterünkbe kerültek azok a munkagépek, amiket még a vonatról figyeltem meg, hogy a mederben dolgoznak.

Távolról még nem volt egyértelmű, hogy mit és főleg miért csinálnak, akkor még csak azt hittem, a medret kotorják. Később kiderült, hogy egy mellékfolyó (patak?) hatalmas áradással egyrészt letarolt egy bazi nagy erdőrészt, másrészt lehozott sok száz köbméter hordalékot. A nyomokból ítélve ez pár nappal korábban történhetett, a vasúti töltés mindkét oldalán még friss hordalékot láttunk. Ami zavarba ejtett, az a vasúti sínek makulátlan tisztasága volt. Azon semmi nem mutatta, hogy itt a töltésen átcsapott volna egy hordalékár. Az út ezen a ponton átosont a vasúti sínek másik oldalára és közelebb kerültünk a folyóhoz, de lemenni már nem tudtunk hozzá. Elbúcsúztunk hát a tájképtől és visszabattyogtunk a vasútállomásra.

[Betti: Sejtettem, hogy Zsolt elfelejti majd leírni a kirándulás mélypontját. Szerintem ká meleg volt, és én szomjas is voltam, és mikor az erdős részen haladt az út, akkor egy helyen találtunk is egy emberitatót, de abból csak szórványosan csöpögött víz annak ellenére, hogy tőle két méterre ott folyt le a patak. Amikor továbbhaladtunk, akkor egy helyen újabb patak keresztezte az ösvényünket, és pont volt egy kisebb lépcsője is. Szerintem vízivásra kiválóan alkalmas hely volt, de olyan leb*szást kaptam a fejemre a férjemtől, hogy alig hittem el. Mert állítólag végig sem gondoltam és ez felelőtlenség, és van még víz az üvegben, igyam azt, mert ettől majd fosok, és úgy aztán k*rva szar lesz hazamenni. Nem fostam. Hogy őszinte legyek, eszembe sem jutott ez a lehetőség. Ellenben jól esett a víz. Szeretem magamat azzal áltatni, hogy a hegyi patakocskákban megélnek azok az élőlények, amik a csapvízben kinyiffannának.] [Zsolt: És akkor következzenek a tények. Tény, hogy eszébe sem jutott. Tény, hogy nem basztam le, csak ledöbbentem és örültem, hogy nem ivott sokat, majd elmondtam, mi az oka a döbbenetemnek. Az is tény, hogy már akkor jóval több szót vesztegettünk erre, mint kéne, de most még teszünk rá egy pár lapáttal. (Igen, én is.)  És ha már az előző bejegyzésben oly' bőszen emlegetted: itt nem magasról jött az a víz, hanem egy pár száz méteren található, amúgy mezőgazdaságilag aktívan hasznosított, azaz trágyázott, permetezett fennsíkról. Szerintem nem volt olyan tiszta, mint előtte nap azok a vízesések. De örülök, hogy nem lett semmi bajod.]

A váróterem kényelmi funkcióit élveztük még egy kicsit, megebédeltünk és ez idő alatt olyasmi történt velünk, amit sok év vonatozás alatt még sosem tapasztaltam. Szerda, délután 3 órakor megérkezett egy vasúti dolgozó, aki egyrészt körülnézett a váróban, látta, hogy oda túrázók sarat hordtak be, takarítani kéne. De látta azt is, hogy eszünk, ezért nem annak állt neki, hanem lemosta az ablakokat. Megismétlem: lemosta az ablakokat! Sok száz kilométert és sok-sok állomást jártam végig vonaton, de ilyet még nem láttam. Döbbenetemen túllendültem azért és elindultunk vissza fel a fennsíkra a Kisautóhoz. Odafelé láttuk azt is, amit korábban már olvastunk, hogy Svájciában szinte mindenhol van óvóhely. Valendas esetében az iskola alatt található, jól ki van táblázva, egy bejárata biztosan van az utca felől, de szerintem van neki még egy az iskolán belül. Szereztünk még vizet egy köztéri kútból, ezt Betti később csak "bocivíz"-nek hívta. [Betti: Abból már szabadott inni.] [Zsolt: Persze, mert azon ott volt a közműszolgáltató táblája, tehát az tisztított ivóvíz.]
Aztán elindultunk visszafelé, arra, amerről jöttünk. Mivel tudtuk, mi következik, készítettünk képeket, főleg az egysávos, beláthatatlan kanyaros szakaszról.

Amikor reggel még a másik irányba mentünk, itt egy utánfutós katonai dzsip követett minket és az egész napunk folyamatos katonai jelenlétben telt, rengeteg katonai repülő hasította az eget. Most csak egy Kia jött mögöttünk, szerencsére elég türelmesen.

A lenti képen még pont nem látszik egy aranyos soktonnás teherautó, ami miatt egy intenzív fékezéssel megálltam az "alagút" előtt, majd tolatni kezdtem. Szerintem a Kia ekkor még nem értette, miért, de aztán meglátta a teherautót és ő is gyors menekülésbe kezdett. Persze gond nélkül elhaladtunk egymás mellett, a teherautó megköszönte, de pont az ilyen helyzetek miatt nagyon kellett figyelni ezen az úton.

Aztán a lenti képen látszik baloldalt egy kanyar, ami a sziklafal és egy sziklatorony között halad. Ott egy piros (talán Porsche, nem volt időm megnézni) cabrio-val sikerült majdnem csattannunk, mert annyira nem húzódott ki szélre, amennyire a kényelmes elféréshez kellett volna.

És miután ennyi stresszen már túl voltam, Betti előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdte filmezni az utat, amiben így össze-vissza magyarázok, de aztán rájövök, hogy filmez és végre befogom a szám.

Aztán elfogyott a szerpentin, vissza az autópályára és innentől irány haza! Észak felé törtünk ki az országból, ott ahol bejöttünk. A maradék frankokat elhasználandó még tankoltunk egyet és szereztünk estére egy sört a benzinkúton, aztán átléptük a határt. Kifelé gond nélkül haladhattunk. Utána végigaraszoltunk a Bodensee partján, szó szerint, mert iszonyat nagy dugó volt. De csak elértük a német autópályát, ahol aztán elkezdtünk haladni. Persze sokkal inkább kellett arra figyelni, hogy mások hogyan haladnak, hiszen én továbbra sem akartam széthajtani a Kisautót, ott pedig mehetnek bármennyivel, mentek is páran. Összességében mégis azt kell mondanom, hogy a németek sokkal okosabbak az autópályán, ők tényleg használják, nem csak száguldoznak rajta. Volt például egy váratlan staunk, villogás gőzerővel, majd megállt az autópálya, de aztán szét is húzódott, a belső sáv felkente magát a szalagkorlátra, a külső pedig lehúzódott a leállósávra. Annyira meglepett a jelenség, hogy több tíz méterbe telt, mire felfogtam, mi történik és én is kiálltam egy busz elé. Utat nyitottak a szirénás járműveknek, mert baleset volt előttünk. Ott volt egy baromi széles folyosó, a két kocsisor pedig változó sebességgel araszolt. De nem volt ugrálás, mindenki maradt ott, ahova kiállt, csak araszolt, amikor tehette. Egyetlen autót láttam, aki beugrott a folyosóba, de hülyék mindenhol vannak. A hivatalos szervek reakció idejéről annyit, hogy a baleset percekkel azelőtt történhetett, hogy a forgalom megállt, mert csak kb. egy kilométert kellett araszolnunk. A folyosónkat viszont csak a rendőrség egy autója használta, tűzoltók és mentők már rég a helyszínen voltak egy mobil sávterelővel is. Az egészet annyira pöpec módon kezelték, hogy csak ámultam. [Sándor: Ez az egyetlen dolog, ami az itteni közlekedésben tetszik, hogy ha baj van, akkor mindenki kapcsol, a szervek pedig nagyon hatásosan tudják tenni a dolguk.] A baleset résztvevőit elnézve volt egy utánfutós autó, aki gondolom lassan haladt (100-110), őt ki akarta kerülni egy valamivel gyorsabb autó, aki figyelmetlenül ugrott ki egy nagyon gyorsan (160-180) közlekedő autó elé. Szerencsés ütközés lehetett, mert csak további két autót törtek meg, öt autós baleset szerintem a németeknél kicsinek számít. [Betti: A "törtek meg" valójában tartalmaz egy gyártószalagról viszonylag frissiben legördülhetett totálkáros BMW X ötös vagy hatost, aki az előtte pár méterrel álló és teljesen összenyomott alakú csomagtartóval rendelkező szintén német drágaautómárkát képviselővel puzzle módjára összeillett. ] [Zsolt: Jó, szanaszét hevertek az euró tízezrek. Így jobb?] [Betti: Igen, jobb. Bár nem szanaszét, csak összegyűrve.]
Aztán innentől már elég eseménytelen volt az út. Azt terveztük, hogy Münchent mindenképp elkerüljük, aztán egy autópálya pihenőben megállunk aludni. De jól álltunk idővel, és nem akartunk túl korán kiállni, ezért elmentünk egészen Deggendorfig, ahol már Passau felé fordulva szerettünk volna kiállni egy pihenőbe. Pechünkre a németek akkor újították fel az összes nagyobb pihenőjüket, így azokba nem tudtunk kiállni, a kisebbekből pedig így gyakorlatilag kilógtak a kamionok. Nem vicc, villogóval álltak a besoroló sávba is belelógva. Hiába, ha a tachométer jelez, meg kell állni. Nem irigyeltem őket.
Mi mentünk tovább Passau felé, majd bele. Megpróbálkoztunk egy lakókocsik számára kialakított parkolóval, de ott nagyon határozottan tiltották a személyautók jelenlétét, így átmentünk Passaun és elindultunk a 130-as jelzésű osztrák úton a Duna partján. Eleinte úgy tűnt, sokat kell még mennünk, de aztán egyszer csak a semmiből megjelent egy pihenő, padokkal, sőt WC-vel, így megálltunk. Utólag kiderült, hogy a legjobb pihenőt választottuk, a WC full exrás volt, a pihenő egészen nyugodalmas, a levegő friss és hűs. Vacsiztunk, aludtunk.

A tizedik nap mérlege: kb. 680 km négykeréken, kb. 10 km kétlábon, 3 ország, 7 kanton, 5-10 perc késés minden vonatnál, amit láttunk elhaladni, sok hektár badland.

Felvirradt utolsó svájci napunk hajnala. Erre a napra terveztük a Trümmelbachfälle-t , Grindelwaldot és Interlakent. Aztán amikor kicsit utánanéztem, hogy mégis milyen helyre megyünk, kiderült, hogy az Interlakentől délre található észak-déli völgy a hegyben sokkal több érdekességet rejt, mint elsőre gondoltuk. Ez ugyanis már a Jungfrau Region, ami talán Svájc legagyonturisztikázottabb területe. Tehetik könnyen, mert van mit nézni. A fentebb említett völgyben például ki tudtak alakítani egy olyan túraútvonalat, amit egyszerűen csak a 72 vízesés völgyének hívnak. És erről a honlapjukon is van bőven információ, sőt, amikor egy gombot megnyomtam, egy olyan összefoglaló PDF-et kaptam, hogy majd' leestem a kanapéról. Benne volt minden lényeges információ a túrához úgy összegyűjtve, ahogy még Magyarországon - ahol szerintem remek túratérképekkel vagyunk ellátva - sem tudnám előkészíteni. Még a másnapi időjárás-előrejelzést is beletették. Elég gyorsan át is strukturáltuk a napot ezek ismeretében és úgy gondoltuk, Lauterbrunnenben letesszük az autót a Bahnhof melletti parkolóházban, végigmegyünk a 8 km-es túrán, bemegyünk a Trümmelbachfälle barlangjaiba és majd visszabuszozunk. Nem hittem ugyan, hogy valóban látni fogunk 72 vízesést (eleve mi az, hogy 1 db vízesés?!?) [Sándor: Az olyan, mint a vízugrás, csak rosszabbul sikerült.], de azért sokra számítottam és nagyon szép tájra. Így Grindelwald és Interlaken háttérbe szorul, de azért átmegyünk a városon és a keleti tó északi partján autózunk vissza. Módosított terv elfogadva. [Betti: Grindelwaldba tulajdonképpen úgyis csak azért akartam eljutni, hogy elmondhassam magamról, voltam egy varázslótelepülésen. (Harry Pottert nem olvasók számára: Grindelwald egy varázsló volt, akit Dumbledore évtizedekkel korábban legyőzött, és így elnyerte tőle a Bodzapálcát, ami a legerősebb varázspálca.)]

Ennyit a felvezetésről.

Próbáltunk viszonylag időben elindulni, ami nagyjából sikerült is. Egy új útvonalon, Luzernen átvágva hagytuk el a várost, ezen az autópályán még nem jártunk korábban. Közben majdnem sikeresen elgázoltam egy robogóst, mert a balra kanyarodó sávból kilógott egy autófar, amit ki akartam kerülni, miközben a robogós nem mögöttem, hanem előttem gondolt kimenni az amúgy telített balra kanyarodó sávba. [Betti: Szóval még jobban jobbról, mint az már amúgy is csúnya lenne.] Kiabált egyet, én legyintettem és mentünk is tovább. Az út eleje viszonylag eseménytelen volt, aztán egyszercsak elfogyott az autópálya [Betti: ami eddig is volt, ahol csak egy sávos és 100-as korlátozásos volt...] és az út átváltott egy intenzív szerpentines hegymenetbe. Néha olyan flik-flakokkal, amit Betti csak annyival írt le, hogy "úgy néz ki az út Igoron, mint egy 5 éves gyerek sárkányrajza". [Betti: Nem azt mondtam, hogy egy ötéves gyerek sárkányrajza! Azt mondtam, hogy mint amikor A Sárkány ˙a.k.a. Fogatlan) rajzol. Így neveld a sárkányodat rajongó vagy és még azt sem tudod, ha arra utalok??? Botrány.] [Zsolt: Többféleképpen is leírtad, hogy hogyan néz ki, elnézést, hogy nem jegyeztem meg mindet (bár szégyellem magam, hogy pont a Fogatlanos nem jutott eszembe), főleg azzal voltam elfoglalva, hogy átfűzzem magunkat azon a... bigyón.] A mélypont talán az volt, amikor 40-es korlátozással begurultunk egy vég nélkül kanyarodó alagútba, ami majdnem egy teljes kört tett meg, mielőtt szabad ég alatt folytathattuk volna az utunkat. [Betti: Azóta is várom a gyorshajtásos csekket.] Ezen a ponton már gőzerővel szidtuk Igort, azt hittem, megint eltérített minket 20 másodperc rövidítésért. Később azért persze kiderült, hogy nem nagyon volt más választása és hazafelé nem volt olyan vészes ez a hegyvidéki szakasz, de ennyire ne szaladjunk előre. Ekkor még emelt hangon próbáltam elmagyarázni a svájciaknak, hogy milyen egy normális főút: többnyire sík és nem szerpentinezik ostobán mindenféle hegyekre. Nem hallgattak rám.

Sebaj, túllendültünk a problémán, befordultunk a völgybe és higgadtan autókáztunk mások mögött, beálltunk a parkolóházba és egy picit felöltöztünk, mert ahova aznap még nem sütött a nap, mindössze 12-13 °C volt. A napon persze vagy tízzel több, úgyhogy nagyon sokáig nem volt rajtam pulcsi, de az elején jobb volt úgy. [Betti: Nyilván megemlítenem is felesleges, hogy én nem öltöztem be jobban.] Szinte az első házon láttuk, hogy jó helyre jöttünk, a Kisegér áldása kísérte innentől a napunkat.

Betértünk a TourInform-ba, ahol egy nagyon irritáló hangú, de amúgy nagyon segítőkész hölgy magyarázott egy nagyon értetlen turistának. Többször megfordult a fejemben, hogy én ezt meg sem várom, de aztán volt egy-két fontos kérdésünk, úgyhogy csak végigvártuk. Szereztünk térképet, megtudtuk, hogy a buszon lehet majd jegyet venni, továbbá a völgyben szinte mindenhol "only cash" és ennyi tudás nekünk elég volt, útnak indultunk. Alig néhány házat hagytunk el, amikor már ki is szúrtam, hogy ide visszafelé majd be kell térnünk, mert láttam egy zseniális pólót (tehénveszély KRESZ tábla, alatta: COWTION!). A szerencsésebbek akár még rajtam is láthatják majd a jövőben.

Az első vízesés a Staubbachfälle volt, ezt a faluból is lehetett már látni.

Ehhez kiépítettek egy kis utat is, hogy a vízesés széle alá be lehessen menni. Az ide felvezető út elején volt egy nordic walking bot tároló, hogy a kaptatónak nekivágók szükség esetén felkaphassanak egyet vagy kettőt, majd visszaérkezve visszatehessék a tárolóba. Magyar szemmel nézve kicsit fura volt, hogy ez működik, de működik. Mi nem kértünk, bár utólag lehet, hogy nem ártott volna legalább egy. Először lépcsőztünk meredeken felfelé, aztán egy alagúton mentünk be, aztán már víztől csöpögő sziklákon tapostunk és aztán ott volt a vízesés.

A vízesésben amúgy nagyon sok jó dolog van. Kapásból a víz, meg hogy esik. Így aztán hűt, kellemes permetet csinál és a permetben meg szinte mindig van valahol egy szivárvány.

Miután eleget bámészkodtunk, visszamentünk a kaptató aljára, nyugtáztuk, hogy akik közben lejöttek, lerakták a botokat és ittunk egy kis ivókútból. A víz nagyon-nagyon hideg és valami elképesztően tiszta és finom volt. Hiába no, itt már a gleccserekből jönnek ezek a vizek és még nem vánszorogtak olyan hosszan, hogy tele legyenek mindenfélével. [Betti: Mindenki jól vésse be emlékeibe, amit most olvasott. Segítek: Víz. Magasról jön. Tiszta. A következő bejegyzésben erre visszatérünk.] [Zsolt: Pacikám, akkor kérlek vésd eszedbe a következő bejegyzésig: "magasról jön".]

Aztán sétálgattunk tovább, a főúttal párhuzamosan haladó burkolt úton, ahol azért valamennyi forgalom volt, de mindenki számított rá, hogy ténfergő, út közepén fotózgató kirándulókkal fog találkozni. Bámészkodni és fotózni is volt mit bőven. A távolban havas hegycsúcsok, közelebb meredek sziklafalak, vízesések. [Betti: Hóóóóó! Vagy inkább jééééég! Fene sem tudja. De olvadozott, az tuti.]

A völgy csendjét aztán lövésnek hangzó ijedelem verte fel, de kiderült, hogy csak egy bázisugró nyitotta ki az ernyőjét. Aztán még egy, aztán még egy. Kiderült, hogy errefelé ez egészen népszerű sport, úgy a siklóernyőzés, mint a bázisugrás. [Sándor: Hogy vinné el a fene a jó dógukat]. Volt közben helikopter is, de szerintem akkor éppen nem mentett, hanem csak visszatért a helipad-re.

Menet közben volt még néhány kisebb vízesés, sajnos a hétvégi nagy esőnek itt már nem lehetett érezni a hatását.

Volt persze az ember alkotta dolgok között is olyan, ami örömre adott okot, Betti például majd kiugrott a bőréből, amikor a Schnappi feliratú kukával találkoztunk. (Ezen amúgy látszik, hogy még rajta a hajnali pára, mivel ekkor még egy falat napsugárral sem találkozott.) Innentől egy darabig a vidám dalt dúdolgattuk.

Aztán történt egy ponton, hogy túlmentünk az egyik javasolt elágazáson és nem mentünk ki a Trümmelbachfälle felé a főútra, hanem a párhuzamos úton túlhaladtunk rajta. [Betti: Komolyan mondom, nem emlékszem, hogy valahol is jelölve láttam volna az elágazást, aminél irányt kellett volna váltanunk.] Nem estünk kétségbe, visszasétáltunk hozzá és megnéztük, hogyan is működik az a max. 40 fő befogadására alkalmas felvonó, amivel fel lehet menni viszonylag magasra a barlangban.

Vettünk jegyet (cash-ért) és rögtön az első táblánál lefagytam egy picit. A tábla ugyanis röviden azt mondta el, hogy talán ne ess bele a vízbe, mert az +2 °C hőmérsékletű. Ezt picit nehéz volt elhinni a 30 °C körüli hőmérsékletről besétálva a hegy árnyékába, de tényleg nem vicceltek.

A Trümmelbachfälle arról híres-neves, hogy kb. az utolsó barlangban futó vízeséses gleccserpatak [Betti: Európában. És látogatható is.]. 10 vízesést számoztak be különböző magasságokban (én nem számoltam, továbbra sem tudom, mennyi 1 db vízesés), amiket kiépített úton, biztonságosan meg lehet közelíteni.

A felvonó a bányákban használatos alkalmatossághoz volt hasonló, róla sajnos nem, csak belőle készítettem képet.

A 6. vízesés magasságába vitt fel minket és úgy döntöttünk, [hogy először] felmegyünk a legmagasabb pontra és a vízzel együtt [Betti: Nem a vízben!] csordogálunk lefelé. Nos, elég hamar kiderült, hogy az a csordogálás inkább eszeveszett rohanás, zúgás, morgás, szóval a tempót esélyünk sem volt tartani.

Sok más turista is volt amúgy, de valahogy mégsem volt tömegnyomor érzés, néha persze várni kellett, hogy mi is odaférjünk, vagy elkészüljön egy kép, de mi is megvártuk és mások is megvártak minket.

Kicsit olyan volt, mintha mindenki megszeppent volna egy picit a természet ilyen vad erői láttán. Nekem óhatatlanul Malin Head jutott eszembe Írországból, ott is hasonló nyers erővel csapkodott a víz, de ott nem volt világítás, korlátok és lépcsők. [Betti: Csak a szakadéknak háttal kvarcitot kalapáló férjem. Nem, már tényleg nem fogom sokszor felemlegetni...]

A barlangban amúgy hideg volt, amint egy kicsit is közelebb kerültünk a vízhez, abból sugárzott a hideg (vagy elszívta a hőt, válasszon a Kedves Olvasó kedve szerint). Szinte állandó vízpermet, rendkívül hangos zúgás jellemezte az egész utat.

Az egyik legérdekesebb vízesést Corkscrew Fall-nak nevezték el, mert a kőkemény sziklában meanderezve vágta be magát a víz.

Végül lesétáltunk a barlang aljáig, elköszöntünk a kizubogó víztől és folytattuk utunkat a völgyben felfelé.

[Betti: Azt még azért lábjegyzetben elmesélném, bár többeknek valószínűleg már feltűnt, hogy nem vagyok egy fagyos típus. Ez a hely pedig kiváltképp alkalmas volt arra, hogy ha a nálam sokkal fagyosabb munkatársaim és barátaim rákérdeznek, milyen volt, akkor elmondhassam, hogy "Hát, hoztam a formám, 2°C-os víz mellett ujjatlanban és mezítláb szandálban voltam. Nem. Nem fáztam."]

Innentől egyre gyakrabban pillantottunk meg kisebb-nagyobb vízeséseket, többségük csak úgy jött a sziklából, mintha egy hordót fúrt volna meg valaki. Volt, ami éppen csak csordogált, volt a mi zuhogott.

Az első alkalmas helyen megálltunk ebédelni, ami szerencsénkre pont egy olyan hely volt, ahol le tudtunk sétálni a völgy közepén zúgó patakhoz, a Weisse Lütschine partjára. Megmártóztunk benne, mint minden útba eső vízben. Rettenetesen hideg volt ez is, de a Kisegér bátran bemászott egy sziklára, hogy a fénykép színvonalát emelje. [Betti: És természetesen én eközben bokáig mártóztam benne, mert jól esett.]

Elhaladtunk még a legnagyobb vízesés mellett is (Mürrenbachfall), amihez aztán kiderült, hogy fel is lehet menni.

Egy kis erdei ösvényen indultunk, amin aztán megjelent egy kőfolyás, megkönnyítve a feljebb jutást. Először arra gondoltam, hogy ezt ember hordhatta ide, de ha így van, ki? és hogyan? Aztán Betti azt mondta, hogy egy ponton túl ő már nem jön, de én még küzdöttem tovább és kezdett az a gyanúm lenni, hogy a kőfolyás lehet, hogy természetes eredetű és a hegyről lepotyogó kövek aprózodtak fel. Felfelé egyre kisebb kavicsok maradtak, majd már csak fű és felértem a vízesés alatt kialakult mélyedésig, amiben szűnni nem akaró szivárvány virított.

A kaptató tetején kimondottan jól esett a hűsítő vízpára és nagyon szép kilátás nyílt a sziklafal tövéből a völgy egészére.

Aztán elindultam lefelé és még sikerült Bettit is megelőznöm egy kicsivel, mivel biztonságosabbnak ítéltem egy másik úton lemenni, mint ahol feljöttem. Aztán már csak kicsit bandukoltunk, találkoztunk a svájci mezőgazdaság dübörgésével (a lekaszált füvet forgatták és hordták össze), valamint egy egyedi KRESZ-táblával.

A legmagasabb, de a többitől eltérően többlépcsős vízeséshez (Mattenbachfall) nem mentünk már el, de messziről azért láttuk. A képhez asszisztált egy siklóernyős is, hogy lehessen valami fogalmunk a méretekről.

Mivel közelebb voltunk a havas hegycsúcsokhoz, mint utunk elején, még gyönyörködtünk egy kicsit bennük a buszmegállóból, ahova elég szerencsés időpontban érkeztünk ki.

Alig pár perc múltán már jött is a busz, a fedélzeten tudtunk jegyet venni, visszavitt minket Lauterbrunnen központba. A busz amúgy nagyon ötletesen volt megoldva. Mivel aznap az általunk is használt idősávban nagy volt az utasforgalom, a busz mögé akasztottak egy utánfutós buszrészt, így növelve meg a utasteret. Amikor már nincsenek annyian, gondolom, leakasztják róla és csak a busz közlekedik, puttony nélkül.

Betértünk még a reggel látott COWTION-ös pólóért [Sándor: Nincs olyan emlékem, hogy ezt megmutattátok, örihari.] [Zsolt: Szerintem mutattuk, de valószínűleg bódult voltál még a fogászattól. Részünkről nincs harag.], mert az nagyon tetszett és zászlót is szereztünk, mert bár svájci zászlónk már volt, Lauterbrunnen zászlaja megtetszett nekünk, hát vettünk egyet abból is (bár a blogírás idejében még nem találtuk meg a helyét a lakásban). Aztán vissza az autóhoz, elpakolásztuk magunkat és indulás! Interlaken elővárosában még megálltunk tankolni és egy Migrosban feltöltekezni a hazaútra (mármint a magyarországi hazaútra, nem Luzernig). Ellenőriztük még, hogy valahogy kikerülhető-e az a szerpentines szakasz, amin reggel végigszenvedtük magunkat, de be kellett látnom, hogy Igornak nem volt választási lehetősége, arra vezet az út. Megterveztük az útvonalat a Brienzersee északi partján és elindultunk. A Pacikámnak mondtam, hogy mivel a StreetView alapján ennek a tónak a partja nem lesz úgy beépítve, mint a Genfi-tó (vagy Lemani-tó) partja, ezért próbáljon meg útközben lőni pár képet. Gyöngyszemek születtek, a kedvencem ez:

Két helyen is megálltunk, hogy gyönyörködjünk a tájban.

Ezzel valószínűleg az őrületbe kergettük azt a szerencsétlen biciklist, aki mellett így legalább háromszor haladtunk el. Az egyik helyen készült kép a szupercsapatról is:

Aztán csak körbeértünk és Brienzben szerencsére egy csodálatos alkotás is elénk gurult, egy elől egy, hátul két kerékkel megáldott, pedállal és láncos áttéttel hajtott szerkezet, aminek utasa kb. fekvő helyzetben "hajtotta" járművét. Átlagosan 0,2 km/h sebességgel. Szűk utcán. Folyamatos szembe forgalommal.

Igor is észlelte, hogy lassít minket, ezért gondolt egyet és ahelyett, hogy a főúton közelítettük volna meg a "gyerek-sárkányrajzra" [Betti: Maradjunk a sima sárkánynál.]  hasonlító aszfaltcsomót, inkább a brienz-i kertek alatt osontunk el. Átok, Igor, átok rád! 20-as övezetek, szűk, padka nélküli utcák, traktorok, meredélyek, stb. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy így az aszfaltcsomónak azon pontján kapcsolódtunk be, ahol már az alagútból kiértek a járművek. Itt "szerencsésen" beragadtunk egy teherautó mögé. Ezzel lekerült rólunk az a teher, hogy ha lehet, ne tartsuk fel a mögöttünk jövőket, mert minket is feltartott valaki. Aztán később megbántam, mert tényleg nagyon feltartott, mert Murphy törvényei alapján a legszűkebb helyen találkozott busszal, kamionnal, újabb kamionnal. Így aztán legalább kétszer megálltunk az emelkedőn, de végül csak átszenvedtük magunkat ezen a szakaszon, a Kisautó ismét hős volt, és aztán már csak az autópályán kellett Luzernig csorognunk. Sándor jelezte előre, hogy ezen a szakaszon délután mindig dugó van, igaza is volt. [Sándor: A világ legjobb melója lehet a Radio Pilatus-nál útinformos hírbeolvasónak lenni, minden délután beolvasod ugyanazt a 4soros (nem hexameter) szöveged, hónap végén meg jön a fizu.] Alpnachstadnál és a város előtt közvetlenül volt egy kis fennforgás, de annyira nem volt vészes, ahogy Sándor lefestette. Időben hazaértünk, az utolsó szakaszon mondjuk megpróbált kiidegelni egy ránézésre bevándorló vezette BMW, de nem hagytam magam, az ő kedvéért sem gázoltam halálra sem gyalogost, sem biciklist és a forgalmi dugó sem tűnt el pusztán azért, mert ő szerette volna.

Otthon nekiláttam elkészíteni a búcsúvacsorát, ami szerintem hosszú idő óta a legpocsékabb étel volt, amit főztem. A tészta szétfőtt, de szerencsére a fűszerekkel helyre lehetett billenteni valamennyire a massza ízvilágát. [Betti: Ezen a pontos feltehetően illene sorsközösséget vállalnom a Pacimmal, és bevallani, hogy én is részese voltam a kudarcnak, de mivel ő nem hozta fel, ezért én sem fogom.] [Sándor: Én imádtam, mivel délután gyökérkezelésen voltam, és így nem kellett rágnom.] Közben pakoltunk és könnyes szemmel búcsúzkodtunk luzerni főhadiszállásunktól, a kilátástól, a kacsáktól.

A kilencedik nap mérlege: kb. 160 km, 1 ország, 4 kanton, (elvileg) 72 vízesés.

Az alcímet Zsolt választotta, feltehetően arra utalva, hogy ez volt az a nap, amikor sok kis "apróságot" néztünk. Én lehet, hogy a Zürich zurück címet adtam volna. De azért jó így is. Tényleg! :) [Zsolt: A Zürich zurück is nagyon jó, főleg mert az én selejtes agysejtjeim szüleménye, biztos vagyok benne, hogy előttem még senki nem ejtette ki a száján ezt a kis humoros szójátékot. Igazából annyira jó, hogy meg is toldom vele az alcímet...]

Korábban elég sokat tanakodtunk, hogy ezen a csodás hétfői napon hova menjünk, de végül úgy döntöttünk - főleg én -, hogy mivel a natürlischer nagyobb benyomást szokott ránk tenni, ezért azt hagyjuk az utolsó teljes svájci napunkra, előtte meg legyen egy könnyedebb városnézős. Ez persze azért is jó ötletnek bizonyult, mert a Pilatus után jobban éreztük a testünket, mint kellene. [Zsolt: Tervünket megerősítette az internet, ami szerint egyik felkeresni kívánt helyszín sem tart hétfői múzeumi szünnapot.]

Tehát. Utazásunk második hétfőjén nekivágtunk az "északi körútnak". Állítólag viszonylag korai indulással Zürich felé vettük az irányt, hogy aztán majd azon túlhaladva egészen Sankt Gallenig haladhassunk. Tökre nagyon szerencsésnek éreztem magunkat, hogy sikerült mindezt úgy időzíteni, hogy beleessünk a reggeli svájci csúcsforgalomba, ráadásul Igor (és mint kiderült, Svájc is) a kritikán legalulibb formáját hozta. Igor valamilyen rejtélyes okból (nyilván nettó 300 méter vagy valami hasonló lehetett az indok) úgy döntött, hogy habár azt a nyamvadt Zürichet ki lehetne kerülni, de nem fogjuk! Úgyhogy legnagyobb örömünkre reggel már autóból megcsodálhattuk mindazt, amit amúgy délutánra/estére terveztünk. Nekünk el lett spoilerezve a város, de én most rendes leszek, és nem mondom el, mi minden lett elspoilerezve.

Helyette sokkal érdekesebb információként leírom, hogy Zürichben találkoztunk a nyugati világ legidiótább közúti megoldásaival. Elsőként sikeresen kivártuk, amíg gyök kettővel átcsoroghatunk a két sávos útszűkületen, hogy aztán kiderüljön, azért haladtunk gyök kettővel, mert a gyökér svájciak a (nekünk jobb) kanyar után balról behoztak mellénk még két sávot, tehát összesen négy sáv halad egy irányba, mindezt összesen úgy százötven méteren keresztül, merthogy utána két sáv elment jobbra, kettő meg balra. És mivel aki bal felől jött, az nyilván a jobb oldaliba ment volna, és mivel a jobb oldalról érkezők meg főleg jobbra, de aztán meg kevesen (mint mi) balra, ezért újabb tíz percben telt kibogozni és megtenni ezt a rövidke etapot. [Zsolt: A svájciak ezt a rém bonyolult helyzetet úgy oldották meg, hogy minimum negyedórára megálltak a jobbról második sávban. Igor hozta a remek formáját és csak 10 perc után szólt, hogy nekünk amúgy a szinte tök üres bal szélső sávok lennének jók.] De legalább a végén mindenki jó helyen volt, és senki nem törte össze a drága merdzsókat meg bömókat meg porsékat. Zürich belseje persze totál fel volt túrva, időnként abban sem voltunk biztosak, hogy lehet-e ott a villamos síneken menni, ahol mentünk, de senki nem dudált, úgyhogy a feladat abszolváltnak tekintetett. Egyébként ez volt az a nap, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy Igort kivágom a p*csába az ablakon. [Sándor: Igor komolyan elgondolkodhatna már a tettein. Főleg, hogy St. Gallen felé felesleges Zürichnek kerülni.]

Eme első sokk, végtelennek tűnő káromkodászuhatag és egészségre biztosan káros vérnyomásemelkedést követően haladtunk végre immár első úticélunk, az Appenzeller sajtmanufaktúra felé. Ezt a programot Judit ajánlotta korábban, amiért ezúton is hálás köszönetünk! :)
Olvasóinknak - főleg Sándornak - fontos információ lehet, hogy van egy Appenzell nevű település Svájcban, de mi a sajt elnevezése ellenére nem oda, hanem Steinbe tartottunk. Az, hogy jó irányba megyünk, akkor vált teljesen egyértelművé, amikor pár száz méterről megpillantottuk az épület mellett található, ház magasságú sajtdarabot, melyről utólag az is kiderült, hogy valójában egy játszótér tartozéka. A Gonosz szürke Kisegér nagyon jól lakott volna vele, de azért megmentettük az utókornak ezt a kedves kis alkotást.

A sajtgyárba betérvén épp nem ült senki a kasszában, úgyhogy vártunk is kicsit, de nem jött senki, és mivel a körbetekintés amúgy is ingyenes, ezért úgy döntöttünk, hogy utunkra indulunk. A hátsó folyosó felé tendáltunk, közben tanulmányoztuk a kirakott ismeretterjesztő táblákon szereplő információkat. A kritikus útelágazásnál kis időre letértünk az ösvényről a mosdó felé, amiért is egy újabb vicces tábla került a gyűjteményünkbe:

Szerintem a táblákon egyébként elég korrektül sok infót leírtak ahhoz képest, hogy nem kérnek érte pénzt, hogy megnézzük. A legjobbnak azt ítéltem, amelyiknél ha megnyomtam a gombot, akkor az alatta lévő dobozba rejtett fűszerek illatát szagolgathattam. A Kisegérnek meg a tehén tetszett a legjobban.

A bejárathoz közeli folyósószakaszon be lehetett kuksizni a nálunk egy szinttel lejjebb található üzembe is.

Volt ott nagy kád tele keverni való tejtermékkel [Zsolt: A KIsegeret alig tudtam lefogni, hogy áttörve az üveget, bele ne ugorjon.], és mikor ott voltunk, a dolgozók éppen akkor kezdték el kiszedni az általunk csak nyomáskamrának nevezett tárolóból a már guriga formájú kezdődő sajtokat. (Az eszközt vagy akármit tutira nem így hívják, de nem vagyunk birtokában a terminus technicusoknak, így kérjük, érjétek be ezzel a szegényes fogalmazásmóddal.) A gurigák amúgy hét kilósak voltak, a néni meg csak úgy dobálta őket. Utána vitték egyébként a sós lébe ázni/mosni, és onnan megy majd elvileg abba a helyiségbe, ahol hónapokig szárítják, közben meg időről időre átmossák. És aztán, fajtától függően három-hat hónap múlva fogyasztható lesz. Megkóstoltuk, tényleg finom. A svájci sajtokkal volt már egy próbálkozásunk két éve, annál a darabnál nem tudtuk eldönteni, hogy csak a szaga tehénlábszagú [Zsolt: Mondtunk arra rosszabbat is, de az eltelt idő megszépíti az emlékeket...], vagy az íze is, de valószínű mindkettő, és végül a kukában végezte, akármennyibe is került. Ez most nem, ez nagyon finom. Elvileg van egy fűszeresebb, erősebb fajtája, meg van lágyabb is, én annyira nem éreztem a különbséget az ízben, inkább az állagban. [Zsolt: Szerintem az extrém erős volt a legfinomabb, az erős annyira nem jött be.] De nem vagyok sajtszakértő, sem kisegér. Mindenesetre azért bementünk a szuvenyírboltba, és vettünk sajtot, többfélét is, és a termék újabb jó tulajdonságai közé még felírnám, hogy bírja az utazás, és hajlítható. Legalábbis az a darabka, amelyik végül egészen Budapestig jött velünk.

Miután kisajtoltuk magunkat, Sankt Gallen felé vettük az irányt. Ott sikerült találnunk egy parkolóházat, ami Einstein nevét viselte, és egy konferencia vagy valami hasonló puccos központhoz tartozott, cserébe viszont közel volt a mindenhez. [Zsolt: Reflexből beálltam az első szabad helyre, amiről utóbb kiderült, hogy a fittness részleg számára fenntartott hely. Végülis mozogtunk mi is...] Besétáltunk az óváros teljesen közepébe, szereztünk Zsoltnak a TourInformból szóróanyagot, aztán belesétáltunk egy csapat öltönyös úriember és úrihölgy fotózásába. De ez még nem volt elég tartalmas program, így úgy döntöttünk, hogy elsőnek megkeressük utunk célját, az Abbey Libraryt, vagy ahogy ott hívták: a Stiftsbibliothek. A dublini Trinity College után nagy volt az elvárás, de megugrotta a szintet. Valljuk be, ez nem nehéz, ha olyan szép régi a padló, hogy csak a lábamnál öt számmal nagyobb mamuszban lehet bemenni. Ennek egyenes következménye volt, hogy a női látogatók a belépőjegy kifizetésén túl még jót is tesznek, hiszen folyamatosan polírozzák a parkettát. [Zsolt: A gyerekek meg csúszálnak és elesnek. Volt egy szerencsétlen, szerintem mondjuk ötödszörre már direkt dobta el magát, szüleit bosszantandó.] A könyvtár, legalábbis a látogatható része elég picike, de nagyon csecse. Elég sok kódex van vitrinben kiállítva, de láttunk néhány ékszert is. Ezen a helyen dőlt el az is, hogy ha valaha védőszentet választok, akkor az Wiborada lesz. Hozzátenném, az ő érdeme volt az is, hogy a magyarok meg voltak említve az egyik vitrinbe tett táblán. Azt a tényt inkább hanyagoljuk, hogy azért voltunk megemlítve, mert előlünk kellett az értékes középkori manuszkriptúrákat menekíteni a tizedik században. [Sándor: Vándorló őseink nagy ívben tettek az országimázsra.] Dicső múltunk persze eltörpül amellett, hogy a kalandozásinknak szentelt táblától néhány méterre egy 2700 éves egyiptomi múmia feküdt. Igen, itt olyan is volt. És volt még egy glóbusz is! Nagyon tetszett! Egyrészt érdekes biológus szempontból is, mert az óceánokba olyan lények voltak lefestve, hogy az ezeregyéjszaka is megirigyelné őket. Másrészt meg geográfus fejjel nézve jót derültem a korabeli kontinensábrázoláson. Aztán meg azon a két fószeren, akik percekig hangosan gondolkodva tanulmányozták a földgömböt és keresték a választ arra, hogy hol van Ausztrália, majd mikor már a teremőr néni nem bírta tovább, közölte velük, hogy ne keressék tovább, nem lesz rajta, mert Ausztrália még nem volt akkor felfedezve. Ba-dum-tsssh! [Sándor: Hasonlóan jó lehetett, mint az Európa-földgömb.] [Zsolt: Viszont ezen (nem az Európa-földgömbön) rajta volt szépen Hungária is.]
A dublini könyvtárral szemben itt nagyon élveztem, hogy a könyvek gyakorlatilag szagolhatók és megérinthetők. Persze nem szabad, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nincsenek úgy hermetikusan elzárva és elkerítve. Órákig el tudtam volna nézegetni, hogy mi mindent őriznek abban a teremben... Volt ott csillióféle Biblia, héberül, minden létező görögül, és egyéb korszerű nyelveken is. Egyik másik akkora volt, hogy én max. egy gyerekdömperrel lennék hajlandó mozdítani is. A legnagyobb felfedezésünk Bonfini Historia Hungaricájának egyik példánya volt. Ez az a mű, amiről tanulsz általánosban, aztán gimiben, aztán akár még egyetemen is, és a legtöbben annyit tudnak róla, hogy belövik Mátyás idejébe. És itt meg itt volt egy példány! Úgy megöleltem volna... Tudom, nem vagyok normális, főleg nem, ha könyvekről van szó. [Zsolt: Érdekes volt, hogy egyes népek történetének mennyi kötetet szenteltek. Persze nem tudjuk, mekkora betűkkel íródtak, de valamiért a németekről szóló kötetek másfél szekrényt megtöltöttek, míg a belgákról szóló csak egy polcot. Magyarokról meg egy könyvet találtunk.]

Végül rávettük magunkat a távozásra, különben még órákon keresztül ott csúszkáltunk volna a mamuszban. Kifelé még lefényképeztük az épületkomplexumról készült régi alaprajz falra kinagyított változatát, amit egyébként a teremben valódi méretben is megtekinthettünk az egyik vitrinben.

És habár a könyvtárban nem lehetett fényképezni, arra gondoltak, hogy mindenki le tudja magát fényképezni a könyvtárral, így a folyosó egy viszonylag jól megvilágított sarkában a falra kimatricázták a könyvtárról készült képet, és csináltak egy szelfipontot. Kipróbáltuk, jó ötletnek tituláltuk. [Zsolt: Mégsem a szölfit rakjuk be, mert azon elég jól kitakarjuk a lényeget. Hiába, addigra sok csoki és sajt lecsúszott a torkomon...]

A könyvtár elhagyása után bemerészkedtünk a katedrálisba is, amely felépítésének leírását meghagyom Zsoltnak, neki ez jobban megy.

[Zsolt: A templomról olyan benyomásom volt, mintha egy korábbi kisebb templom mögé építettek volna még egy templomot. A bejáratot pedig mindig fura helyre teszik a svájciak. Magyarországon teljesen megszokott, hogy az alaprajznak valamelyik rövidebb oldalán nyílik a kapu. Itt rendre valamelyik (vagy mindkettő) hosszabb oldal derekában nyíltak az ajtók.] Arról viszont én számolok be, hogy a templomban épp valami orgonakoncertre készülődtek, és mikor benn voltunk, az számított a legnagyobb látványosságnak, hogy három férfi állt a klaviatúránál és néha fura hangokat erőszakoltak ki a hangszerből. Hatalmas orgonáról van egyébként szó, és az életben ilyen mélyen szólni még nem hallottam ezt a hangszert. Úgy mondanám, hogy nem is hallottam a mély hangot, hanem inkább éreztem magamban. Talán így mindenki el tudja képzelni. (Ez egyébként egy újabb bizonyíték volt számomra az "az orgona ijesztő hangszer" témakörben.)

A városban kicsit mászkáltunk még, ennek során megtaláltuk a rendőrséggel szembeni legfurább pince/garázs/nemakarjuktudnihovavezet bejáratot is. [Zsolt: Művészet!]

A település magjának további érdekessége, hogy egzotikus állatok vannak a falra festve...

... vagy a kirakatba állítva. [Zsolt: Mókás, hogy ezt most Betti berakja, mert ott lazán elsétált mellette. Lehet persze, hogy csak az agya törölte a megjelenés pillanatában a parókás őz képét, de én azért hazahoztam emlékbe és mindenki okulására.]

Sankt Gallen egyébként nagyon kis hangulatos város, legalábbis az általunk bebarangolt része. El tudom képzelni, hogy még visszamenjünk. [Zsolt: Kisegér is visszavágyik, mert itt is barátkozott persze, megtalálta a berni kőmaci egyik rokonát és diskuráltak egy sort.]

Képzelődés helyett viszont vegyük az irányt inkább Neuhausen am Rheinfall felé. Bizony, már a nevével lelőttem a poént, hogy miért is megyünk oda. Azért, mert amikor úticélokat kerestünk, találtunk egy cuki képet és cuki kis vízesésről a Rajnán. Neuhausen felé szerencsére elkerültük Zürichet. Igor utasításait is felülírtuk, mert a célhoz közeledvén az autópálya melletti táblákon megjelent a Rheinfall felirat, és jóval kevesebb kilométert jelentett, mint amit a navigáció mondott. Döntésünk helyesnek bizonyult, és egy turistadömpingre kialakított parkolókomplexumban találtuk magunkat. Az eredeti célkordinátákhoz képest annyi volt a különbség, hogy a folyó másik oldalán voltunk, így nem kellett keresztülvergődni a településen. Továbbá a cuki kis vízeséshez 5 Fr(ank)ért [Zsolt: Na, így tényleg nem vicces...] kaptunk egy kicsi kastélyt is. A kastélynak nagyjából annyi célja volt egyébként, hogy fizess a belépésért, és ebből bőven tudják fedezni a lift javíttatásának költségeit. [Zsolt: No ,meg ha szeretnél, ebédelhetsz benne, mert amúgy étteremként (és lehet, hogy hotelként is?) funkcionált.]

Az előbb azt mondtam, hogy cuki képet láttunk a cuki kis vízesésről. [Zsolt: Volt egy kis félelmem, hogy mit találunk majd ott. Attól tartottam, hogy az interneten, ami bár sosem hazudik, csak jól beállított, kicsit megkomponált képeket láthatunk és valójában egy pici vacak ez az egész Rheinfall. Döntsétek el a képek és videók alapján, ezeket mind profi amatőrök csinálták, azaz mi.] Valójában ennyire pici és cuki:

Elképesztő vízmennyiség zubog át a másodperc töredékrésze alatt a keresztmetszeten. Irtó hangos.

Naaaaagyon szép. Persze sokan is vannak. Egy komplett hajóipari alág él meg abból, hogy a sokat fizető turistákat hajóval bevigyék a vízesés alsó részére, majd kisodortassák a hajót.

Olyannyira, hogy a hajók sorban állnak egymás seggében. Szerintem annyira nem veszélytelen, legalábbis felülről nézve, de biztos ki van ez találva.

Miután a kastély alatti teraszokról megcsodáltuk a víztömeget, a lift felé vettük az irányt, ahol összefutottunk a nyár legszőkébb [Zsolt: És halmozva hátrányaikat: francia] nőivel, sőt, velük mehettünk fel a feljebbi felszínre is. Utána egy éles kanyarral ismét a folyó felé vettük az irányt, és a vasúti hídon kialakított járdán átkeltünk a Rajna túlpartjára.

Ott egészen sokáig lesétáltunk a víz mellett, majdnem addig a hajóállomásig, ahonnan a hülyéket beviszik a vízesés közepébe.

Utána persze vissza kellett mászni, amiért rohadtul utáltam az egészet, de azért elviseltem, mert ismét tanulmányozhattam a hápikat, ráadásul sikerült róluk egészen extraterresztrikus képet készíteni. Profizmusom mértékét mutatja, hogy a mutatványt úgy vittem végbe, hogy semmit nem láttam a telefonom kijelzőjéből.

[Zsolt: Eközben én lefilmeztem a Pacimnak egy hápit, aki nagyon elfoglalt volt és nagyon nem zavartatta magát a körülötte zubogó elenyésző mennyiségű víztől. Tessék, Parip, Boldog Kacsanapot!]

A környék gazdasága a hajózási tudomány felhasználásán túl is erősen függ a víztől, viszont egészen komoly környezetvédelmi okokkal tudják alátámasztani tetteiket:

Ezen felbuzdulva vettünk is egy kevés 0,33-as kiszerelésű fémdobozolt Rajna-vizet. Utólag azt mondom, ha tudtam volna, hogy ilyet árulnak, mindenki ezt kap ajándékba! A sajátunk persze a polcon fog porosodni, mert hát sajnáljuk meginni. [Zsolt: A marketinges előtt ismét meg kell emelnem sosem hordott kalpagomat. "A homokot a sivatagban" inverz allegóriája, a zsenialitásánál már csak az ára meredekebb.]

[Zsolt: Szintén a marketing szakma előtt tisztelgek az alábbi fotóval. Nekem nagyon tetszett, hogy a helyszínről szóló információkat és az éppen aktuális vagy közelgő programokat ilyen formában teszik elérhetővé. Ötletes.]

A Rheinfallt még el tudtuk volna nézegetni jó ideig, de eléggé beleszaladtunk a délutánba, és még várt ránk Zürich - másodszorra. Nem igazán mondanám, hogy a közlekedés könnyebb úgy, hogy szánt szándékkal vetjük bele magunkat a citybe. Azért találtunk egy jó kis parkolóházat (Urania), amihez már feljutni sem volt egyszerű. 
Déli irányban indultunk el a parton haladó keskeny gyalogos sávon. Csodálattal adóztunk a folyón kialakított térnek a Rathausbrückén (akkor még nem tudtuk, hogy így hívják) [Zsolt: Valamint nem nézett ki hídnak. Ha nem a folyóparton érkezem, egy térnek gondoltam volna, eszembe sem jutott volna, hogy alattam a beton túloldalán a folyó halad.], majd a híd túloldalán álló ókori építészetet idéző Kantonspolizei épületének. Mivel úgyis átkeveregtünk a folyó másik oldalára, és ott túléltük a villamost és a bicikliseket is az úttesten való szabados átkelés alkalmával (tisztára, mint Genf), ezért úgy döntöttünk, hogy egy utcával feljebb megyünk, ott biztosan nyugisabb lesz. Ez azt eredményezte, hogy végigsétáltunk azoknak a márkaüzleteknek az utcáin, amiket azért nem ismerek, mert már tényleg annyira drága, hogy nem is hallottam róla.

[Zsolt: Közben kiértünk egy nagyon nagy templomhoz, ami természetesen felújítás alatt állt. Az ajtaja (ami itt is az oldalában nyílt), tetszett a legjobban, gyönyörű bibliai jeleneteket ábrázoló domborművekkel volt tele. Lefotózni már nehezebb volt, mert vagy éppen közlekedtek rajta vagy álldogált előtte valaki. Az egész templomot csak kicsinyítve tudtuk lefényképezni, mert szerintem nincs olyan földfelszíni pontja a városnak, ahonnan látszik az egész, de így legalább a Kisegér is trollkodhatott megint.] [Betti: A nagytemplom egyébként a Grossmünster volt.] [Zsolt: Felvágós!]

TourInformot persze nem találtunk Zsoltnak, így kénytelen volt beérni a tó sarkánál kialakított villamosmegállóban található sablonos közlekedési hálózat ábrázolásával, valamint a szuvenyírosnál árult képeslapokra került térképrészletekkel. Egyik sem volt ínyére. [Zsolt: Mentális pillanatfelvételt készítettem róluk, ami alapján kiválóan tájékozódtam a későbbiekben.]
Ha már a tónál voltunk, elsétáltunk kicsit még délebbre mellette [Zsolt: Megcsodáltuk a túl felén égre szökkenő gejzírt, egy valamivel kisebb, ám feltehetően összetettebb Jet-et, mint a genfi, igazi...]

..., aztán átmentünk egy nagy térre, ami az Operaházhoz tartozott. Az operaház épülete elnyerte tetszésem, sokkal spártaibb, mint a pesti.

Nagyjából ezen a pontos állapítottuk meg, hogy szerencsére még egy magyarral sem találkoztunk, ezért nyilván a tér másik sarkán rögtön el is ment mellettünk egy a telefonján csacsogva. Az elkapott fél mondat annyira pont elég volt, hogy még kevésbé örüljek neki. Benéztünk a helyi Migrosba, hátha találunk olyan baziliszkusos chipszet, amit néhány napja vettünk, de nem volt, így csalódottan távoztunk. Visszamentünk a partra, majd észak felé vettük az irányt, vissza a tó csücskéhez. Én eközben sirattam az egész délutánt, mert ott volt mellettem egy újabb víz, de nem volt lehetőségem belemártózni, ahogy szoktam. Végül a Quaibrücke északi oldalán lévő kikötőnél találtunk egy helyet, ahol a vízig le lehetett menni a lépcsőn, úgyhogy újra boldog voltam. [Zsolt: Én meg kicsit aggódtam, mert a helyi vízimadár banda a hattyúké volt, azok meg nagyon agresszívek és köcsögök. Amint leültünk, el is indult egy felénk, hogy beszedje a védelmi pé... morzsákat. Nem engedtünk a terrornak!] Persze nemcsak ez volt az érdekesség, hanem a kitáblázott Das Fundstück is.

Kicsit még északabbra haladván belebotlottunk a Wasserkirche épületébe. Szép volt, templom volt, be is lestünk.

De leginkább az fog róla megmaradni, hogy a nyitvatartás szerint hétfőn zárva, márpedig én hétfőn benne voltam. [Zsolt: Nekem meg az, hogy a belső terei lényegében a vízszint alatt voltak és még ment lépcső lefelé a kriptába. Azért tudtak ezek a középkori emberek, hogy máig nincs gond a vízszigeteléssel.] Ezen ellentét megállapítása után térjünk is vissza a Limmat nyugati partjára. Ott még hősiesen próbáltunk császkálni, megszakérteni a kantonok zászlajait, mert ahogy minden svájci városban, itt is volt egy utca, amin végig ezek a zászlók jelentették a dekorációt. Azután eljött a pont, amikor elégnek nyilvánítottuk a városnézést (nem mintha nem lehetett volna még mit megnézni), és elégnek a lábfájást is, ezért az Urania felé vettük az irányt. A parkolóház bejárata szerencsére a domb tetején volt [Zsolt: Innen még láttunk egy épületet a túlparton, amiről úgy döntöttünk, hogy az lesz a Kantonparlament és le is fotóztuk, már amennyire lehetett...]

..., így felmászhattunk rá, majd egy lépcsőn lemehettünk, majd az autóval a rossz sávba álltunk be kifelé, ezért felspirálozhattunk a domb tetejére, majd le, és egy szűk kapun, egy beláthatatlan kanyaron, és néhány nem elgázolt gyalogoson túl már folytathattuk is Luzern felé tartó utunkat.

Hazaértünk, elfáradtunk. Ám Sándor volt olyan jó fej, hogy csirke fajitával várjon bennünket.

A nyolcadik nap mérlege: kb. 350 km megtett út, 8 kanton, 1 UNESCO Világörökség, 1 vízesés, 2 Zürich.

Az Úrral szemben mi a hetedik napon sem pihentünk meg. Olyannyira nem, hogy elvileg korán keltünk (értsd: 8-kor el akartunk indulni). (Hogy ebből mi a tanulság? Hogy sokkal hülyébbek vagyunk, mint az Úr.) Persze ez is csak hellyel-közzel sikerült, és nem volt stresszmentes sem, mivel Sándor egy ponton közölte, hogy "A hegyen most 3 fok van.". Ruhatár áttervezése, rövid helyett hosszú, pulcsiból a vastagabb, indulás. Ez az indulás olyan jól sikerült, hogy Sándor javasolta, hogy inkább menjünk busszal, mert amúgy nincs esélyünk a 9:42-es vonatot [sem] elérni, utána meg majd egy órával később. [Betti: Nem félóránként jártak a vonatok? Na mindegy. A végén még kötözködésnek hatna.] [Zsolt: Megnyugtatlak, annak hat.] [Sándor: De, félóránként. Viszont minden fél óra késés szignifikánsan növeli a csúcson ázsiai hordákkal való találkozás esélyét.] Szóval vettünk buszjegyet, mert becsületesek vagyunk. Meg ha nincs, akkor a pótdíj 100 Fr(itt azt akartam írni, hogy Frorint, de a Pacim szerint nem vicces, ezért mégsem, aztán végülis mégis)-tól kezdődik. A jegyet persze senki sem kérte, de úgy gondoltuk, ez is az időleges asszimiláció része. Odaértünk a Bahnhofhoz, ott is vettünk jegyet, ezúttal egy másikat, ami vonatra jó. Felszálltunk a vonatra, leültünk, elindultunk, Betti menetközben fényképezett [Betti: hozva a szokásos színvonalat] ...

... Sándorral meg közben csendben ébredeztünk, illetve Sándor elmagyarázta, a tömegközlekedés rengeteg lehetősége közül éppen melyiket alkalmazzuk és jót nevettünk azon, amikor két svájci (kalauz és utas) próbáltak beszélgetni és nem igazán értették egymást. [Betti: Zsolt nagyvonalúan nem említette meg, hogy habár hivatalosan nem rohantunk sehová, elvégre a hegy megvár, azért ezt a busszal-menjünk-hogy-elérjük-a-vonatot megtoldottuk a stoppold-le-a-jegyautomatát-különben-lekéssük-a-vonatottal és azzal, hogy indulási idő előtt két perccel Sándor azért még megkérdezte, mennyi időnk van, mert akkor ő még vásárol innivalót. Semmi rohanás. Csak a szokásos.] [Sándor: Ki volt az számolva. Amúgy nem is kérdeztem meg, hogy mennyi időnk van, mivel tudtam. Mert ki volt számolva.] 
Viszonylag hamar odaértünk az állomásra, ahonnan a híres-neves fogaskerekű, a Pilatusbahn indul. [Betti: Úgy hívják, hogy Alpnachstad. Mármint a vasúti állomást. Mármint azt a helyet, ahol a rendes vonatról le kell szállnod, hogy átszállhass a fogaskerekűre.] [Zsolt: Tudtam! Csak nem sejtettem...] Leszálltunk, Sándorék szereztek jegyet, én fotóztam egy nagy térképet és megnéztem a csetreszboltot, ahol először vethettem pillantást a Pilátus-hegy plüss sárkányaira. Aztán beálltunk a sorba és tolakodás nélkül araszoltunk a negyedóránként induló járatok felé. Itt ki kell emelnem, hogy ez a nap a svájci pontosság temetésének kezdete volt. A vonatunk késve indult, a fogaskerekűnél pedig konkrétan egy fantom-járatra szálltunk fel, amit persze felfoghatunk úgy is, hogy a földi személyzet észlelve a megnövekedett igényt, elintézte, hogy egy különjárat induljon a várakozó tömeg mérséklése céljából. Ügyesen mozogtunk a tömegben és elhelyezkedtünk az induló vonat utolsó előtti padsorán. [Betti: Mindeközben Zsolt folyamatosan kereste az alkalmat, hogy a sort rendezgető néniről letéphesse az egyenblúzát, mert sárkány volt az oldalán. Amúgy tényleg jól nézett ki. A blúz, nem a néni. A néni is, mert nem vagyok bunkó, de a blúzról beszélünk.] A fogaskerekű amúgy arról híres, hogy egyrészt már nagyon régóta üzemel, másrészt bizonyos szakaszain 48%-os emelkedőn halad célja felé. Ez amúgy nem vicc, huszonegypár százalékról indultunk és már az első 100 méteren bele is nyaltunk egy 48%-osba. A vonal mentén a meredekségváltozásokat is jelölték sárga táblákon. Sajnos 48-ast nem sikerült elcsípni, de azért egy példát tudok mutatni:

Az út hatalmas élmény volt, a meredek útvonalon az alacsony sebesség ellenére is jól érezhető volt az emelkedés, a lenti meleg gyorsan mögöttünk maradt és az indulástól számítva 20-25 perc múltán már az utazóközönség nagyobb része öltözködni kezdett. Sándorral mi a végállomásig vártunk ezzel, Betti pedig hármunk közül a legkeményebb lévén rövidujjúban szállt ki és csak a felhőben vette fel a pulcsit. [Betti: Csak a pulcsit. Szeretném kihangsúlyozni, hogy az utazóközönség nagy részével ellentétben kabátom biztosan nem volt. Egy sárga kendőt szereltem még a nyakamra, mert én ott fázom először, de az sem maradt rajtam sokáig.] [Zsolt: Bár kétségkívül egy hős az én drága Paripám, útközben sikerült róla olyan képet készítenem, amit akár az Esőember filmkockáiról is választhattam volna. Tom Cruise szerepében Sándor, Dustin Hoffmann szerepében Betti:]

Merthogy a fogaskerekű vonat először erdőben, aztán kis fák között, majd tehenekkel pettyezett legelőkön és sziklás meredélyekkel szegélyezve végül csak belemászott egy alacsonyan osonkodó felhőbe.

Eleinte úgy tűnt, egy remek kilátópontra sikerült feljönnünk, de valahol leelőztük a kilátást, aki ezek szerint még nem kelt fel.
Röviden azért elmondom, hogy ez a végállomás egy kilátóteraszhoz dobott ki minket, ahol volt egy étterem, szálloda, kajálda, stb. Aztán kicsit később rájöttem, hogy a kilátóterasz alatt meg van egy pláza. Benne csetreszbolttal, mosdóval, kávézóval, a sikló megállójával, stb.

Tartottunk egy kis felderítést, bemutatkoztunk az alpesi hegyi varjaknak

(később azonosítottuk egy alfajukat a francia hegyi rigócskát, tanulatlan elmék könnyen keverhetik ezt a két madarat [Betti: Az Ónodi-féle rendszertanba emlékeim szerint először mint alpesi hegyi galamb került be, de hívtuk hegyi óriás sárgarigónak is. Persze ki emlékszik már rá... Egyébként ez az a pont, ahol remélem, hogy Tisztelt Olvasónk B. Gábor örökre letesz arról, hogy nálunk értelmes madaras hozzászólást olvasson.]), szereztem egy térképet, aztán megtámadtuk az akkor még legmagasabb(nak hitt) csúcsot az Eselt. Előtte ellenőriztük, hogy semmiféle tiltás hatálya alá nem esünk, de szerencsére nem a tűsarkúmban jöttem hegyet mászni.

Ez volt a három csúcs közül a legmeredekebb úton megközelíthető, jó sok lépcsőn másztunk fel, de ennek eredményeképpen ki is értünk a felhőből. Vagy ő ment odébb. A szél miatt. Vagy a nap miatt.

Vagy tudja a fene, de a lényeg, hogy az Eselről láttunk már valamit a környező vidékből, a többi csúcsból és itt kiderült az is, hogy márpedig nem ő a legnagyobb, hanem a Tomlishorn. Még bámészkodtunk egy sort, a Kisegér megtámadta a csúcsot jelző követ, aztán lementünk. Ekkor már (valószínűbben a kisütött nap miatt) az étterem és szálló környékén is gyérültek a felhők, cserébe lett egy csomó turista. Második nekifutásra a távolabbi és ezúttal már tényleg legmagasabb még látogatatlan csúcsot támadtuk, a már korábban bemutatott Tomlishornt. Odáig viszonylag hosszan egy kb. csapásirányban tekergő út vezetett.

Kényelmes séta, néha picit felfelé, néha picit lefelé mentünk, sok emberrel találkoztunk és elkezdtük itt is az asszimilációt és hatalmas "Grűci"-kkel köszöntöttünk boldog-boldogtalant. A csúcs előtt kellett még egy kicsit szerpentinezni, itt találkoztunk azzal az ázsiai hölggyel, akinek annyira megtetszett a "Grűci"-m (amit akkor a lihegés miatt inkább csak "'ci"-ként sikerült kimondanom"), hogy aztán egy kanyarral később már mindenkinek és előre mondogatta, hogy "Ci!", "Ci!", "Ci!". [Sándor: Ez kb. olyan, mint nálunk a 'Lom!' vagy a Bődöcs-féle 'csumhó'.] [Betti: Gyengébbek és kevésbé műveltek kedvéért, a >> 'Lom!<< általam került be a háztartásba, Zsoltnak lehetősége sem volt megszabadulni a kifejezéstől. A kifejezés még a Sándorral közös gimnáziumi éveink alatt került kifejlesztésre magas intelligenciával rendelkező osztálykánk által. Tartozik hozzá egy igen speciális, csak általunk használt emelkedő hangsúly, melyet közönséges emberek sem megérteni, sem alkalmazni nem tudnak. A szó jelentése: "Csókolom!"] Az időzítésünk zseniális volt, a csúcstámadók előző turnusa pont lejött, mire mi felértünk, így a csúcs nagyjából teljesen a miénk volt. [Sándor: Ez is ki volt számolva.] Élveztük egy sort a kilátást, csináltunk szelfit, mert azt kell, a Kisegér most is megtámadta a tényleges csúcsot.

Betti segített neki ebben, így a túra folyamán ő járt a legmagasabb ponton, ő konkrétan állt 2132 méter magasan. Aztán persze rájött, hogy nem csak magasan van, de meredek mélység van alatta, így gyorsan és talán egy picit megijedve le is jött gyorsan. [Betti: Habár ez utóbbi mondattól puhánynak tűnhetek, és kicsit azért az is vagyok, de tényleg elég para volt ott kitéve a térnek. Nem tudom, hogy a hegymászók mit esznek a helyzeten. Hozzátenném, hogy tavaly Zsolt is átélhetett volna hasonló parát - helyettem is -, amikor az Ír-sziget legészakibb pontján, a Malin's Headnél a háborgó vizes szakadék szélén, annak háttal guggolva nekiállt a kvarcittelért kalapálni. Szerinte az nem volt para.] [Zsolt: Nem is volt.]

Aztán elindultunk visszafelé, ismét visszatértünk a "bázisra", a kilátóteraszra és a plázába. Közben láttuk a hegy legfontosabb épületét, a bajba jutott tehenek mentsvárát, a szarvasmarha-mentőegységek végállomását, a BociSpitalt! Vagy mi más lehetett volna az az épület?

Kis kitérővel, mert volt egy "Galéria" névre keresztelt, sziklába vágott folyosó, ami azonban nagyrészt az északi oldalra nyílik, ahol akkor éppen ismét összefüggő felhőtakaró lapult. Aki nem hiszi, annak itt egy kép a kilátásról:

[Sándor: Az időzítés itt is kielégítő volt.]

Pisiszünet, majd erőt véve magunkon megtámadtuk a harmadik csúcsot is, az Oberhauptot. Először ezen is túlmentünk, követve a Wanderweget, ami egyszercsak egy sziklatestben aláereszkedő lépcsőben ért véget. Itt volt egy csöpp stau, mert mindkét irányba sokan akartak volna közlekedni, de a keresztmetszet túl kicsi ehhez. Nagy nehezen átvergődtünk, de itt rá kellett jönnünk, hogy ezen az úton lefelé indulunk a hegyről egy piszok meredek oldalon. Ez rajtunk kívül nem sokakat zavart, a hegyoldal gyakorlatilag tele volt.

Felfelé-lefelé annyi ember mászkált, mint nálunk csúcsidőben az egész Bakonyban. Gyorsan vissza is menekültünk a lépcsőn, egészen a csúcsig, ahol a Kisegér ismét csúcstámadott, a hegyi varjak között felismertük a francia alfajt és aznap is hallottunk idegenek szájából magyar szót. Ekkorra azért egy picit már elpilledtünk, úgyhogy megrohantuk az ajándékboltot, ahol csatlakozott hozzánk Grüezi Mittenand, a Pilátus-hegyi sárkányok királya. Ő később nagyon jól összebarátkozott a Nagyhasú Oroszlánnal, együtt durmolták végig a Luzern-Budapest utat a kalaptartón. [Betti: A visszapillantóból ők voltak a legköltőibb látvány.] Aztán beszálltunk a Kriens felé tartó siklóba, ami egy sok személyes sílift és megkezdtük utunkat lefelé. Ez a nagy, egyterű sílift csak a harmad útig vitt, ahol átszállhattunk volna egy kisebb, négyszemélyes gondolába, hogy tovább libegjünk lefelé, de úgy határoztunk, innen sétálunk egyet lefelé a hegyről. A gondola úgyis belassít valahol a maradéktáv felénél, ott be- és ki lehet szállni, tehát majd ott beszállunk.
A terep abszolút nem volt nehéz, inkább csak meredeken battyogni kellett lefelé.

Találkoztunk fákra rögzített sátrakkal, kitartóan felfelé tekerő kerékpárosokkal, más túrázókkal, hegyi étteremmel. Aztán az út csak csúfot űzött belőlünk, elkezdett a gondolamegálló előtt felfelé menni. Betti ezt már nehezen viselte, de az utunk végén talált táblák jobb kedvre hangolták.

Aztán beugrottunk a gondolába, ami tényleg mozgott, úgy kellett beszállni, de azért megoldottuk valahogy, az előzetes pánik ellenére is. [Betti: Na itt megállunk. Eddig tűrtem, de most már muszáj szót emelnem magamért. Először is én voltam az egyetlen, aki a legmagasabban járt, és a két velem tartó dalia el sem tudja képzelni, micsoda nehézség volt náluk harminc centivel magasabbig felmászni. Másodszor. Rohadtul nem könnyű beszállni egy lebegve mozgó járműbe, amibe ráadásul Sándor szállt be előttem, tehát a jármű egyszerre végez előre haladó egyenletes és oldalra kilengő mozgást is. Nincs az a fizikai törvény és matematikai számítás, ami ezt korrektül le tudná írni.] [Zsolt: Nincs más hátra, ugorj!] [Sándor: Betti nem említi, hogy így éppen jobb helyzete van, mivel 1 dalia be tudja húzni, 1 pedig be tudja tolni, ha arra lenne szükség.] [Betti: Így már mindenki érti, milyen jó nekem.]

Az ereszkedés kellemes volt, pihentünk, bámultuk a laposodó hegyeket, aztán megérkeztünk. Kifelé még benéztünk a lenti ajándékboltba is, ahol Betti vett nekem egy mesekönyvet és nem merte felvállalni, hány éves gyereknek lesz, pedig a néni nagyon érdeklődött. [Betti: Gyanús, hogy sehová nem tudunk úgy menni, hogy ne gyanúsítsanak meg legalább egy gyerekkel.]
Innentől már nem volt annyira érdekes a nap maradéka. Először elmentünk a buszmegállóig, majd szerencsétlenkedtünk, hogy akkor buszozunk-e vagy sem. Először elindultunk gyalog, ismerkedve a luzerni kertvárosi miliővel. Aztán egy ponton (ahol már amúgy is elegünk volt a sétából) nem tudtuk, hogyan folytassuk, mert előttünk az autópálya volt és azon még Svájciában sem szabad gyalogolni. Úgyhogy automata, busz, majdnem Bahnhof. Azért a Bahnhof, mert ott van a TourInform, nekem meg előző nap nem lett luzerni térképem és olyat mégse lehet. Meg azért is Bahnhof, mert Sándor nagyon jó hamburgerest és kebabost tudott ott. Úgyhogy szereztünk térképet és ettünk egy-egy kebabot/hamburgert. Feltankoltunk még az állomás Coop üzletében enni-, inni- és nassolnivalóval, mivel bár semmi sincs nyitva vasárnap Svájcban, a vasútállomás alatti Coop mégis, mert az emberek ott is esznek és isznak vasárnap is. A bolt legalábbis dugig volt. Utána már csak hazasétáltunk, eldöglöttünk és hagytuk telni az időt egy csomó hülyeséget művelve mindeközben.

[Betti: Ja. Olyannyira hagytuk telni a napot, hogy este még bevállaltunk egy parti andalgást hármasban, nevezzük amolyan Könnyű Esti Sétának. Ezalatt én közelebbről tanulmányozhattam a környéki réce- és egyéb madárpopulációk magánéletét, valamint hódolhattam a hagyománynak, így térdig bele is lógattam magam a Reussba, ha  már egyszer ez is víz és ha már egyszer útba esett.]

[Zsolt: Szégyen, de ezt az esti sétát nagy lendülettel kifelejtettem, pedig itt találkoztunk először a Bukósisakos Réce bandával és szemtanúi lehettünk egy hatalmas bandaháborúnak is, amely leginkább a vízből éppen kilógó lépcsőért zajlott.]

A hetedik nap mérlege: kb. 20 km gyalog (ebből 5 km a városban), több száz méter szintemelkedés és -süllyedés, max. 48% emelkedő, 1 db Grüezi Mittenand, 1-1 finom gyorskaja [Betti: és egy csomó káááácsaaaa!!!!].

[Betti: Az a gyalog az legyen inkább kb. 25 km. Sándor komoly bizonyítékkal állt elő, és tutira beletettünk pár száz métert még a csalingázás közben Zsolttal. Nem, nekünk nincs ilyen pöpec óránk meg alkalmazásunk, mint Sándornak, úgyhogy ezt nem tudjuk bizonyítani. De tény.]

Miután előzetes várakozásaink ellenére napok óta aszalódtunk a világ egyik legtöbb hegycsúcsával büszkélkedő országában, péntek este leesett az eső. Ennek következtében szombat reggel végre már klímaügyileg is Svájciában érezhettük magunkat. (Értsd: Mindenki vastag pulcsiban/kabátban/széldzsekiben közlekedik, mi pedig végre nem döglünk meg pólóban.)

Volt egy kényelmes tízórás felkelésünk. Valójában azért nem aludtunk olyan sokat, mert a hűtőben lapuló fél sárkánytojás méretű dinnye este elfogyasztott részének hála éjjel mindig volt valaki a mosdóban. Végül a nap közepén végre elindultunk és nyakunkba vettük a várost, mert hát ha már Luzernben vagyunk, akkor nézzük meg Luzernt is.

Kezdetnek végigsétáltunk a főként biciklisek által használt gyalogos-biciklis úton a Reuss mellett. Habár a séta ezen etapja nem túl hosszú, azért arra pont elegendő volt, hogy a hidak pilléreinél kialakult vízugrás jelenségének elmagyarázásával megvillogtassuk Sándor előtt a világ előrehaladásához és a GDP növeléséhez mindenképpen szükségtelen diplomás tudásunkat. Sándor meg jó arc volt, mert úgy csinált, mintha érdekelné. [Sándor: Sándornak addig a pillanatig csak vízbeugrásról volt tudomása, 'segges' néven.]

[Zsolt: Az első találkozásunk a belvárossal zseniálisan sikerült, ugyanis az alább látható ketyerével találkoztunk, ami bár ma már nem üzemel, egyszerűen zseniális lehetett a maga idejében. Hidrológus mellékszakirányos mellékszívem aznap másodszorra dobbant nagyot.]

Elsőként a vár felé vettük az irányt, amit valószínűleg pontosabb várfalnak nevezni néhány vártoronnyal. Ez így nem feltétlenül hangozna izgalmasnak, de mégis az volt, mert láttuk az egykori börtönt, amely ha jól értettem, napjainkban hotelként funkcionál. 

Sok kicsi, ám annál meredekebb utcán felgyalogolva eljutottunk az egyik vártoronyig, ahol szerencsére annyian álltak sorba a feljutásért epekedve, hogy inkább simán átsétáltunk a fal túloldalára. A kis utcák egyébként meglepő kincseket rejtenek.

Visszatérve a fal másik oldalára sétáláshoz, a dombocska tetején rögtön találkoztunk is az első művészeti remekkel egy szökőkút formájában. Emellett rájöttünk, hogy azért itt a várfalon mászkáló őröknek biztosan rohadt jó dolga volt, mert olyan pöpecül svájci zöld füves focipálya volt a fal tövében, hogy ihaj. Biztos jó lehetett a szolgálat unalmas óráit egy meccs megtekintésével elütni!

Mire visszavonszoltuk magunkat a toronyhoz, addigra szerencsére leürült a sok ázsiai turistanéptől, így már mi is felmászhattunk. Először az elsőbe. Aztán a másodikba. A tetőről elég jó a kilátás, a torony belseje pedig tele van érdekesebbnél érdekesebb óraszerkezetekkel. Ennek ellenére a végére Pó, a Kung Fu Panda után szabadon már csak azt bírtam kinyögni, hogy "örök ellenségem... a lépcső..."

[Zsolt: A legjobb torony az óratorony volt, amelyben mindenféle régi óraszerkezetek működtek. Volt természetesen a toronynak is egy saját, de még a torony aljába is beépítettek egyet.]

A tornyoktól lefelé indulva belebotlottunk a nyugati világ újabb művészeti csodájába, ami egyszerűen annyira fantasztikus volt, hogy engem is megihletett. Utána azért megállapítottam, hogy a Willendorfi Vénuszra jobban hasonlítok. Szerencsére.

A belváros alacsonyabban fekvő pontjai felé közeledvén ismételten találtunk egy megtekintésre érdemes egyházi épületet, a Christkatholisches Pfarramt-ot. Elsőre egy görögkeleti templomnak tűnt, de valójában római katolikus. (Remélem most nem írtam nagy baromságot.) Belülről egy elképesztően letisztult, egyszerű díszítésű és berendezésű, hatalmas teret kell elképzelni. [Zsolt: Amúgy tök üres volt, csak mi ketten voltunk benne Bettivel, Sándor nem jött be velünk.] Nekem pont emiatt tetszett meg. Akit érdekel a Google StreetView segítségével bele is kukkanthat.

Az irányt a város egyik jelképe felé, a sziklába vésett oroszlán felé vettük.

Az oda vezető úton megnéztük a Sándor által már előre beharagozott buszparkolót is, ahol állítólag ázsiai turistákat szállító buszok szoktak teleportálni. Ez valószínűleg igaz lehet, mert tele volt velük az oroszlános kert is, aztán a tóparti sétány is. Az oroszlán mellett amúgy van egy gleccsermúzeum is, de a belépés nem díjtalan, sőt, az a gyanúm, hogy saját gleccsert is adnak ajándékba a fizető vendégeknek, olyan sok. [Zsolt: Meg aztán annyit hallottunk már a gleccserekről a dicső ELTE padjait koptatva, hogy fizetni biztos nem fogok érte, hogy még egyszer elmondja nekem ezeket valaki.]

Nem maradt más hátra, minthogy a part felé sétáljunk, már csak azért is, mert úgy ez előtt több, mint húsz perccel az lett nekem ígérve, hogy húsz perc múlva kaphatok fagyit. Valahogy - nagy nehezen - túl is éltem, és kaptam is fagyit. Kértem egy mangót (mindenki meglepődött), és egy törpike ízűt. [Zsolt: De csak mert itt nem volt baziliszkuszos.] Azért törpike ízű, mert hupike színe volt. Egyébként ez is jó összeállításnak bizonyult. (Kezdem azt gondolni, hogy a mangó nem csak a baziliszkusszal, hanem törpikével párosítva is kiváló kombinációt alkot.) A fagyi amúgy olyan nagy volt, hogy a két velem tartó dalia már réges-régen betömte a sajátját, mire én egyáltalán a feléig eljutottam. Persze van mentségem, közben pancsoló kutyust kellett nézegetnem, bele kellett nyúlnom ebbe a vízbe is, és ráadásul még az eső is eleredt. Utóbbiban az volt a legborzasztóbb, hogy felhigította az olvadt törpikés fagylaltom.

Fagyievés közben határozottan elfelé sétáltunk a parton, aztán odaértünk a közlekedési múzeumhoz, vagyis a Verkehrshaus der Schweiz-hoz. Nyilván csak enyhén nagyon volt lenyűgöző, hogy még be sem mentünk, de már az utcán megtaperolhattunk egy nem is akármilyen fúrópajzsot. Sándor roppant kedves módon méretarányként statisztált az alábbi képen... [Zsolt: A híres neves fúrópajzs nem a Négyes Metró alagútját fúrta, hanem a valamivel jelentéktelenebb Gotthard-hágó alatti vasúti alagutat.]

... de aztán sajnos el kellett válnunk, mert neki délután még jelenése volt egy focimeccsen [Sándor: Sándor focimeccse azon a pályán volt a várban, amire olyan jól le lehet látni a várfalról, ergo még egyszer felmászott a várba, bemelegítés gyanánt.], így a múzeum belbecsét már csak ketten derítettük fel Zsolttal. Valójában lehet, hogy jobb lenne, ha ezt a bejegyzést innentől ő írná, de épp nincs itt, hogy átadjam neki a billentyűzetet.

Szóval. Bementünk, kifizettük a jegyet (majdnem ingyé' vót hatvan frank kettőnknek, de csak azé', mer' a gyagyi planetáriumról [Zsolt: Meg videóvetítésekről meg franc se tudja, miről még.] lemondtunk, úgy lehetett volna még több), még beljebb mentünk, és rögtön belecsöppentünk a vasúti épületbe. Mozdonyok mindenfelé, kisfiaikat kergető apukák mindenfelé, szimulátorokhoz sorban álló fiúk és férfiak mindenfelé. Szerintem a kisfiúknak ilyen a mennyország. [Zsolt: Kisfiúk és lóerők, mondtam már két bejegyzéssel ezelőtt...] Az enyém egy könyvtár, az övék egy közlekedési múzeum. [Zsolt: A belépés első momentuma egy animált videó volt, ami azt mutatta, hogyan is működik egy ilyen alagút fúrás. Hogyan támasztják ki a fúrópajzsot, hogyan hasajtja a követ és utána miképpen építi fel ugyanaz a szerelvény az alagút vasbeton szerkezetét és a síneket. Utána beültem az egyik vonatszimulátorba és megállapítottam, hogy a vonatszimulátorok hülyeségek. Két megálló között elvittem azért a vonatot, mégse kelljen a szimulált utasoknak a szimulált réten leszállniuk. Elvégre ez mégis a szimulált Svájc és a szimulált SBB, nem a szimulált Magyarország és a szimulált MÁV.]
Kipróbáltuk a hajtány[verseny]szimulátort is, mert ilyen is van. Nyilván én voltam a lassabb. De az én képem legalább egy mormota volt, Zsolt viszont egy szeplős vörös hajú kislányként versenyzett. Há-há. [Zsolt: Kit izgat? Nyertem! :P]
Az emeleten van egy hatalmas flipper is, aminél kimondottan lényeg a csapatjáték. Hogy hogyan? Úgy, hogy kábé tíz személyes a flipper. Elképesztő. [Zsolt: A flipper célja meg az volt, hogy a csapat minél több pontot szerezzen és ezzel minél előrébb juttassa a képzeletbeli vonatot.]
Vannak mindenféle bemutatók bizonyos időpontokban (úgy, mint az állatkertben a látványetetés). Zsolt kipróbált egy olyat is, ahol gyakorlatilag egy kicsi libikókára kellett ráállnia, és az előtte lévő monitoron megjelenő domborzatnak megfelelően egyensúlyoznia. Ennél jobban majd ő leírja, mert én nem tudom. :) [Zsolt: Azt akarta bemutatni, hogy a fogaskerekű vasutak milyen meredekséggel küzdenek meg. A padló egy része lényegében szörfdeszka volt és azzal kellett megpróbálni eltalálni a monitoron látható terepviszonyoknak megfelelő meredekséget. Hatalmas gördeszkás és szörfös karrieremre tekintettel kiválóan szerepeltem, több ponttal rontottam nem csak az aznapi, de az all-time átlagpontszámot is.]

[Zsolt: Figyelembe véve, hogy tudom, mi lesz a következő bejegyzés tárgya, megemlítem, hogy a múzeum arra is nagy hangsúlyt fektetett, hogy milyen különböző fogaskerekű megoldásokat alkalmaznak. A lenti képen balról a második az a megoldás, amivel majd a következő bejegyzésben küzdjük fel magunkat valahová, ami egyelőre maradjon titok.]

További elképedés tárgyát képezte számomra, hogy képesek voltak a sokmozdony hosszú tér majdnem teljes hosszában egy földtani szelvényt kirakni. Ugyanitt gyerekek védőfelszerelésben, védőüveggel elkülönítve a többi látogatótól kalapáccsal verhették szét a sziklatömböt. [Zsolt: Imádom az ilyen kreatív megoldásokat, amelyek amúgy egyszerűek, mint a faék. A gyerek kalapál, örül, lefárasztja magát, szuper. Ha elfogyna a kő, talán akad még az Alpokban.]

És ha ebben az épületben nem találtunk volna elég csodálnivalót, akkor elég volt belőle kilépni, mert szemközt rögtön ott állt a következő csarnok táblákból. Konkrétan az egész csarnok oldalát közlekedés táblák borították. Annyira klassz!!!! Lehet találgatni, melyik a kedvencünk az alábbiak közül: [Zsolt: A tank?]

[Zsolt: A táblás épület egy másik falát csupa zöld, egy harmadik falát csupa kék tábla borította. És amúgy még felhívnám a figyelmet a bejárattól balra lévő esernyő tárolóra, amelynek párja a fényképkészítés helyétől balra található. Mert kitesznek esernyőket, hogy ha kimennél a szabadba, ne ázz meg. Olyan esernyőt amúgy akartam, de a csetreszboltjukban nem árultak olyat. Egyperces csenddel tisztelegjünk eme szomorú emlék előtt.]

A táblás csarnokban meglepő módon a kerekes járműveké volt a főszerep. Az alsó szint egyik teljes oldalában több emelet magasságban csodás régi és kevésbé régi járművek voltak kiállítva. Az állványzattal szemben volt egy sajtószobának berendezett emelvény, amelyben az ott ülők a Nagy Piros Gomb minél többszöri megnyomásával szavazhattak arra, hogy melyik legyen az a jármű, ami következőnek bemutatásra kerül. A kiválasztás után a gépezet automatikusan beindult, a megfelelő járműhöz gurult, és talapzattal együtt leemelte a helyéről, majd a "stúdióba" szállította és kitolta bemutatásra egy pörgő színpadra. Mindezt webkamerás közvetítéssel. Volt szerencsénk közelebbről meglesni egy Fiat 500 "Topolino"-t, ha jól emlékszem, az 1950-es évek elejéről, aztán két kapszulajárművet, majd a délután folyamán [Zsolt: még egyszer a Topolino-t és] még egy Bentley-t is. 

A klasszikus automobilok bemutatása mellett azért olyan kuriózumok is kiállításra kerültek, mint egy nagyjából száz éves babakocsi, vagy egy hatvan évvel ezelőtt bevásárlókocsi. De nem kizárólag a különböző típusokat lehetett tanulmányozni, hanem végig lehetett járni egy tükörlabirintuson. Jelige: "See You". Nyilván kétszer kellett rajta átverekedni magunkat, mert másodszorra videóra is kellett venni.

Az épületből kiérve már nagyon kellett vigyázni a testi épségünkre, mert ha sikerült is megúsznunk, hogy egy gyerekek tologatására szolgáló trolibusz ne üssön el, még mindig elcsaphatott minket az extra keskeny nyomtávon közlekedő és a múzeum alkalmazottja által irányított kisvasút.

Mivel mindezen akadályokon sikeresen túljutottunk, úgy gondoltuk, hogy megtekintjük a kiállított kalózhajót. Aki azt hiszi, hogy csak kívülről néztük meg, téved. Aki azt hiszi, hogy nem érdekes, téved. Aki azt hiszi, hogy nincs berakva egy kincsesláda tele gyerekeknek való kalózkalapokkal, kardokkal, távcsövekkel, szemfedőkkel és minden kalóztartozékkal, az téved. És aki azt hiszi, hogy nem asszimilálódunk az egyjegyű életkorral rendelkezők között, az téved a legnagyobbat.

Persze a vége az lett, hogy kábé nyolcéves kiscsaj úgy leszúrt minket, hogy inkább elkullogtunk. [Zsolt: Tündéri volt a kislány, észlelte, hogy itt nem hagyományos felnőttekkel van dolga, akár valami közös bűnözésről is lehetne szó, de sajnos egy vakhangot sem értettünk abból amit karattyolt. Megadtuk magunkat, a hajót átadtuk neki, mentőcsónakba szálltunk és eleveztünk.]
A következő hangár a vízi járműveknek, valamint hegyi szállítóeszközöknek volt szentelve. Szerintem talán ez volt a legkevésbé érdekes, de azért még így is elámultam azon, hogy valójában milyen nagy is tud lenni egy igazi mentőcsónak, és hogy embereknek hogyan lehetett annyi türelme, hogy üvegpalackokba hajómodelleket építsenek. Vagy rézből munkáljanak ki egyet. [Zsolt: Azért volt egy szobányi terepasztal, amin a zsilipelés működését mutatták be. Ha nem ismertem volna, vagy nem láttam volna még ilyet élőben, nagy hajókkal, akkor biztosan jobban leköt. A gyerekek mindenesetre tátott szájjal bámulták.]

A szárazföld és a víz után jött a levegős csarnok. Telis tele kisrepülőkkel, pilótaruhákkal, de ki lehetett próbálni, milyen az ejtőernyővel egyensúlyozni, fel lehetett húzni egy Da Vinciére hasonlító repülőszárnyat. Egy emelettel feljebb ki lehetett menni az épületből és egyenesen be-, majd végigsétálni egy utasszállító gépben. Én például örök barátságot kötöttem egy jetivel is.

Zsolt meg talált újabb vicces táblát. [Zsolt: Igazából Betti szúrta ki, én csak lefotóztam, de már learattam a babérokat, szóval így járt!]

Még egy emelettel feljebb meg már az űrutazásban merülhetett el az érdeklődő. Szerintem ez volt az egyetlen fájdalmunk azon kívül, hogy kevés időt tölthettünk el a múzeumban. Volt egy olyan kocka alakú kabin az egyik teremben, amivel gyakorlatilag az űrállomáson tartózkodást lehetett volna megtapasztalni. Pont úgy értünk oda, hogy 5 perc múlva kezdődött volna a bemutató, és egészen tűrhető sor volt, ezért beálltunk. Aztán a legendás svájci pontossággal ellentétben már tizenöt perccel később volt, amikor végre megjelent a bácsi [Zsolt: A bácsi késésének oka, hogy egy szobával arrébb az űrhajós kiképzés részét képező 3 tengely mentén pörgető (és szerintem garantáltan hányást indukáló) masinába kötözött bele két ázsiait], majd először csak azt a pár embert engedte be, akik csigavartyogó nyelven értenek. Ők benn voltak legalább öt percig, aztán kijöttek, aztán nem tudjuk, kik mentek be, de megint nagyon kevés ember, és akkor úgy gondoltuk, hogy nem várunk tovább, hanem inkább élvezzük ki a maradék alig több mint egy órát és tekeregjünk még a múzeumban. Jártunk még valami marsbéli tájon, aztán lementünk a földszintre, ahol Zsolt még ki akart próbálni valamit, de nem fért hozzá. Mert ugye ha nagy gyerek vagy, és játszós múzeumba mész, akkor fenn áll a veszélye, hogy nálad kisebb gyerekek is játszani akarnak a játszós múzeumban. Mivel te nagyobb vagy, ezért példát kell mutatni, meg nem irigynek lenni. Így sajnos voltak olyan dolgok, amiket a Pacim nem tudott kipróbálni. Remélem, hogy túléli. [Zsolt: Volt egyrészt egy botkormányos repülőirányítás, amin egy kis modell gépet kellett valahogy a szélbe belefordítani. A másik pedig egy leszállás szimulátor volt, ahol kitárt karral a mozdulataiddal irányítottad a gépet. Hozzáteszem, hogy azért voltak olyan aljas, szemét apukák, akik félórákra befoglalták pl. a daruszimulátort, miután nem hagyták a gyerekeiket rendesen játszani, mert abba is állandóan belebeszéltek és belenyúltak. Szerintem én maximálisan tiszteletben tartottam a kicsi gyerekek játékokhoz való jogait.]

Amíg mi repültünk meg űrkutattunk, addig kinn volt egy kis eső, de mire újra a szabadba merészkedtünk, már ismét sütött a nap. Ennek örömére vissza is mentünk az autós csarnokba, mert rájöttünk, hogy ott elfelejtettük megnézni az emeleteket. Azt kell mondjam, megérte visszamennünk, mert a bejárattól nem messze pont a crash test bemutató és tapasztaló zajlott. Gyorsan sorba álltunk, és mikor szabad lett a jármű, akkor a bácsi be is engedett minket, úgyhogy beszálltunk előre, meg ideiglenesen lett egy kislányunk is a hátsó ülésre. [Zsolt: A tesója nem jöhetett, mert ő még kicsi volt.] A bácsi beállította a fejtámlákat, ellenőrizte az öveket. Aztán 10 km/h-val nekib*sztak minket a falnak. Nem mondom, hogy nem fájt. A tanulság: mindig kössétek be magatokat az autóban. A többit majd Zsolt elmondja. [Zsolt: A kocsi elejébe egy jó 30 cm átmérőjű és kar hosszúságú gumitömböt építettek be és a falon, aminek nekiment az autó, egy tükör is volt, így tehát olyan volt, mintha frontálisan ütköznénk. Aki még nem ütközött kocsival, egyrészt legyen óvatos és sose kelljen megtapasztalnia, másrészt higgye el, hogy 10-nél is nagyot ránt minden. Elől is, hátul is. Az ideiglenes kislányunk pl. akkorát nyögött, hogy azt hittem, rosszul lesz, neki gondolom inkább hasban fogott az öv. A kormánynál valamivel jobb amúgy, mert karral támasztasz valamennyit, de azért ott is vág és fog. Személyes véleményem, hogy a jogosítvány megszerzéséhez és hosszabbításához kötelezővé tennék egy ilyet. Csak hogy tudja már mindenki, mivel szórakozik, mikor letol valakit az autópályán vagy csak szimplán s*ggf*j módjára vezet.]
Volt egyébként kilógatva egy ugyanolyan típusú autó, mint amiben a teszt zajlik. A különbség az volt, hogy a kilógatott autó orra kicsit szarrá volt zúzva, mert azt 50 km/h sebességgel gyötörték meg. [Zsolt: Meg voltak videók, hogy különböző sebességeknél mi történik az elől és hátul ülőkkel övvel és öv nélkül. Lényeg: mindig, mindenhol kössétek be az övet!]

Emellett szintén az autós csarnokba visszatérésnek köszönhetően szereztünk magunknak karkötőt. Nem akármilyet! Valójában azóta is egy rézvezetéket hordunk a csuklónkon. Lehetett választani egy monitoron, hogy egyszer, kétszer, vagy háromszor tekeredjen körbe a csuklón. Kértünk, Zsoltnak egy háromszorost, nekem egy egyszerest. És a rézvezeték annyira randa piros műanyag borítással és annyira fura csatlakozóval van megoldva, hogy még nem volt szívünk ledobni magunkról. [Zsolt: Betti először nem nagyon akarta, amit neki kértem, de aztán meglepetésemre annyira megtetszett neki, hogy azóta is hordja, néha többet van rajta, mint rajtam az enyém.]

Az udvari medencében volt még lehetőség vízibiciklizni, de volt zsetonos hajóirányítós játék is. Kifelé pedig a Gotthard vasúti alagút egy rövidebb változatán kelhettünk át. 

Összességében azt tudom mondani, hogy ha semmi más látnivaló nem lett volna a környéken, emiatt akkor is megérte volna elmenni Luzernbe. Aki esetleg a későbbiekben szánná rá magát, netán gyerekkel, annak csak annyit tanácsolnánk, hogy nyitásra menjen, és ne felejtsen el hideg élelmet vinni. [Sándor: Sándor boldog, hogy vendégei jól érezték magukat, még úgy is, hogy orvul egyedül hagyta őket elveszni a múzeumban.] [Zsolt: Ehhez a múzeumhoz szerintem egy nap is kevés, ha mindent rendesen megnézel, kipróbálsz. Ha mindent el is olvasol, akkor két nap is. És akkor még ott vannak azok a részei, ahova eszünkbe sem jutott jegyet venni.]

A múzeum után visszasétáltunk a városközpontba, közben romantikusan nagy cseppekben esett ránk az eső is, és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mi voltunk az egyetlenek, akik ez ellen nem próbáltak meg védekezni.
A városban még kicsit kerengtünk, hazafelé pedig arra is sor került, hogy a híres muskátlis Kapellbrückén keljünk át. Na, az ijesztő volt. Nem a muskátlik miatt, hanem mert nagyjából a feléig csak hömpölyögni lehetett, és egy fehér ember nem volt a környéken. A szuvenyírboltot viszont nagy szerencsénkre középen, a stratégiai szempontból legszűkebb helyen alakították ki. Aki azon túljut, boldogan élhet, míg meg nem hal. [Zsolt: Az ázsiaiak elképesztő számban voltak mindenhol. Volt olyan, hogy a Kisegér már majdnem megsértődött, mert helyette mindig egy ázsiai trollkodott bele a fényképbe. Az összetétel még érdekesebb volt számomra, mert nem annyira kínaiak és japánok, mint Indiából vagy környékéről származók özönlöttek.]

Ekkorra már rettenetesen fáradtak voltunk, így hazafelé vettük az irányt. [Zsolt: Hazafelé találkoztunk egy derék madárral, aki nagyon békésen elüldögélt az egyik zsilip mellett felhalmozódott iszapon. Mivel nem a Tökös Récék bandájába tartozott, számunkra még új arc volt, illedelmesen köszöntünk neki és lefotóztuk.]

Még így is előbb értünk haza, mint Sándor a focimeccsről, de az elgyötörtségi versenyben nem tudom, ki nyert.

A hatodik nap mérlege: kb. 10 km két lábon, 1 kanton,  megszámlálhatatlan óraszerkezet, még több művészet, valamint 1 hupike, [Zsolt: rengeteg lóerő], 1 jeti,  és 1 ütközés. 

Az előző napi genfi út remek lezárása volt utazásunk első és igen fárasztó harmadához. Ezért belátva, hogy öregszünk (amúgy is nyugdíjasoknak valljuk magunkat), tartottunk egy pihenőnapot. Ez két éve még spontán jött, akkor jófejségnek álcáztuk, hogy megvárjuk Jakit, hogy velünk tarthasson. Idén már előre számoltunk vele, hogy ha fáradtnak érezzük magunkat, beiktatunk egy ilyen napot. Fáradtnak éreztük. Beiktattunk. [Betti: Persze csak azután, hogy Sándor a "Biztos nem baj, ha egy nappal tovább maradunk?" kérdésre számunkra pozitívnak tűnően válaszolt.] [Sándor: Sándor meg volt győződve, hogy eredetileg is addig maradtok, ezért nézett még a szokottnál is bambább fejjel, mikor eme kérdés feltevésre került.]

Sokáig aludtunk, aztán beültünk a Kisautóba, ezúttal felcserélve a szerepeket. Betti vezetett és én navigáltam. Maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek megkopott ekkorra az éppen alkalmazandó tudása. De azért csak kinavigáltunk a városból, el az IKEA-ig, ahol még a parkolóba is be tudtunk állni. Az IKEA-ban amúgy fizetni kell a parkolásért, 2 Fr(orint) [Betti: Ha-ha, nagyon vicces. Fr(ank).] az ára. Tiszta szerencse, hogy Sándor kért ezt-azt, így nem csak egy 1.95 Fr(orint)os [Még mindig nagyon vicces.] Gosig Musért mentünk ki. Kellemesen elsétálgattunk, megállapítottuk, hogy az IKEA Svájcban is IKEA, még az árakban sem volt hatalmas különbség (a WiFi-jüket lopva a magyar honlapon ellenőriztünk pár terméket), amiből persze azt a következtetést kell levonni, hogy Svájcban az IKEA nagyon-nagyon olcsó hely.  [Sándor: Leszámítva a cidert. Az k***a drága.]

Aztán végeztünk, beszálltunk a Kisautóba és kerestünk egy Migrost vagy Dennert, ahol be tudunk vásárolni. Mivel az IKEA közelében nem találtunk ilyet, a korábban kiszemelt, Emmen városrészben, a 2-es út mellett található Sonnenplatz-ra esett a választásunk, ahol szerintem életem legmeredekebb, legszűkebb, de legalább a lejtő alján legélesebben forduló parkolóház bejáratán kellett bejutnunk. Mivel kifelé is ugyanitt vezetett az út, Betti a hazautat már rám hagyta. [Betti: Értsétek úgy, hogy miután karcolások és testi sérülések nélkül sikerült beállnom egy üres helyre, kategorikusan kijelentettem, hogy én onnan ki nem megyek, úgyhogy ha autóval akarunk hazamenni, akkor Zsolt vezet.] Előtte persze felpakoltunk a délutánra tervezett főzőcskéhez szükséges hozzávalókkal.

Hazaérve én elkezdtem a hátralévő napokról információkat gyűjteni (mit nézzünk meg, nyitva tartások, belépők, stb.), Betti közben elszundikált. Aztán hazaért Sándor, elkezdtünk főzni, összeütöttük a jó kis csirkehúsos lecsót. [Sándor: A 'jó kis' jelzők nem írják le megfelelően ezt a mennyei mannát.] Megvacsoráztunk, dartsoztunk (Sándor kiképezte Bettit, még slow-motion felvételt is készített róla, hogy minden mozdulatot ki tudjanak elemezni), söröztünk, beszélgettünk. [Betti: Még mindig nem szeretem, ha lefilmeznek, de ez vicces volt, mert pont akkor sikerült ezt véghez vinni, amikor az eldobott nyíl végéről a légterelő elemek önálló életre keltek és lezuhantak, amin én elnevettem magam olyan igazán bözsésen. A slow-motionnak köszönhetően pedig úgy néztem ki, mintha én lennék Flash a Zootopiából.] [Sándor: Némi after effects tudással pedig Szörnyella de Frászt is simán ki lehetne hozni belőle.]

Az otthon töltött idő nagy részét amúgy Betti azzal töltötte, hogy a folyón kacsák érkezésére várt vagy megérkezésüknek örült. A szembe oldalon lévő kis öblöt Kacsastranddá nyilvánította, mert ha emberek nem jártak arra, a kacsák is szívesen úszkáltak ott.

És még az is kimaradt, hogy péntek este megjött A Nagy Eső, amitől a Kisautó a jól megérdemelt pihenője alatt egészen tiszta is lett. A Pacikám az esőt is bőszen lefilmezte, mert néha olyan volt, mintha felfelé folyna a folyó. Persze ha szólt volna, hogy filmez, akkor csendben maradok, így hallhattok pár másodperc konyhai bölcsességet is, Kedves Olvasók.

Az ötödik nap mérlege: kb. 20 km, egy kanton, egy új Kisegér, finom vacsi, sok pihenés és két kör társas. [Sándor: Itt jelezném a nem geográfus olvasóknak, hogy eszükbe se legyen kiállni ellenük Scotland Yardban. Hivatalosan 3 kör volt, de rögtön az első körben az első lépésben elkaptuk Bettit, mert rossz irányba ült fel a seprűjére, muhahaha.] [Betti: Az volt a baj, hogy kölcsönseprű volt.]

Kellemesnél kicsit később fekvés, majd kelleténél kicsit korábban kelés [Zsolt: Azt hiszem, ezt úgy érti, hogy a kellemesnél korábban.] után nekivágtunk leghosszabb napunknak. A cél eljutni Genfig és vissza. A tervezett 7 órás indulás helyett úgy 7:45 körül kezdtük el gurulni a kilométereket, melyek egy része nem volt idegen, hiszen Bernig gyakorlatilag az előző napon is bejárt autópályát követtük. A különbség annyi volt, hogy ezen a napon bele is nyalhattunk a reggeli csúcsba. Még Bern előtt akkora stau volt, hogy tényleg csak álltunk egy ideig a pályán. De aztán egyszer csak vágás, és lehetett menni, és meg sem álltunk egészen sokáig. [Sándor: A svájci autópálya ilyen. Követési távolság nincs, index nincs, előzni meg nem tudnak, úgyhogy tolakodás megy, abból meg mindig dugó lesz.] [Zsolt: Ezen a ponton szeretnék egy sort dohogni azon, hogy mekkorát csalódtam Svájcban. Igazából sokat csalódtam. Az egyik az volt, hogy nekem azt mondták, Svájcban nincs kamion, mert a határon felrakják vonatra, aztán átmegy a vonat az országon és ott lerakják róla. Hogy ilyen létezik-e, nem tudom, de kamionok bőven vannak az utakon. Sokan. Másik dohogásom a dohányzásról szól, ami finoman szólva katasztrofális helyzetű. Rengetegen, mindig, mindenhol. Kocsiban szinte kötelező jelleggel. Csikket kib*szva az ablakon. A dugóban kb. minden autóból lóg ki egy kéz, benne cigi. Nagyon elszomorító látvány és tüdőzvény volt.]

A meg sem állásra azért külön kitérnék. A 12-es autópályán dél felé haladva, kicsivel Châtel-Saint-Denis előtt kiraktak egy 6%-os lejtőre figyelmeztető táblát. Ez a 6%-os lejtő eltart egy pár kilométeren keresztül, közben van benne néhány olyan nagyobb ívű kanyar, hogy csak reméled, egyszer majd jó vége lesz. És mész rajta lefelé, még mindig mész, még mindig, százas korlátozás, még mindig lefelé gurulsz, és úgy a hetedik kilométernél kiraknak neked egy táblát, hogy figyelj, mert a végén te majd egy balos visszafordítóval fogod lezárni az út ezen szakaszát, de ne aggódj, mert előtte még van egy Escape Lane arra az esetre, ha úgy éreznéd, nem tudsz addig lelassulni. [Zsolt: No, ilyet még én sem láttam korábban, de tényleg ott van, az internet soha sem hazudik!] Az Escape Lane annak rendje és módja szerint piros-fehér kockásra felfestve, a végén több tíz méteren keresztül murvával leszórva, és néhány sor rozsdás hordó által eltakart betonfallal várja a megállni képtelen [de végső soron kénytelen] járműveket. Közben a jobb oldalán az erősen jobbra kanyarodó sáv, mely a tó északi partját ölelő útra visz, a balján pedig az a sáv, ami mindjárt 180 fokos fordulatot vesz balra egy szolid ötvenes korlátozással megspékelve. Ha túlmentél a menekülő sávon, de mégsem tudod bevenni a kanyart, akkor az hagyján, hogy te így jártál, de az a svájci lakos is biztosan roppant boldog lesz, akinek fentről bezuhansz a nappalijába. Autóstul. [Sándor: aki viszont ledriftel ÉS felveszi dashcam-mel, annak adok 10 frankot, frankón. Nappalibazuhanásért nincs bónusz!] Aki nem hiszi, hogy ez így durva, az nézze meg ezt a szakaszt Google StreetView-on, vagy próbálja ki maga.

Mivel előző délután fény derült rá, hogy motorolajügyileg nem fest rózsásan helyzetünk, ezért ki lett találva, hogy menjünk el egy Hornbach-ba, ott majd biztos kapunk. Most szólok, hogy az a fajta mentalitás, amit kis magyar hazánkban megszoktunk, miszerint motorolajat, növényt és csokit is lehet venni az OBI-ban, az kinn nem működik. Hovatovább, hiába tudod, hogy Villeneuve település Industrial zone-jában van a Hornbach, és hiába találod meg az áruház hátulját, a legegyszerűbb mégiscsak az lesz, hogy más áruház parkolójába állsz be, majd röpke öt-tíz perc sövényeken és parkolókon keresztüli gyalogos csalinkázást követően rájössz, hogy hol leledzik a főbejárat. Majd bemész, és nem kapsz motorolajat, mert nem a magyar mentalitás dívik az Alpokban. Így szégyennel eltelve visszakullogsz kisautódhoz (újabb öt-tíz perces csalinkázás, ugye), és reményvesztetten tovább indulsz a látnivalóhoz. Ahhoz a látnivalóhoz, amiről azt hiszed, hogy 10 órakor nyit, de mikor odaérsz, kiderül, hogy amúgy már 9 óta nyitva van, szóval tutira többen vannak, mint kellene.

Chillon vára a Genfi-tó (helyiek szerint Lac Leman, nyilván a nemzetközi egységesség jegyében) keleti csücskében foglalja el helyét egy stratégiai sziklacsúcson [Zsolt: Én úgy emlékszem, benne a tóban.] [Betti: Mindkettő igaz. A szikla a vízben van és minden oldalról víz veszi körül.] [Zsolt: A sziklacsúcs szerintem továbbra is megvezeti a Mélyen Tisztelt Gyanútlan Olvasót, tekintve, hogy mindössze 100 szamárhugyozásnyira már több száz méteres hegyvonulat húzódik.] [Betti: Akkor minek hívod?!?] [Zsolt: Paripám, ez a vár pont azért van ott, ahol van, mert a hegy és a tó között csak ott fért el az út és azt vámolta. A tóban volt egy szikla, csúcs nélkül! és ráépítették. Ennyi.] [Betti: Jó, legyen zátony!] [Zsolt: ... Legyen.] emelkedve. Parkolója volt az első olyan hely, ahol első kézből megtapasztalhattuk a gyakorlatias vendégmarasztalás nyugaton elterjedt formáját, miszerint parkolhatsz ingyen a látnivaló mellett, de csak bizonyos ideig, ami esetünkben három órát jelent. Az érkezésed időpontját egy kék parkolókártyán kell jelölni, amely hasonlatos a Magyarországon minden első osztályossal megvetetett műanyag óralaphoz, amit aztán soha nem kell használni, és évekig csak porosodik az íróasztal mélyén. Na ilyen kis kék kártyánk nekünk nem volt, de Zsolt, elővéve összes francia tudását [Zsolt: "Heure d'arrivé: 11h. Merci!"] és magyar humorát, egy fehér lapra ráírta, mikor jöttünk, és köszönjük, és még egy szmájlit is rakott. (A magyar humor kétség kívül a legutolsó elemhez volt szükséges.) [Sándor: Nálam anno első alkalomnál ugyanez volt, konkrétan kiröhögtem a nénit, akit megkérdeztem, ne szívasson má' ezzel a kis kék műanyaggal... amúgy okos ötlet, olyan helyeken szokott ilyen zóna lenni, ahol eleve nem töltesz 1 óránál több időt, azért meg minek kirakni órát... betyárbecsülettel működik a rendszer, de büntetnek, ha nagyon megcsúszol.]
Aztán persze felfedeztük, hogy a kék parkolóbigyót a kasszánál lehet kapni. A kassza, habár a parkoló gyakorlatilag a várral szemben van, csak egy könnyedebb, normál körülmények között feltehetően öt perc alatt megtehető gyaloglással érhető el. Viszont. Mivel a gyalogút a buszparkolón át vezet, ami meg jó esetben olaszokkal, rosszabb esetben olaszokkal és ázsiaiakkal van tele, ezért a megtételre szánt időt mindenki szorozza meg hattal. 

A kasszánál angolul (azért angolul, mert ez már a csigaevők nyelvét használó terület, úgy én nem tudok, Zsolt igen [Zsolt: Na, hogy ezt a hülyeséget honnan vetted...], de nem akar úgy beszélni, tehát marad az angol) kértünk jegyet, és a parkoláshoz kék bigyót is. A bácsi roppant jó fej volt, mert ezt a kék bigyót úgy megmarketingelte, hogy figyeljük csak, a hátulján van egy kép a várról, úgyhogy majd ha hazamentünk, kirakhatjuk a falra. [Zsolt: Nem raktuk ki, most is a Kisautóban van, mert amúgy nagggyon menő. És így legközelebb ha ilyen kell, már lesz.] Továbbá megkérdezte, hogy honnan jöttünk, nem keverte össze Budapestet Bukaresttel, sőt, kiderült, hogy tavasszal járt is nálunk, majd adott blokkot és két ismertető papírt és jó szórakozást kívánt. Zsolt gyorsan lezsírozta az ott álldogáló, egyébként turistákat segíteni hivatott csajjal, hogy visszamenne az autóhoz a kvázi-parkolóórával, addig én mosdóztam és elkezdtem képeket gyártani. Pár perc után azonban sokkal jobb szórakozást találtam magamnak, mert azok után, hogy az előző nap pont arról panaszkodtam, hogy találkoztunk olaszokkal, de úgy beszéltek, hogy hiányzott belőlük az olasz, itt most rögtön egy csapatnyit kaptam. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy jön egy ötvenes pasas rikító piros pólóban és elkezd ordítozni a többiekkel, hogy mivanmá', olyan igazi olasz módon, kalimpálva, elbődülve. Imádom őket! :) [Zsolt: Mindeközben az autó felé caplatva a turistabuszok mellett én is találkoztam egy pici olasz bácsival, aki amúgy talján módra hangjával kívánta áthidalni a tetemes távolságot és hozva az ősi olasz babonát, hogy a kezeinek heves mozgásával még messzebbre terjed a hangja üvöltötte, hogy

"FILIPPOOOO, ANDIAMOOOOO!"

Közepes mértékű halláskárosodásomat csekélyre redukáltam, mire megfordultam az autótól és utána a zsíros csaj vissza is engedett minket.]
A műsornak aztán hamar vége lett, így gondoltam, amíg Zsoltra várok, belenézek a kapott szóróanyagba. Aztán jól meglepődtem, mert a szóróanyag magyarul köszönt rám, és ahogy elkezdtem olvasni, kiderült, hogy nagyjából egy tömörített audio guide írott változatát kaptuk meg teljesen magyarul, olyan választékosan fogalmazott mondatokkal, hogy biztosan szakfordítás. Újabb bizonyíték rá, hogy a magyarok messzire tudnak kalandozni a világban. Így már persze értelmet nyert az is, hogy miért kérdezte a bácsi a kasszánál, hogy honnan jöttünk. Chillon vára egyébként nagyon tetszett. Egyrészt szinte mindent be lehetett járni, másrészt lehetett fényképezni, nagyon szép helyen van, és voltak benne lovak. Nem igaziak, csak faragottak, meg festettek, de azért voltak. Így készítettünk például kvízjátékos képet is, az alábbi például a "Hány lovat lát a képen?":

A várat egyébként nagyon rendben tartják, és olyan részeit is meg lehet nézni, amiket amúgy máshol szerintem nem engednének. Ilyenek például a várúr ebédlőjében található tartóoszlopok, amik még az eredetiek (XIII. század!) és tölgyfából készültek. Ilyet azért nem mindennap lát az ember. [Zsolt: Vagy a Kisegér...]

Szintén a nem mindennapi kategóriába sorolandó az a térkép, amely még dél felé van tájolva és a tó környezetéről készült.

Amellett, hogy nagyon régi és jól megőrzött tárgyakat, festményeket mutatnak be, igazi gyerekbarát, szórakoztatóan ismeretterjesztő helyről beszélhetünk.
A gyerekek gyakorolhatják a számolás alapműveleteit arab és római számokkal is, kicsi modelleken kipróbálhatják a különböző őrlési technikákat, és mai kifejezésekre fordítva nyomdászkodhatnak is:

És persze arra is magyarázatot kapunk, hogy miért kell kőből építeni a várakat fa helyett:

[Zsolt: Van-e olyan Gyűrűk Urát ismerő ember, aki nem Szauront szúrja ki először ezeken a képeken?!?]

[Zsolt: A vár nekem is nagyon tetszett, egy kicsivel több fegyvert és páncélt azért el tudtam volna képzelni, de így is ritkán járok öregtornyokba és használható fából készült függőfolyósókon.]

[Zsolt: A várhoz természetesen csetreszbolt is tartozik, ahol szereztünk helyi bort, amit a magyar útmutató szerint a várban termesztett szőlőből készítettek. Nos, szőlőt egy darabot sem láttam, úgyhogy remélem, hogy úgy gondolták, hogy a várhoz tartozó ültetvényeken termett. A borra amúgy a Kisegér is ráharapott volna, de pechjére azok csak díszhordók voltak.]

[Zsolt: Végül még elmondom, hogy a vár környéke szintén bejárható volt, bár nem nagy területen. A tóba nyúló stégre bemenni és onnan fotózni úgy láttam, kötelező kultúrprogram, ezért én is megcsináltam. Be is rakok még ide két képet csak úgy l'art pour l'art.]

[Zsolt: Öööö... három lett, maradhat?]

Nem gondoltuk volna, de végül több, mint két órát töltöttünk el a várban. Utána a tó déli partját követve Genf felé vettük az irányt, bár közben megálltunk vásárolni. Voltunk Lidl-ben, hogy otthonos legyen, meg a francia oldalon bementünk az elefántos boltba, ami már sajnos nem elefántos (L'Eclerc), de azért arra jó, hogy a két éve már kipróbált francia sajtokból újra vegyünk, és a csomagtartóba is találtunk tartalékba motorolajat. [Zsolt: Bakker és tényleg képes nem mesélni arról, mennyire zavarba jött a pénztárnál, mikor franciául kérdezett vissza a csaj, hogy kell-e a blokk... mert amúgy itt nem úgy van, hogy mindenáron rád tukmálják a blokkot, hanem ha nem kell (és általában nem kell senkinek), akkor ki sem nyomtatják. Védik a fákat. Lehet, hogy hódokat is esznek?] [Betti: Szolid nem reagálással a tagadás fázisába lépek, és inkább elújságolom - szakmai ártalom, bocsi -, hogy náluk a paypass úgy működik, hogy ha a határérték felett vagy, akkor meg se próbálj érintés nélkül kártyát használni, majd a pin kódot beírni, mert elutasítja. Helyette ne legyél hülye és tedd a kártyát egyből a chipolvasóba.]

Innentől Genfig egy idegesítően lassú Smart mögött haladtunk, aztán Genfben gyakorlatilag be is állt a délutáni dugó. Találtunk magunknak egy parkolóházat, véletlenül pont a Bahnhof mellett, így amikor feljöttünk, meg is állapítottuk, hogy mennyire királyok vagyunk, mert ide tutira vissza fogunk találni. Hamar ráébredtünk, hogy a város ezen részén a gyalogos, a villamos, a busz, valamint a rendőr a közlekedésben az "elindulok, amerre és amikor gondolom" elvet alkalmazza, magyarán megmondva mindenki megy, amerre lát, függetlenül attól, épp mi elé készül lelépni/mivel készül ütközni. [Zsolt: Kihagytad a kerékpárost, akik előszeretettel mennek a kétszer kétsávú forgalom kellős közepén. Kacsázva. Részegen.] A kedvencem még a parkolóház kereséskor dugóban állás alatt megfigyelt biciklis volt, aki konkrétan forgalommal szemben haladt, aztán csodálkozott, hogy rádudálnak. [Zsolt: Oké, nem hagytad ki. Bocsánat mindenkitől, gyorsabban írok, mint olvasok.]

Tehát miután beláttuk, hogy arra és úgy közlekedünk, ahogyan nem szégyelljük, úgy gondoltuk, hogy átkelünk egy biciklitároló mezőn, majd találtunk egy templomot, amit jó gyorsan meg is néztünk. Kiderült, hogy ez a templom valójában a genfi Notre Dame. Aztán az is kiderült, hogy benne magyar nyelvű ismertető szóróanyag is elérhető. Milyen érdekes! 
Igazából nem vagyunk templomba járó lelkek, de azon konzervatív turisták közé tartozunk, akik kíváncsiak egy templom belsejére. Személy szerint arról már régen leszoktam, hogy az ezen épületekben felhalmozott, pompának mondott giccsről az iménti jelzőknél többet nyilatkozzak, viszont ahol csak lehet, meglesem az orgonát. Valamiért ez az általában robosztus hangszer percekre le tud kötni, amikor csak megtekinteni kell. Mondjuk ha megszólal, akkor általában menekülök, mert akármennyire is bonyolult a használata, szerintem a világ legijesztőbb hangszere. A hangjai egyenként nagyon szépek tudnak lenni, de együtt bennem félelmet keltenek. Magukra a templomokra visszatérve, jobban kedveljük az átlagostól eltérő építészeti megoldással és egyúttal minél egyszerűbb belsővel rendelkező egyházi épületeket. [Zsolt: Erről a templomról még elmondom, hogy ennyire intenzíven használt templommal még nem találkoztam. Míg ott voltunk, azon pár perc alatt is egy csomóan bejöttek, elmondtak néhány imát és mentek tovább a dolgukra.]

Mire Genfbe értünk, fáradtak voltunk. Nem mondom, hogy Chillon várától, hanem sokkal inkább a melegtől. Elmentünk Svájciába nyaralni, és abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy ott majd kellemes kiránduló idő lesz. Hát lóf*szt. Rohadt meleg volt. Melegebb volt, mint itthon. És ha valaki ártatlanul megkérdezi, hogy "Miért? Hány fok volt Svájcban?", akkor annak azt fogjuk a képébe válaszolni, hogy "AZ ÖSSZES!". 
Szóval az összes fok örömére úgy döntöttünk, hogy először menjünk le a vízhez, nézzük meg a jetet, aztán majd bejárjuk a belvárost. És milyen jól döntöttünk! [Zsolt: Előtte volt még egy TourInform, ezúttal könnyen megtaláltuk, cserébe olyan térképet sikerült találnom, amin nem volt jelölve minden utca, de cserébe a jelölteknél nem mindig volt felírva a név. Jó közlekedést!]

Genfnek van ez a jellegzetessége, amit ők találóan vízsugárnak neveztek el [Zsolt: Jet d'Eau, szó szerint vízsugár], de az egyszerűség kedvéért legyen csak Jet. Gyakorlatilag a tóba beépítettek egy csapot, ami az ég felé lövi a tó vizét, de úgy, hogy a vízoszlop magassága bőven meghaladja a száz métert. További érdekesség, hogy ez a Jet nem az eredeti Jet, amit 1886-ban alakítottak ki, az egy kicsit odébb volt, viszont azóta is a város egyik jelképe. [Zsolt: Olyannyira jelkép, hogy méreteiből kifolyólag (ééérted, ki-fo-lyó-lag) már messziről látni. Pacikám meg is próbálta még útközben lefotózni, íme az eredmény:]

[Betti: Mert én vagyok az Út Közben Fotózás Királynője.] [Zsolt: Már nem tudom, pontosan melyik napon történt, úgyhogy bármelyiken elmesélhetem. Történt volt, hogy Betti épp út közben akart fotózni, én meg csak vezettem és úgy nagyjából sejtettem, hogy mikor akarja lenyomni az exponáló gombot. És ezzel együtt azt is, hogy ha megteszi, mi lesz a képen. És ezt elkezdtem előrejelezni neki, mondván, hogy "fa", "fa", "oszlop", "fa", ... A Pacikám két perc után elkezdett nevetni és közölte, hogy mindig akkor mondtam, amikor már majdnem lenyomta a gombot és tényleg mindig az volt a képen, amit mondtam. A fentiről amúgy kinek jutott eszébe ez?]

Messziről nézve nagyon látványos, mert gyakorlatilag napsütésben állandó szivárvány van körülötte.

Ha közelebb érünk, akkor meg jó sok turista. A jó sok turistának egy része meg csurom víz. A leleményesebbek fürdőruhában.
Az egyetlen logikusnak tűnő dolog az volt, hogy közelebb jussunk a Jethez, így elindultunk a stégen vagy mifenén a vízsugár felé. Diszkrét távolságból megfelelő széljárásnál már lehetett érezni a közlekedő vízpermetet is. Aztán elértünk addig a pontig, ahol a legtöbben megállnak, szelfiznek, mint mi...

... majd visszafordulnak. Innentől egy szűkebb hullámtörőn lehetett még tovább menni pár tíz métert, de már látszott, hogy megázás lesz a vége. Nyilván ki kell próbálni! Szóval telefon, fényképező, és minden, aminek árthat a víz, az bemegy a táskába, aztán lóduljunk! Belódultunk, átkeltünk a vízsugáron, közben csak enyhe szél volt, így gyakorlatilag a móló végére érve megúsztuk annyival, hogy a bal (szél felőli) oldalunk vizes lett. Nekem nagyon tetszett, az egyetlen bajom csak az volt, hogy a vizes szandálom életveszélyesnek kellett minősítenem. És mikor a móló végén álltunk mi ketten, meg még két család, akkor hirtelen feltámadt a szél, és mindenki csak vihogott és élveztük, hogy vicces, mert hát vicces, mikor azt hiszed, hogy csurom víz leszel, aztán annyira mégsem, majd már a nehezén túl mégis... :)
Végül rászántuk magunkat a visszamenetelre, nyilván a szél még erősödött és gyakorlatilag a komplett Jet a nyakunkban landolt. Szerintem plusz/mínusz tíz percre nézve a mi konvojunk lett a legvizesebb.

[Zsolt: Nem tudom, itt mit magyarázok, de mókás, hogy még a számon is folyik a víz. Csatak vizesek lettünk, de vicces volt.]

Igazából a legjobb genfi élmény, kipróbálásra ajánlom mindenkinek. Extra pontot kapok, amiért a vizes mólón keresztül visszafelé vezető utat mezítláb tettem meg.

Miután kellőképpen lehűltünk, egészen frissnek éreztük magunkat, és elfogyasztottunk még egy győzelmi fagylaltot is. Pohárkában kértük, és nyilván nagyon sokba kerül kinn a fagyi, de elképesztő adagokat adnak. Én megmaradtam a jól bevált mangónál (sosem hittem volna, hogy Svájcia lesz az én mangóparadicsomom [Zsolt: Micsoda gyümölcszavart tudsz okozni egyetlen szóval...]), és kértem mellé még basilicot. Már úgy két utcával odébb lehettünk, mikor Zsolt megkérdezte, hogy ez igazából mi, mondtam, hogy bazsalikom. Látni kellett volna az arcát! Szerintem meg volt róla győződve [Zsolt: "Szerintem meg volt róla győződve..." Micsoda kamu! Konkrétan közöltem vele, hogy azt hittem!], hogy baziliszkusz ízű fagyit eszem, és igazából azóta is tartja magát ez az elmélet. [Sándor: #Bachmannmasterrace #reklámhelye] [Betti: Az nem is Bachmann volt, hanem valami spéci lakókocsi. :P] [Zsolt: Nem tudom mi volt, de Svájciában hatalmas baziliszkusz-farmok lehetnek, mert a chips-re is jut belőlük.]

Utána sétálgattunk még a belvárosban, ami elég vicces volt, mert csomószor eltévedtünk. A kis utcák igazából sohasenem akartak oda vinni minket, ahova szerettük volna. De ez persze pontosan így volt kitalálva, merthogy így vált lehetővé az, hogy Genf közepén találkozzam Annával, aki Kedves Volt Osztálytársam. Nem tudnám megmondani, hogy akkor örültem-e jobban, amikor megláttam, vagy akkor, mikor csak pár percet csacsogtunk, vagy akkor, mikor hazaérve Sándorhoz elújságoltam neki mindezt, de hogy nagyon-nagyon örültem, az biztos! (Zsolt azt fogja mondani, hogy akkor, amikor Anna azt mondta, hogy ki vagyok virulva.) [Sándor: le is döbbentem este :D] [Zsolt: Amikor Anna azt mondta, hogy ki vagy virulva. (Jól csináltam?) (Azt vártam, hogy azt mondja, hogy "jól", de csak lesújtó pillantást kaptam.)]
Szeretem, amikor kicsi a világ, ilyenkor mindig meggyőződöm róla, hogy a fontos dolgok a helyén vannak benne.

[Zsolt: Még a Nagy Találkozás előtt megálltunk egy parkban tájékozódni, szusszanni egyet, inni, ilyesmik. Innen is lehetett látni a Jetet és a Kisegér akart vele egy fotót. Megkapta, de ezúttal visszanyalt a fagyi (nem az, amit előtte ettünk) és én trollkodtam bele a Kisegér fotójába.]

Genfben sétálva végre bővíthettük a vicces-tábla gyűjteményünket is:

[Zsolt: A fenti tábla üzenetével maximálisan egyetértek, a hosszú francia szöveget magyarul csak úgy írnánk ki: ne legyél paraszt!]

[Zsolt: A város amúgy nagyon komolyan veszi a reformáció kérdését, van múzeumuk, sok-sok emléktáblájuk a témában. Habár nem vagyok a téma avatott (sem avatatlan) (sőt semmilyen) szakértője, Kálvinról még én is hallottam.]

[Zsolt: Találkoztunk még rengeteg köpőkúttal, az egyik felett pedig egy igen hangulatos napórával. A csacsi és a csontváz külön-külön is nyerő, de együtt verhetetlen párost alkotnak.]

[Zsolt: Túránk vége felé egy nagy park bejáratához is eljutottunk, ahol hatalmas óriássakk és óriásdáma partyk zajlottak. Nagyon tetszett, hogy öregek, felnőttek, fiatalok mind ott nyüzsögtek, játszottak.]

Emellett Zsolt mély tisztelettel adózhatott a technikai megoldások azon alosztálya előtt, amikor a folyón tároljuk a munkagépet. [Zsolt: Vannak helyzetek, amiket lányok, nők, asszonyok nem érthetnek. Az egyik ilyen, amikor kisfiúk és lóerők találkoznak.]

Viszont mivel elfáradtunk, és kezdett későre járni, és még egy fél országnyira voltunk hőn imádott Sándorunktól, akinek amúgy azt ígértük, hogy este 10 körül érkezünk, ezért aztán hazafelé vettük az irányt. Mivel márkahű népség vagyunk, ezért a tankolást szeretjük a kagylós kútnál megoldani. Ezen okból kifolyólag megkerestük a tó északi partján vezető út legközelebbi ilyen létesítményét, majd jól meg is szívtuk, mert nyilván azon az egy településen volt, amelyik elejétől a végéig teljesen fel volt túrva. Na meg persze nyilván a túrás túloldalán. Végül azért sikerrel tankoltunk, aztán Igor mellőzésével egészen egyszerűen kiértünk egy autópályáig, és már csak pihenőben álltunk meg, ahol épp egy cicás család legeltette a jószágot, nagyon cuki volt! (Nekünk meg erősödő Dödölle-elvonási tüneteken kellett úrrá lenni.) Végül éjfél előtt nem sokkal haza is értünk. Szerencsére Sándor írt nekünk csevegőn az érkezés előtt tíz perccel, hogy elment aludni, de szerencsére ezt már csak a lakásban olvastuk el, mert ott állt rendelkezésre az a wifi, ami a csevegőm működéséhez szükséges. :)  [Sándor: hogy aztán 1 órával később felkeljek és még ébren találjalak titeket, ígyakartam]

A negyedik nap mérlege: 2 ország, 7 kanton, kb. 570 km, 1 escape lane, 1 grátisz Kedves Volt Osztálytárs, 1 bőrig ázás, 1 gombóc baziliszkusz.

A harmadik, egyben első teljes egészében svájci napunkat nem kezdtük túl korán. Vagy más szempontból nézve már egészen korán elkezdődött. Az idei nyaralásra ugyanis a civilizációs bázis luxus körülményeitől némiképp elbódulva a szokottnál is felkészületlenebbül vágtunk neki. Voltak pontok a térképünkön, meg nagyjából összekötöttük őket, hogy melyikek férnek bele viszonylag értelmesen egy napba, de aztán ennyi. Például hogy szerdán Bernbe megyünk, az megvolt, de hogy ott mégis mit illik, érdemes megnézni? Passz. Úgyhogy szerda reggel, meghackelve Sándor internet hozzáférését elővettem Mr. Google-t és Mrs. Wiki-t és elkezdtem bőszen kutatni. Szinte az első oldal első bekezdésénél eltört bennem valami. ... Bocsánat, még most is nehéz erről harag és könnyek nélkül beszélnem. Szóval tudom én, hogy nagyon sok fontos dolgot tanultunk az egyetemen földrajzi témakörben meg kiemelten. Tudom az egész európai gyümölcsös tálat (kék banán, lila dinnye és társai), (gyors utánanézéssel) tudok shift-share analízist végezni, megtanultam, hogy a kukoricát 20-as sortávval és 30-as tőtávval ültetik (gyakorlatból pedig azt is tudom, hogy minden kukoricatermesztő hülye, mert nem így csinálja) és persze egykor tudtam az Alpok összes ***** vonulatának, csúcsának és kőtörmelékének a nevét, magasságát és kőzettípusát, rétegzettségét milliméteres pontossággal. De mindezen tudás között valahol elsikkadt az a tény, hogy Svájcnak nincs fővárosa. Bern ugyanis "de facto capital of Switzerland" és ha megnézi bárki a város honlapját, soha, egyetlen helyen sem írnak magukról úgy, mint főváros. Mondják, hogy három közigazgatási szint egyszerre van jelen (szövetségi, kantoni és városi), de nem főváros. Egész egyszerűen mert nincs ilyen jogállása. Hogy éppen ott van a szövetségi parlament, az egy adottság, de ez nem jogosítja fel semmire. Szóval ezzel a sokkal kezdődött a szerda reggel. Beültünk a Kisautóba és irány a de facto főváros.

Korábban már leírtam a parkolási taktikánkat, ez itt olyannyira jól bejött, hogy a Rathaus parkolóházban álltunk meg és kapásból a sétálóutcára értünk fel. Ha idegen városba érkezek, akkor geográfus hülyegyerekként (bár ekkor éppen geográfiai egzisztenciám válságát éltem a főváros kérdés miatt) szeretek egy valami térképszerűséget megkaparintani mondjuk a TourInform irodából és azzal csatangolni. Így aztán elkezdtük követni a TourInform felé mutató jelzéseket, közben azért felfedeztem pár látványosságot, amit az Internet szerint meg szoktak nézni az emberek Bernben. Először is ott van a sétálóutca, aminek a közepén egy csomó szökőkút van, a tetejükön viccesebbnél viccesebb szobrokkal.

Két oldalt nagyon hosszú árkádsor húzódik (az Internet szerint ezersok árkádjával Európa legnagyobb területű fedett bevásárlóutcáját alkotják... mondjuk ebben a ligában sok induló azért nem lehet).

A szökőkutak alatt folyik egy alapvetően fedett árokban víz, begyűjtve a szökőkutak vizét is. Az kimondottan tetszett, hogy ezt a ráccsal fedett árkot csak a szökőkutak előtt és után nem fedik két-két méter hosszan, de pont olyan távolságban, ahonnan szerintem a bamba turisták fotóznának, Lehet, hogy ez valami városüzemeltetős poén ("megint beleesett egy bamba, nézd!") vagy egy agyafúrt csapda, hogy így ejtsenek foglyul embereket, nem tudom.

Mi azért vigyáztunk, hagytuk, hogy a mindenfelé lézengő ázsiaiaké legyen a dicsőség. [Betti: A Kedves Férjem épp most felejtette el megemlíteni, hogy nemcsak a szökőkutak viccesebbnél viccesebbek, hanem a házakon is előfordulnak figurák. Vannak majmok, meg mindenféle állatságok, és azért néhány emberalak is előbukkan. Van például egy olyan, amit oldalról szúrtunk ki, Zsolt közölte, hogy mennyire hasonlít rám, aztán kiderült, hogy egy pasi az illető.] [Zsolt: Azért ha azt a bárdot megnézem, látok némi hasonlóságot. Amúgy meg miért jár egy férfi szoknyában és blúzban?!?!]

A sétáló utcán továbbá mindenfelé lehetett pincelejárókat is látni. Egyik-másik üzletként vagy vendéglátóhelyként is üzemelt, de ezeket csak kintről nézegettük meg. Merthogy a felszínen még voltak mindenféle furára festett kutyaszobrok. Berni pásztorok vagy bernáthegyik, ennek eldöntéséhez nem vagyok elég kutyás. Egyik nagyon megtetszett a Gonosz Szürke Egérnek és rá is trónolt a fejére. [Betti: Ezek az ijesztően megfestett jószágok valamiért az egész országban random felbukkantak. Őszintén szólva szerintem ez borzasztóbb a tehénfestős őrületnél is.]

A sétáló utca (felső) végében egy kapu díszelgett, óratoronnyal és bonyolult óraszerkezettel.

Aztán persze kiderült, hogy ez még nem a sétálóutca vége, mert át lehet menni a torony alatt és az utca még hosszan-hosszan folytatódik. Sétálgattunk hát rajta tovább, egyre inkább az árkádok alá terelődve az autós és buszforgalom elől. Ott is kerülgettünk mozgó sushi árust, hajléktalanokat, vásárolgatókat és mindenféle más népeket. A vasúti pályaudvarhoz közeledve aztán találtunk még utcai zenészeket, akik valami nagyon fura hangszerek játszottak, aminek biztos van valami frappáns és saját neve, de mivel leginkább a xilofon és az orgonasípok sajátos kombinációjának tűnt, én csak xilorgonának hívom. Nagyon kellemes hangja volt, Bettinek olyannyira tetszett, hogy még videót is készített a performanszról.

Aztán kicsit elmerültünk a pályaudvar útvesztőjében, ahol szerintem körbe-körbe küldtek a jelek a Tourinform-hoz, ami persze véletlenül sem volt sehol. Végül bepöccentünk, az állomás előtti tájékoztató térképről készítettem egy fotót, illetve megnéztem, merre menjünk (az utóbbi persze elég volt, a térkép-fényképet elő se vettem) és mentünk tovább. A parlament felé kanyarodtunk viszonylag hamarost, ami 1) sokkal nagyobb, mint a miénk, 2) a körülötte lévő összes terület - legyen szó parkról vagy burkolt teraszról - közösségi tér, amit a berniek használnak is. A parkban többen ebédeltek ekkortájt, piknikeztek, játszottak, a teraszon pedig szabadtéri sakkhoz volt "tábla" és bábuk és persze játékosok is. [Betti: Kihangsúlyoznám, hogy egy bábu sem hiányzott a készletből.] Persze a parlamentet is éppen felújították, ebben sosincs szerencsénk, itt viszont valóban történtek is dolgok, festék- és aszfaltszag és munka zaja türemkedett elő a munkaterületet lezáró paravánok mögül. Fura is volt.

A parlament után találkoztunk egy maci szoborral, ami nagyon jófej volt, megengedte a Kisegérnek, hogy lovagoljon a hátán.

Utána átmentünk egy hídon, mert a túloldalon egy zöldebb részt jelölt a térkép, ahol lehet egy kicsit sétálgatni az Aare partján. [Betti: És ha már adódott a lehetőség, akkor bele is mártottam magam ebbe a vízbe is.] A hídról aláereszkedve pont egy zsilipes szakaszhoz érkeztünk, ahol vadul dübörgött a víz.

A folyóparti erdősávban sokan sétáltak, kutyust futtattak, kocogtak, kicsit Margitsziget hangulata volt és szép kilátás nyílt a folyókanyarulatban emelkedő belvárosra. Követtük a folyót folyásiránnyal szemben és teljesen véletlenül futottunk bele a kis macikertbe, amiről olvastam korábban, de fogalmam sem volt, merre található. Mivel a medve egy fontos jelkép a város számára, három macinak egy hatalmas kifutót rendeztek be, amiben ők igen lelkesen garázdálkodtak. Egyikük gőzerővel rótta az utat fel és alá, a második egy kényelmes gödörben üldögélve mosakodott, a harmadik pedig az árnyékben kiterülve nézegette a szeme sarkából a kerítésnek feszülő turistákat, akik majd beestek szelfizés és fotózás közben. Ahogy az arcát elnéztem, erősen elgondolkodott, hogy az a kerítés vajon kit is véd és az állatkertben ő most látványosság vagy látogató?

Itt amúgy volt végre egy TourInform is, ahol (a városnézés végére) szereztem valami térképszerűséget. A hídon, ami a folyókanyarulat inflexiós pontjában szelte át a vizet, visszasétáltunk a belvárosba és most kis utcákban csatangolva mentünk vissza a parkolóház felé. Ezekben sokkal kisebb volt a forgalom és így számomra egy kicsit hangulatosabbak is voltak, mint a sétálóutca, bár tény, hogy nem voltak olyan monumentálisak. [Betti: Szintén ezen a környéken futottunk össze Dödölle egyik kollegájával is. A vörös micmók csak békésen szendergett a járda melletti árokba, le sem szarva az arra hömpölygő turistahadat.]

Aztán bevágódtunk az autóba és elindultunk a franciáktól átnyúló Jura-hegység svájci vonulatai felé. Az autópálya ezen a részen ugyan a Lac de Neuchâtel közelében halad, de a zajvédő falak és az alagutak miatt szinte semmit sem láttunk belőle, míg el nem kezdtünk felfelé kaptatni a hegységbe.

Először azt hittem, Igor vicceskedett velünk, mikor beértünk az első kicsit faluba, ahol 30-al kellett végigaraszolnunk a meredek és legalább szűk utcákon, de utólag be kellett látnom, hogy valóban arra vezetett a legjobb út. Ahogy közeledtünk a fennsíkhoz, egyszer csak megjelentek az úttestbe épített vasrácsok, melyek a kerítésekkel együtt a teheneket hivatottak a saját legelőjükön tartani, de az autósok is többé-kevésbé zavartalanul haladhattak céljuk felé. Ránk a kevésbé volt igaz, mert eleinte csak az út szélén legelésztek és bámultak ránk a jámbor jószágok, de később egy helyen 3 bandita az út kellős közepén ácsorgott.

A három tehén akkor már egy-egy autót feltartott mindkét irányból. Aztán kiderült, hogy a háromból legalább egy nem tehén, hanem bika, akinek épp akkor jutott eszébe boci készítésre alkalmas méretes szerszámát használni. Ehhez szerencsére oldalt lépdelt a gyanútlan tehén mögé és a szembesávban kezdték el az aktust, így a mi sávunk el tudott haladni. A szembe sávban álldogáló autóban az anyósülésen utazó néni láthatóan nagyokat nevetett a rögtönzött biológia órán. Aztán már különösebb atrocitások nélkül elértük a kiszemelt parkolót, ahol megálltunk, kiszálltunk a Kisautóból és kb. fél másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy 1) milyen csend van itt, 2) nincs is teljes csend, a természetre jellemző madárcsicsergés hallatszik, 3) nem is madárcsicsergés ez, hanem távoli, sok kis kolomp hangja. És amúgy tényleg, a környező legelőkön minden egyes tehén nyakában kolomp vagy csengő lógott és ők minden mozdulatnál megszólaltatták, számomra nagyon kellemes hangokat és hangulatot varázsolva a vidékre.

Kb. 1,5 kilométeres séta várt ránk a Restaurant Le Soliat parkolójáig, majd ott még ki kellett sétálnunk utunk végső céljához, a Creux du Van sziklaformációhoz. Ez egy szép íves sziklafal, glaciális eredettel és gyönyörű kilátással.

[Betti: Már-már hagyomány lesz, hogy fura képek készülnek rólam, Tavaly Írországban kétszer voltam rajta ugyanazon a panorámaképen. Idén pedig kicsit szaggatott lett a karom:]

A peremén hosszan lehet sétálni, el is mentünk elég messzire az egyik irányba, majd visszasétáltunk.

A peremtől nem messze kőkerítés futott, sokan annak túloldalán, mezőkön és kis erdőfoltokon keresztül jöttek vissza, de mi oda és vissza is a peremen haladtunk.

Nagyjából itt tudtam egyedül, hogy a környező hegyeket milyen kőzet alkotja (jura mészkő), de amúgy Svájcban (és gondolom, Franciaországban is) a Jura egy egészen komoly brand, gyönyörű formái sok látogatót vonzhatnak, itt is voltak rengetegen kocsival, busszal, kerékpárral és gyalog is. Találkoztunk pár jószággal is, bár azt nem értettem, hogy egy apuka miért biztatja a gyerekeit, hogy menjenek oda a szamárhoz és piszkálják csak. Esetleg menjenek még mögé is. Épp csak a farkát nem ráncigálták meg. Szerencsére nem lett bajuk a gyerekeknek, aztán mikor az apuka útbaigazítást kért tőlünk, rájöttem, hogy franciák és hát ez ugye mindent megmagyaráz. Betti nagyon szemét volt, mert rákényszerítette, hogy angolul is szólaljon meg. [Betti: Mu-ha-ha.] Meglepetésemre, annyira azért ment neki, mint nekünk, így jófejek voltunk és útbaigazítottuk őket.

Aztán már csak visszasétáltunk az autóhoz, ahol gyors műszaki ellenőrzéssel megállapítottam, hogy 1) az olajszint nem megfelelő 2) a hűtővíz mennyisége sem megfelelő. Utóbbiból volt a kocsiban, így azt feltöltöttem szintig, olaj viszont nem volt a kocsiban. Mondjuk nem álltunk vízszintesen, így az olaj miatti ijedelmem és a szervizre zúdított szitoközönöm (ti. februárban volt műszakin a Kisautó és cseréltettem olajat) nagyobb volt az indokoltnál, de azért kitűztük célul, hogy az első útba eső benzinkútnál szerzünk olajat. Ez nem volt olyan egyszerű, mint hittük, mert a közelben csak kis települések és így kis benzinkutak voltak. Biel településen egy hegymenet [és egy vaskos traffic jam] után jutottunk el a kiszemelt kútig, ahol csak másodikra találtam meg az olajat. Persze aranyárban mérték, de a Kisautó épsége fontosabb volt, hát nem hezitáltunk. Kapott egy liter olajat és utána már hazafelé fordultunk. Semmi gond nem volt, de azért leszögeztük, hogy gyakrabban nézünk rá a Kisautó műszaki dolgaira.

Este gyorsan elvackoltunk, mert másnap korai indulást terveztünk, csütörtökön várt ránk a leghosszabb út.

A harmadik nap mérlege: kb. 370 km, egy ország, 6 kanton, rengeteg alagút, sok-sok maci. [Betti: És persze a biológia óra.]

Van egy Berchtesgaden névre hallgató alpesi település az osztrák-német határ német oldalán, mely méltán lehetne híres gyönyörű környezetéről, ide értve a környező hegyeket és a Königssee nevű tavat. Nem véletlen jött létre a nemzeti park, na.
Meg volt egyszer egy apró bajszos őrült, aki úgy gondolta, hogy az itt található hegycsúcsok egyike tökéletesen megfelel nyaralóépítés céljára, és majd ezt kapja születésnapjára. Nem mondom, volt érzéke a panorámához. 
Meg vagyok én, az igazi rózsaszín kislány, aki úgy tizenöt éve áhítoztam arra, hogy meglátogathassam ezt a nyaralót.

Biztosan minden Hűséges Olvasónk kívülről tudja korábbi kalandjaink történetét, de ha valaki most találna ide először, annak elmesélem, hogy két évvel ezelőtti EuroTrip névre keresztelt utazásunkon már benne volt a programban a Kehlsteinhaus, vagyis a Sasfészek meglátogatása. Akkor ebből annyit sikerült megvalósítani, hogy este fél hétre a falu irányából felszerpentineztük magunkat a lehetetlennek vélt 24%-os emelkedőn a látogató parkolóig, de mivel ekkor már nem indult busz magához a fészekhez, és nem volt időnk másnap reggelig várni, ezért kénytelenek voltunk beérni a pár száz méterrel lejjebbről fotóapparát maximális zoomján keresztül látható részletekkel. Na, idén ez másképp volt.

A Freier Parkplatzban a nyár legpihentetőbb éjszakáját követően, kutyasétáltatások és a szomszéd lakóautó lakóinak hangjaira ébredtünk. Hamar összekészülődtünk, majd az úttest mellett kialakított járdaszerűségen hamarost át is ballagtunk a pár száz méterre található látogató parkoló és buszpályaudvarhoz, mely komplexumnak szintén része a Dokumentation Center. Területre szerintem ez egyező méretű a Budaörsi Szentháromság (Decathlon-Ikea-Auchan) parkolójának alapterületével. Még láthatóan korán volt (8 óra előtt kevéssel), de azért néhány lézengő ember már elő-előfordult. Ide sorolnám azt a francia családot is, akik előttünk csattantak oda az üres kasszához négy gyerekkel, és alig bírták magukat megértetni a pénztáros bácsival. [Zsolt: A pénztáros bácsit minden felelősség alól felmentem, a franciák voltak totál ért(het)etlenek.]
Az ő szenvedésük alatt én igyekeztem fejben felkészülni a mi jegyvásárlásunkra. Erre azért van szükség, mert a német tudásom jelenleg nem túl biztos annak ellenére, hogy a német tankönyv első fejezetének első példamondatát ("Was kostet die Garage?") és a gimnáziumi német tanulás legfontosabb és leghasznosabb elemét ("Entschuldigung, Frau Lehrerin! Ich habe keine Hausaufgabe.") tökéletesen tudom a mai napig is. Emellett van a fejemben az a tévképzet, hogy ha osztrák/német/svájci területre megyünk, akkor ott németül beszélünk, mert még a minimalista nyelvtudással is el lehet mondani, hogy "Zwei Erwachsene, bitte.". Zsolt meg soha nem tanult németül [Zsolt: Aljas rágalom! Óvodából határozott emlékeket őrzök bábokkal történő németül számolásról, persze a számokat már nem tudom. Na jó, a Pro7 még megy. És hát a Balaton parton is megtanul az ember ezt-azt, pl. "Jájánátürlis!" meg "Májszbittemájsz!".] [Betti: Meg ugye az Ájnc. zváj, Policáj.], így hát rám van bízva a boldogulás, tehát nekem fel kell készülni fejben. Ehhez képest mikor a kasszánál sorra kerülünk, Zsolt beköszön angolul [Zsolt: Az ember próbál segíteni...] és ezzel engem totál összezavar [Zsolt: ...aztán mit kap cserébe?], mert ugye az én fejemben németet használunk német területen. Így végül valami fura angol-német keverékkel ketten egymás szavába vágva elmondjuk, hogy két felnőtt jegyet szeretnénk. Ez egyébként az egész utunkra igaz volt, úgyhogy egy párszor még mosolyogtam bárgyún az eladókra... :) [Zsolt: Kíváncsi vagyok, mit fog mesélni a francia nyelvterületen történt zavarba ejtő visszakérdezésekről...] [Betti: Semmit, Paci, semmit!]

Mivel a busz csak 8:30-kor indult felfelé a Sasfészekhez, így volt időnk megreggelizni az otthonról hozott szendvicsek maradékának [Zsolt: Milyen maradék?!?! Ekkor még az eredetileg tervezett kétnapi élelem második napjának elején jártunk, tehát az elhozott elemózsiának talán ha a második ötödét kezdtük csipegetni!! Jó, hogy nem moslék...] egy részét. Közben gyanúsan elkezdett nőni a várakozók létszáma, és egy idő után eljött az a pont is, amikor ráébredtünk, hogy nem azért szerepel "Bus 2" a jegyünkön, mert a kettes állásról megy a busz (mármint de, ezért is), hanem mert nem ez az egy busz fog felmenni a hegyre, hanem lesz még második is. Harmadik is. Negyedik is. Mondhatni ká sok turista volt. És ez az aznapi legkorábbi busz! [Zsolt: Betti diszkréten elhallgatja, hogy volt a várakozás alatt egy kis vitánk a tekintetben, hogy vajha annyi jegyet adnak-e el egy vad szerpentinen felszáguldó buszra, ahány ülőhely van rajta (ezt az álláspontot képviseltem én) avagy jó magyar mentalitást követve annyit adnak el, amennyit csak lehet, aztán páros lábbal betaposva az utolsó utast is leszigszalagozzák az ajtót (valami ilyesmit képzelt Betti). Én nyertem. Ezek mégis csak németek vagy mi.] [Betti: És akkor most jöjjenek a tények.]

Német barátaink egyébként nem szaroznak. Az autóddal felszenvedheted magad a látogató parkolóig, onnan meg mehetsz hegynek felfelé gyalog, vagy busszal. Gyalogra kb. 2-3 órát saccolnak amúgy, úgyhogy aki jó kondiban van, vagy simán csak kihívásra vágyik, tudjuk javasolni a helyszínt. [Zsolt: Kicsit tán előreugorva: mi magunk is tervezünk a jövőben ilyesfajta botorságot.] A busz a látogató parkolóktól visz fel magáig a fészekig. [Zsolt: A francokat, a fészek alatti parkolóig.] A busz ránézésre max. egy éves - tehát magyar viszonyok között zsír újnak számító - Mercedes jármű, pirosra festve, hogy könnyen észrevedd. [Zsolt: Tehát ezek a buszok 5 év múlva Bécsben teljesítenek majd szolgálatot, 15 év múlva Budapesten.] Pont annyi ember szállhat fel egy buszra, ahány ülőhely van. [Zsolt: Hah!] Erre azért van szükség, mert a busz olyan helyen megy fel, hogy nekem a karom majd' kiszakadt az előttem ülő ülésébe kapaszkodástól. Rohadt szép, rohadtul hegyoldalas szerpentines, rohadtul veszélyes. Nyilván már annyiszor tette meg az utat, hogy csukott fényszóróval is feltalál [Zsolt: Vicces amúgy, de a fényszórót csak az alagutas részeken kapcsolták fel, amúgy spórolás van.], de azért van egy gyakorlott buszsofőr is, aki út közben rádión tartja a kapcsolatot a többiekkel. Erre meg azért van szükség, mert a buszok pont egy busznyi széles úton közlekednek, és mivel szembe forgalom is van, ezért két helyen kiszélesedik az út és három-három busz éppen félre tud állni, hogy a szembejövőket elkerüljék. És igen, a mi turnusunk négy busz volt felfelé irányba, de később már hat busz közlekedik. Gyors fejszámolással, ha buszonként 45 embert visznek egy irányba, és egy irányba 6 busz közlekedik 25 percenként, akkor kiszámolható, hogy habár a Kehlsteinhaus nem egy Neuschwanstein kastély, de a látogatószám itt is bőven az egészséges határtértéket meghaladó.

A buszok egyébként egy buszfordulóra kiszélesített teraszra visznek fel, ami a lifthez vezető alagút bejáratánál van kialakítva. Már a buszon felfelé elmondanak néhány információt a Sasfészekről, de ami még fontosabb, már a buszon felhívják rá a figyelmet, hogy ha lefelé is busszal akarsz menni, akkor felérkezéskor leszel szíves sorba állni, és bediktálni, hogy a pontosan mikor induló busszal szeretnél lemenni. ezt ők felírják maguknak, és az időpontot meg rápöcsételik a jegyedre. Magyarul: előbb nem mehetsz le busszal, csak gyalog, és ha lekésed a kinézett buszt, akkor meg biztos gyalog mész le.

De térjünk vissza a lifthez. A buszfordulótól egy kb. száz méter hosszú (és nagyjából pont egy katonai dzsip szélességű) [Zsolt: A helyszínen a rózsaszín kislány még Tigriseket álmodott bele, de sebaj. Szerintem amúgy a Tigris is be tudna állni az elejére.] alagút vezet be a lifthez (OTIS, ezt is tudjuk, mert az alagút bejáratánál jelzik, hogy hány méter magasan jár a lift), mely elég sötét, nedves és hideg ahhoz, hogy ha várni kell a liftre, akkor az ember közben felöltözzön.

A lift 124 méter magasságot emel rajtunk és gyakorlatilag az egykori diktátor-nyaraló közepén léphetünk ki belőle. [Zsolt: A lift amúgy nagyon elit, aranyozott hatású, külön telefonnal és persze totál nofoto. Ezért nincs is róla.] Innen az út csak kifelé vezet a szabadba, ahol aztán eltölthető az a nagyjából két óra, amit itt tartózkodáshoz javasolnak. Első történelmi pillanat.

Annak, aki abban a hitben él, hogy majd megnézheti Hitler fürdőszobáját, vagy ráülhet a kanapéjára, szeretném felhívni rá a figyelmét, hogy habár maga a Sasfészek látogatható, napjainkban azonban étteremként funkcionál.

Aki az egykori belsőt szeretné megnézni, annak nem tudok jobbat javasolni, mint a Spielberg és Hanks féle Elit alakulat című HBO sorozat utolsó (tizedik) része, melyben némi betekintést kaphat a Hausba.

Itt egy pillanatra szeretnék is megállni. Most szólok, hogy kényes témát és szavakat fogok használni a második világháború témakörével kapcsolatban, akit zavar, ne olvassa el a bekezdést. Aki elolvassa, annak nem kell velem egyetértenie, de kérem, hogy ne kommentben álljon majd neki veszekedni.
Már az a tény, hogy a Sasfészek csak étteremként látogatható, is furcsa lehet. Emellett elmondhatjuk azt is, hogy Hitler nevét úgy egyáltalán nem mondják ki arrafelé, leginkább mint NS-Diktatur utalnak a történelmi főgonoszra. Erre mi sem jobb bizonyíték, mint hogy leírva sem láttuk sehol azon az egyetlen ismeretterjesztő kiadványon kívül, ami egyébként az Obersalzbergről készült és magyar nyelven elérhető(!). Ha a Dokumentation Centerbe bementünk volna, ott valószínű azért előfordult volna, de így gyakorlatilag nem. Hitler neve mellett a náci kifejezés szintén a hanyagolás sorsára jutott.
Úgy gondolom, hogy nemzetként és egyénenként is nehéz lehet egy olyan történelmi örökséget feldolgozni és aztán együtt élni vele, mint amilyen a németekre maradt a második világháború alatt/után. Az, hogy egy ilyen helyszínt nem igazán emlékhelyként használnak, és neveket, kifejezéseket gyakorlatilag nem említenek, számomra kicsit olyannak tűnik, mintha enyhe tagadással történne meg a feldolgozás. Nem baj ez, a gyásznak is van ilyen fázisa, és pszichológiai értelemben szerintem ugyanúgy lehet ezt vonatkoztatni egyénre, mint emberek közösségére. Mindannak ellenére, ami korábban megtörtént, Németország ma a világ egyik gazdasági és politikai értelemben is vezető országa, és sok szempontból követendő példának tartom őket. 
Eszmefuttatás vége.

Na tehát. Felértünk a lifttel, kiléptünk a szabadba, elvakított minket a napfény. A hegytető gyakorlatilag egészében bejárható, több helyen kilátópont van kialakítva padokkal.

Az egyikből indul egy ösvény lefelé egy Aussichtpunkt irányába. Ez közepesen életveszélyes, így mi csak egy kicsit másztunk rajta, majd egy pados részen leültünk és megvitattuk, hogy milyen jó, hogy errefelé az emberek úgy indulnak hegyi túrára, hogy a hegymászó sisak ott fityeg legalább a táskán, hogy ha szükség van rá, akkor még időben fel lehessen venni.

Maga a hegy egyébként nem a legmagasabb a környéken, csupán 1834 méter tengerszint feletti magassággal büszkélkedik. Tőle keletre fentről dombságnak tűnő, ám magyar viszonyok közt egyértelműen hegységként jelölendő terület fekszik, nyugat  és dél felé azonban már sűrűsödnek a klasszikus alpesi hegycsúcsok. És mivel már van új fényképezőgépünk, Zsolt gyorsan neki is állt megtanulni panorámaképet készíteni. [Zsolt: Zsolt természetesen ezt a feladatot is kiválóan teljesítette.] [Betti: Természetesen.]

És ha az ember már a Sasfészekben van, nyilván megiszik egy jó kávét is az érzés kedvéért! Második történelmi pillanat. Na jó, én nem kávézom, ezért kitaláltam a limonádét, aztán megnéztük az itallapot, amit a meleg italoknál ki volt írva a Jäger Tee, és mivel kiejtve ez jéger, aminek valami enyhe [Zsolt: Enyhe.] idegkárosodás miatt az agyamban a szótöve a jég, ezért kialakul az igény a jeges teára. Aztán meglepődök, hogy azt nem adnak, (pláne nem meleg italként), ezért kérek egy forró csokit. Igen, itt lehet nevetni. [Zsolt: Ez az egész helyzet egy akkora no comment, hogy csak na. Először még büszke is voltam a Pacimra, szereti a Jägert, milyen ügyesen kiszúrta. Úgyis én vezetek, tök szuper. És aztán benyögi, hogy "and I would like an ice tea" és biztatóan mutogat a "Hot drinks" felsorolás egyik elemére. A Pacim hajszínét meghazudtolóan szőke volt ezen az utazáson, és ez még csak az első állomás volt egy hosszú, hosszú, hosszú, hosszú úton. Mostanra már biztos utál, hogy így kicikiztem. :) ] [Betti: ...]
Amúgy borzasztó magyarok voltunk, el sem raktuk zsebre a megmaradt kockacukrot. [Zsolt: Kockacukor a francokat! Ezek képesek voltak félbevágni egy kockacukrot, majd elitistát játszva becsomagolni a két fél darabot egy téglatestté... ilyen cucc nem kell, még ha ingyen van se.] Harmadik történelmi pillanat.

Mivel még volt úgy kicsit kevesebb, mint egy óránk a busz indulásáig, ezért úgy döntöttünk, hogy az épülettől a buszig szükséges 124 méteres függőleges magasságot a kiépített turistaösvényen (értsd: másfél ember széles aszfaltozott szerpentinjárda) tesszük meg. Ezen döntésünknek a következő pozitív következményei voltak:
- lehetőségünk nyílt még több sziklás képet készíteni (na jó, volt közte vízmosásos is).

- elkezdhettünk ráébredni, hogy a természet és a fizika törvényei az alpesi nyugdíjasokra nem érvényesek, pontosabban rájuk igaz egy külön törvény, miszerint "Menni már nem tud, de hegyet még mászik". Komolyan mondom, minden tiszteletem az övék. Úgy húztak el mellettünk felfelé, hogy gyakorlatilag csak a kondenzcsík hiányzott. Nyilván ez abból adódik, hogy amíg nálunk az idősek csak a piacon [és a buszon] rendeznek gyorsulási versenyt és pankrációt, addig, a kinn élő emberek élete hegyek közt telik és így a mindennapjaik része lesz a mozgás eme formája.
- a Linné-féle binominális nómenklatúra alapjain megszületett az új Ónodi-féle rendszertan. Negyedik történelmi pillanat. Fontos hangsúlyozni, hogy én találtam ki, de mivel már engem is Ónodinak hívnak, így kihasználom a lehetőséget, hogy a férjemről is azt a képet alakíthassam ki, hogy mekkora idióta, így az ő nevét használjuk (meg hát az ugye egyszerűbb is a Kellermájernél). Rendszerünkbe csakis és kizárólag azok az élőlények kerülhetnek be, melyekről elsőre képtelenek vagyunk megállapítani, micsodák és/vagy kicsodák. Alapító tagunk így a lób*szó szunyakötő lett (latin nevén zsinegus dormius equif*cktus), mely egy kifejlett és jól megtermett szitakötő nagyságú, de valójában szúnyognak kinéző ízületes jószág.

[Zsolt: Lefelé cammogásunk közepette egy csomó szép gizt és gazt is láttunk, ezekből fotóztam is néhányat. Az elsőről persze kiderült, hogy amúgy az Ungarischer Enzian (magyar tárnics) névre hallgat, aligha találhattam volna helyzethez illőbbet. Aztán beindult a Berchtesga(r)den-projekt és mindenről lőttem képet ami csak egy környezetismeret órába belefér.]

Tengerszint feletti magasságunk 124 méterrel történő csökkentését követően sikerült belecsöppennünk egy éppen felérkezett turnusnyi turistahordába, ráadásul lefelé volt egy saját külön csoportunk is, akik olyannyira saját szervezésű úton jártak, hogy három külön buszt is kaptak. [Zsolt: Míg ők elkotródtak, elkezdtük gyűjteni a "Vicces táblák" kollekciónk idei darabjait. Ezt a példányt például kimondottan a Cs családnak ajánljuk.]

Mi azért inkább a "Bus 2" feliratú járműt favorizáltuk lefelé is. Az út végén egyébként a sofőr benézte az ideális ívet, és legalább húsz centivel később kezdett fékezni, így azt is kipróbálhattuk, hogy kell szűk helyen nagy busszal korrigálni. [Zsolt: A lenti kép nem a korrigálás pillanatában készült, csak egy spontán (úti) kép a lefelé vonatozó buszokról, csak hogy egy közlekedési képzavarral éljek.] [Zsolt: A Betti-féle útiképek rajongóit megnyugtatom, a Betti-féle útiképek többsége nem, hangsúlyozom nem ilyen jól elkapott, mint ez, tehát nincs ok aggodalomra, idén is zseniális útiképgyűjteményt tudunk majd bemutatni.]

A látogató parkolóba visszaérkezve nagy kihívás volt még, hogy Zsoltnak szerezzünk egy turistatérképet az Alpok ezen szegletéről. Tudni illik, a térkép minden szuvenyíros ablakában ott díszelgett, de sehol nem lehetett kapni. Végül feladtuk, én elmentem mosdóba, aztán mire kijöttem, Zsolt azzal fogadott, hogy talált, de nálam van az euró készpénz, úgyhogy leszek kedves jönni, mert mondta a néninek, hogy mindjárt összeszedi a feleségét, aki majd fizet. Na, ezzel az előzménnyel ismerkedtem meg én is a népviseletes eladó nénivel, aki maga volt a bűbáj, és meg is vitattuk, hogy igen, "I'm the lucky one, the wife", aki kifizeti a térképet. A térképet, ami amúgy nejlon védőtokkal együtt kerül annyiba [se], mint a hasonló magyar termékek. [Zsolt: A térkép amúgy maga is vízlepergető anyagú és átlagot meghaladó minőségű. Jó vétel volt. Vásárlásával pedig elköteleztük magunkat amellett, hogy erre a környékre még visszatérünk kirándulni, königsee-lni, kempingezni és hasonlók. Gaztettestársak a szokott csatornákon jelentkezhetnek!]

Utána már csak visszasétáltunk a Kisautóhoz. Út közben még leszólított minket egy magyar srác, mert hallja, hogy magyarul beszélünk és áruljuk már el, hol tud jegyet venni. Ő, valamint a magyar nyelven is kapható ismeretterjesztő kiadvány a bizonyíték arra, hogy a világ ezen szegletébe még viszonylag sűrűn jutnak el magyarok. [Zsolt: Aki a szóban forgó magyar nyelvű kiadványt szeretné hazahozni, javasoljuk, hogy lent, a Dokumentation Centerben vásárolja meg, mert csodák csodája! fele annyiba kerül, mint a hegytetőn. De térkép ott se volt, grr...]

Ezt követően célkeresztbe véve a legközelebbi német autópályát, leereszkedtünk a hegyről azon a 24%-os lejtőn, amin két éve feljöttünk, és amin idén direkt nem akartunk feljönni. Akkor nem volt bizonyítékunk, de most már van arra, hogy tényleg létezik ilyen közlekedési tábla: [Zsolt: Volt persze több is lefelé, bár azok nem emelkedőt, hanem lejtőt mutattak, ugye. Fogjuk erre, hogy útközben nem készült egy tisztességes kép sem róluk, ne arra, hogy mindig kimásztak a Pacim által elképzelt kompozícióból.]

Mivel osztrák autópályamatricánk nem volt, ezért Lindaunál letértünk a Bodensee-t övező főútra. Szerencsére sikerült belecsöppenni a délután négyes csúcsba, és szerencsére a környező országok mindegyikében munkaszüneti nap volt, így szerencsére háromszor annyian is voltak a népek, mint egyébként, mert nyilván akkor kell pancsolni, amikor lehet. Így tehát gyök hárommal végigvánszorogtunk a Bodensee mellett, majd Höchstnél átkeltünk az osztrák-svájci határon is.

Az átkelésre jó magyar turista módjára nem voltunk felkészülve, mert amikor két éve Konstanznál léptünk be Svájciába, akkor aztán a legyet nem érdekelte, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Most viszont a bájos határőr ott állt, és amint megpillantotta a rendszámtáblánkon díszelgő H jelzést, rögtön meg is állított minket, úgyhogy jött az iratkeresés, a hová megyünk [Zsolt: Visiting a friend! mondtam én, amin a Pacim valamiért jót derült, máig sem értem, miért.] [Betti: Csak mert olyan aranyos volt! És amúgy meg Sándorra nincsen megfelelő angol kifejezés...], a mit csinálunk, az álljunk félre, a mindjárt jön, addig mi maradjunk a kocsiban, és már készültünk a csomagszétszedésre is lelkiekben, nehogy kiderüljön, hogy egy kilónál több húst akarnánk bevinni az országba, amikor nem is. De aztán csak visszakaptuk a személyiket és mehettünk Isten hírével. Egészen a szemben lévő kioskig, hogy szerezzünk autópályamatricát, mert Svájciában biztosan kell, hiszen vannak távolságok és hegyek is, amiket le kell küzdeni, és ezt lényegében legegyszerűbb autópályán megtenni. [Zsolt: Matricavásárlás. "I would like to buy a motorway ticket." "???" "AUTOBAHNVIGNETTE!!!" "Gut!"] [Zsolt: Matrica felragasztása. No, hát ezek a derék népek adnak egy matricát, amin látszik a szép 17-es szám, mert hát 2017. Eddig oké. Viszont a másik felén van a leszedhető fehér papír. Töprengés indul. Ha leszedem és felragasztom, a 17 befelé fog nézni, de akkor hogy látja majd a kamera? Megoldás: a leszedhető fehér papír felől szintén van egy 17-es, más színnel ugyan, de ott van. Tehát ez a remekbe szabott matrica mindkét oldalán mutatja, melyik évre vonatkozik. Frappáns ugyan, de valami jelzés utalhatott volna erre, akkor nem érzem magam annyira bénának és nem tart 3 percig, míg felragasztjuk.] Aztán tankoltunk is még egy elsőre nem egyértelműen nyitva tartó benzinkútnál, megpróbáltunk üzenni Sándornak, hogy jöttünkre úgy két-három óra múlva számítson. Utóbbi majdnem jól sikerült, mert a telefonom nem volt hajlandó elküldeni az sms-t, csak mintegy fél óra múlva.

A svájci autópályák nagyon izgalmasak, nagyon alagútosak, és később majd biztos be is számolunk róluk. [Zsolt: Ekkor még úgy gondoltam, nagyon jók lesznek ezek a svájci autópályák, mert hát a hegyeket majd ezekről is frankón lehet látni és már az első száz kilométeren ilyen Toblerone-hegyek jöttek szembe.]

Most annyit emelnék ki, hogy a Walensee mellett volt egy kis pihenőhely, ami egy kocsitól eltekintve tök üres volt, mikor kiálltunk, de öt perccel később a teljes forgalom ott akart megpihenni, úgyhogy indultunk is tovább. Ez alatt az idő alatt mindössze annyi történt, hogy belemártottam a kezem a vízbe, mellyel kezdetét vette a "minden vízben megfürdünk, ami utunkba akad" hagyomány. Ötödik történelmi pillanat.

Végül este fél 8 körül érkeztünk meg luzerni civilizációs bázisunk, vagyis Sándor lakhelyére. A Pontos idő valójában a Vacsorafőzés Kellős Közepén. Azért Sándor jó fej volt, lejött, segített felcuccolni a lakásba, megetetett minket, adott kanapét, ágyneműt. Volt ernyős idegenvezetés, meg reluxa működés bemutató, és dartsozni is szabadott, szóval rohadt jó dolgunk lett hirtelen! :)

A második nap mérlege:
kb. 520 km távolság horizontálisan, 1834 méter elérése vertikálisan - ebből 124 gyalog... :), három ország, hat kanton, öt történelmi pillanat.

Az indulásunkat eredetileg augusztus 12-e (szombat) reggelére akartuk tenni, de Hajni és Balázs esküvője pont aznapra esett, így simán elnapoltuk, gondolván 10-11 napba még akkor is kényelmesen beleférünk. Úgy gondoltuk, esküvő utáni reggelen sem fogunk rajtolni, így alakult hát, hogy augusztus 14-e (hétfő) reggel indultunk útnak a távoli és (tankönyvek tanúsága szerint) 1300 méteres átlagos tengerszint feletti magassággal jellemezhető Svájcia felé.

Reggel 7 órára terveztük az indulást, előző este már elkészítettünk minimum kétnapi (később kiderült, hogy inkább négynapi) hidegélelmet, kávét, összepakoltunk, pánikoltunk, kicsit össze is zördültünk. [Betti: Erre a legutóbbira határozottan nem emlékszem, de biztos én hisztiztem.] [Zsolt: Akkor módosítanék: nem történt ilyen, át is húzom. Csak jobb így mindenkinek, nekem meg mindenképp.] Aztán azért jócskán éjfél után (volt vagy fél kettő már, de ki számolja?!) azért álomra hajtottuk a fejünket, hiszen egy ilyen útnak csak kipihenten szabad nekivágni. Ez utóbbi kijelentésen volt is időm gondolkodni, mert egy jó darabig nem tudtam elaludni. Tudja a franc, hogy miért, de negyedévente vagy félévente előfordul ilyen. Ez most jól időzített. Persze segítségére volt egy szúnyog is, amelyik ha éppen nem csípett, a fülem mellett dünnyögött. Hajnali háromkor még bizton fent voltam, mert megnéztem a telefonomat, fel is ébresztve kicsit Bettit. Két órácskát azért biztosan aludtam és hétfőn csak 5-600 kilométert kellett vezetnem. Gyerekjáték. Elbúcsúztunk Dödöllétől, fél 8 körülre be is pakoltunk a Kisautóba, motor berrent, indulás!

Budapestről szerencsére elég hamar kijutottunk és az M1 sem akart mindenáron kitolni velünk, így Tatabányáig hasítottunk is. Ott átnyergeltünk a sima 1-re (hiába, eddig ér a megyei autópálya-matrica gyűjteményünk) és legnagyobb örömömre ezúttal is eltérített minket Igor Tatán és Szőny felé tett kitérővel gondolta gyorsabbá tenni az utunkat. Ezen el is dünnyögtünk kb. Komárom végéig, aztán hipp-hopp ott volt Győr. Kértem, rimánkodtam, esedeztem, hogy a lámpás körforgalmat hagyjuk ki és imáim meghallgatásra találtak, viszonylagos nyugalommal keltünk át Győrön. Ahol aztán Igor újabb tréfájának estünk áldozatául, mert ő úgy gondolta, hogy Mosonmagyaróvár felé lenne az ideális Sopronba menni. Én vitába szálltam vele, hogy talán a 85-ös mégsem lenne rossz választás, vitánknak Betti, Kisautó és fél Abda volt fültanúja. Aztán meggyőztem, rájött, hogy nem csak az M85 megy arra, hanem van még a régi 85-ből is pár aszfaltdarab, amin lehet autókázni. Abdát így nagyjából oda és vissza is végigautóztuk, a helyiek legnagyobb örömére. Visszatekintve már itt gyanút foghattunk volna, hogy Igor a szokottnál is huncutabb formáját fogja hozni, de bevallom, ekkor még nem gyanakodtam. Hétfő van, korán keltünk, berozsdásodott kissé a nagy tétlenségben... Maradjunk annyiban, hogy csendes prelűdje volt ez a későbbi gazságainak. [Betti: Igor valóban kitett magáért az egész út alatt. Azt hiszem, sikerült bizonyítania, hogy mindig tud meglepetést okozni. És hogy mindig van lejjebb - vagyis feljebb, elvégre az Alpokba mentünk.]

Sopronban kiálltunk egy utolsó TESCO körre, hiszen van-e olyan magyar ember, aki úgy hagyja el az országot, hogy előtte nem vásárol még valamit a TESCO-ban és nem pisil előtte még egyet? Én nem ismerek ilyet, nálunk egy pavlovi reflexé érett, így megtettük, mit a szükség követelt. Búcsútelefonok, búcsú emailek és búcsúzóul egy csomó életben hagyott hülye, akit a boltban kerülgetnünk kellett.

Vágta a határ felé, ahol még német nyelvterületre érkezésünk előtt elszenvedtük az első Umleitungot. Konkrétan a két határállomás közötti Senki Földjén jelzés nélkül eltereltek minket, hogy egy bódé mellett árnyékban feszítő [és Top Gun típusú napszemüveget viselő, tányérsapkás] rendészeti szakember mellett haladjunk el, aki kb. háromautónként csuklóhajlító mozdulattal jelezte a forgalom folyamatosságának megőrzése iránti vágyát. Elhaladtunk mellette, értelmeztük az összes sebességkorlátozásra vonatkozó táblát, majd elkezdtük darálni a kilométereket. Találkoztunk mindennel, amivel ilyen úton illik: traktor, tejszállító tartálykocsi, baleset egy kereszteződés közepén... Az előzéseket higgadtan hajtottam végre, a balesetnél a stoptáblánál elég sokáig vártam, hogy végre szabad legyen az út, pont elég ideig, hogy a velem szemben a helyzeten segíteni egyáltalán nem kívánó rendőr már ne foghassa rám, hogy hülye módon az első lehetőségnél veszélyes forgalmi helyzetet alakítok ki. Aztán pár száz kilométerrel később szembejött Salzburg. Okulván a korábbi évekből, már nem szórakoztunk azzal, hogy felszíni és lehetőség szerint ingyenes parkolóhelyet keressünk. Ez a megoldás nem igazán kímélte a pénztárcánkat, de rengeteg időt és gyalogkilométert spórolt meg nekünk.A taktika az volt, hogy Igorral benavigáltattuk magunkat a centrumba, ami általában a történelmi belváros volt. Aztán kerestünk egy közeli parkolóházat, beálltunk és kész. Így gyakorlatilag a belvárosban kezdtük és fejeztük be a sétáinkat, nem kellett a város széli üzletek parkolóitól és -ig gyalogolni pár euró (később frank) spórolás reményében. Salzburg esetében konkrétan a Mozartplatztól egy saroknyira kezdtük a városnézést.

Késő délután, kora este értünk oda, így a TourInform például már zárva volt. Népek azért hömpölyögtek, a lovaskocsik is zötyögtek (és legutóbbi látogatásom emlékeit meghazudtolva, most nem volt rajtuk "pelenka", vagyis a lócitrom fogó és tároló zsák a seggük alatt), szóval elvegyültünk. Mozart szobra mellett úgy elsüvítettünk, mintha helyiek lennénk, mondjuk a másfél tucat szelfiző ázsiai elég rémisztő volt elsőre, de sokkal jobban vonzott minket a felújítás alatt (hoppá! ki gondolta volna?) lévő templom mellett csendes egykedvűséggel vizet köpő lovak szökőkútja.

Róluk készítettünk is több képet, aztán persze kipróbáltuk a fényképezőgép optikai és digitális zoomja kínálta lehetőségeket és Mozart bácsi szobráról is hoztunk vizuális emléket. [Betti: Végre vettünk egy új fényképezőt, mert megérdemeltük. Az út végére nagyjából használni is megtanultuk. Az igazság az, hogy a régi kis szappantartónak csúfolt eszközünk már olyan gyatra volt, hogy szerintem direkt szürkítette a képeket. Ez nem.]

Sétánkat a templom megkerülésével folytattuk, amelynek túloldalán elterülő nagy téren éppen operavetítés zajlott, hatalmas tömeggel és a vár nyújtotta festői háttérrel. [Betti: A Traviata ment, de nem néztük végig. Magyarázat mindjárt.]

A tér másik felében álló aranyszínű gömbön trónoló muki távolról és szürkületben még meg tudott vezetni, hogy egy bolonddal van dolgunk, de aztán kiderült róla, hogy csak a művészeti alkotás része.

Az operát néztük-hallgattuk egy kicsit, de aztán Betti mondta, hogy ezt hamarosan nézni fogjuk, úgyhogy spoiler alertet hirdetve gyorsan távoztunk a helyszínről és mentünk tovább a belvárosban. Elsétáltunk az egyik legfurcsább forgalomirányítási megoldásig, ahol is a rendezvények miatt keletkezett forgalmi káoszt két rendőr úgy oldotta meg, hogy az egyik kinyitotta a jelzőlámpák vezérlődobozát, majd egy darabig csak autókat engedett, utána csak gyalogosokat, de utóbbiaknak minden irányban zöld volt. Mikor nagyjából eltűnt a gyalogos tömeg, megint kocsik és így tovább. Másfél körnél többet azért nem néztünk ebből, mert közben elénk került a lovas festmények eme körképe és ezeket jól le is fotóztuk.

Ekkor a rengeteg lóábrázolás miatt Salzburg már igen kellemes hely benyomását alakította ki bennünk. Elsétáltunk még egy kis templom felé, majd a Geiter Ede strasse-n folytattuk az utunkat. [Betti: Ez a Geiter Ede nagyon jól hangzik, és valószínű szállóige is lesz belőle. Valójában a Getreidegasse névre van keresztelve, de Zsolt és a német nyelv sosem voltak túl közeli barátok.] [Zsolt: Kikérem magamnak, minden nyelvet kiválóan beszélek már első hallás után is! Csak van egy csomó hülye, aki nem érti...] Itt találtunk egy fagyizdát, ahol nagy tömeg, érdekes fagylaltok voltak, hát gondoltuk, benevezünk mi is. Én egy mangó-Mozart ízesítésűt kértem, Betti egy banán-nutellát. A Mozart-fagyi amúgy egészen jól visszaadta a Mozart-golyó ízvilágát. Fagylalttal felszerelkezve még bátrabban sétálgattunk és mivel a szűk utca ötlépésenként nem nagyon festett drasztikusan eltérő képet, közben a kirakatokat is nézegettük. A kaviárt fogyasztani készülő halúr például annyira beteg ötletnek tűnt, hogy muszáj volt lencsevégre kapni.

Később egy lakberendezési boltban eszünkbe ötlött a Jaki által annak idején vásárolt mosómedve festmény, így ezeket is lekaptuk, ki tudja mire lesz még jó?

Aztán elkezdett sötétedni, a város csendesedni. Mi még találtunk nyitva lévő csetreszboltot, ahol volt az osztrákok legújabb marketingötletét bemutató termékekből, ami előtt mély főhajtással tudok csak tisztelegni:

A fenti képen látható tábla azóta a két éve szerzett Umleitung táblánk kiegészítő táblájaként a lakásunkat díszíti. A városnézést innentől már viszonylag takarékra tettük. Bejártunk még néhány hangulatos kis utcát, lőttünk még pár képet, majd visszatértünk a parkolóházhoz. Itt Bettit felbujtottam, hogy lógjon be a WC-be, hiszen épp jött ki egy néni, aki amúgy maga is belógott, mikor az előtte lévő hölgy kijött. [Betti: És mindezt a gondosan elhelyezett beltéri kameráknak köszönhetően osztrák barátaink meg is örökítették.] Aztán kirongyoltunk a parkolóházból, bele az osztrák, majd pár kilométer múlva a német éjszakába. A kiszemelt alvóhely egy Freierparkplatz névre hallgató és a Berchtesgaden-be induló busz állomásától kb. 400 méterre található Obersalzberg közelében. Bettinek voltak kétségei, hogy mennyire lesz az jó vagy sem, amelyeket előre eloszlatni nem tudtam Németország GoogleStreetViewtlansága következtében. Teljesen megértettem azt is, hogy ha felmegyünk és nem jó, akkor rossz érzés lenne még egyszer felküldeni oda az autót másnap reggel. Ezért aztán bőszen figyeltük, hogy találnánk-e egy másik alkalmas helyet, ahol elalhatnánk, de nem igazán adódott ilyen lehetőség. Aztán hirtelen már másztuk is a hegyet, szerencsére nem a 24%-os oldalról [ahogy két éve] (arra majd másnap kellett lemennünk), de azért így is volt benne szerpentin szép számmal és jelentős meredekséggel. A Kisautó remekül szerepelt, de ebben nem is kételkedtünk, ez becsületbeli ügy volt számára is, számomra is. Aztán felértünk, ott volt a Freierparkplatz és benne néhány lakóautó, pár személyautó és csekély mozgás. [Meg úgy négy kutyus is.] Kiváló hely volt. Beálltunk az erdő mellé, megágyaztunk hálózsákokból, ciccentettem a jól megérdemelt osztrák sört, amit még napközben szereztünk egy Eurosparból és elindítottunk a tableten egy filmet. Ez már elég is volt Bettinek, hogy húzza a lóbőrt. A sör elfogytával és ébren lévő társaság híján már a film sem esett olyan jól, úgyhogy lekapcsoltam és aludtunk. Friss hegyi levegőben, úgyhogy egész utunk alatt szerintem a legjobb alvásom volt.

Az első nap mérlege: 3 ország, kb. 590 km, kezdődő Igor huncutság, rengeteg salzburgi ló és egy becsületbeli szerpentin.